Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1969-11-02 / 44. szám

EZ A Ml „Mi mindent csináltok ti, s mennyi tervetek van! Egyál­talán — mi az, amivel nem foglalkoztok, amivel nem akartok törődni?" Hányszor hallották már a nőszövetségi tagok a kívülállók csodálkozó kérdését, mert valóban, mi nők a tár­sadalmi munkával is úgy vagyunk, mint otthoni tennivalóink­kal: Szeretnénk, ha minden rendben lenne, s mindenki elé­gedetten, jó körülmények között élhetne, dolgozhatna — pihenhetne. Ezért az állandó elégedetlenség, nyugtalanság, a „még ez is jó lenne, ezt is el kellene intézni" örök gondja. Megszoktuk, így tartjuk természetesnek — és szükségesnek. Ebből az igényből fakad nőszövetségünk magyar nemzeti­ségű tagjainak az a kérése is, hogy külön rovatban beszél­hessenek, szólhassanak szervezeti életünkről, és hogy mi is rendszeresen tájékoztassuk őket a nőmozgalom leglényege­sebb kérdéseiről, a Magyar Nőtanács munkájáról, a „Barát­nők klubja"-inak művelődési és kulturális feltételeiről, ered­ményeiről. Lapunk tizenhat oldalán nehéz olvasóink minden kívánságát teljesíteni, most kedvükért — mégis új rovattal jelentkezünk. „Ez a mi munkánk" — rovatunk címe. Nem­csak cselekvésre szólít fel, de eredmények örömteli nyugtá­zására is szolgál majd. Ez a rovat tehát a nőszövetségi tagoké, klubokat alakító asszonyoké, — mlndazoké, akik hazánk magyar nemzetiségű asszonyainak művelődéséért, szórakoztatásáért, élet- és munkakörülményeinek javításáért cselekedni akarnak. Mert a költő szavait Idézve: Ez a mi munkánk — és nem is kevés. VENDÉGSÉGBEN VOLTUNK Kicsoda? £s hol? A Magyar Nőtanács — Komáromban, Ugyanis a Szlovákiai Nőszövetség Központi Bizottsága mel­lett működő Magyar Nőtanács úgy határozott, ezentúl ülé­seit nem a fővárosban, hanem mindig más-más dél-szlová­kiai járásunkban tartja. Hogy miért? Mert a nőszövetségek járási bizottságai még nem ismerik eléggé sajátos problé­máinkat, a magyar nemzetiségű nők nevelésének általunk kidolgozott terveit. Ezért ha üléseinken egy-egy járás elnök­sége Is részt vesz majd, s megismerkednek mind a tanács tagjaival, mind munkánkkal, bizonyára nagyobb bizalom­mal, segítséggel számolhatunk majd részükről. Alzbeta Kri­­zákovó, a komáromi járás nőszövetségi titkárnője, a városi bizottság elnöke és az elnökség Jelenlevő tagjai örömmel fogadták munkánknak ezt a módszerét, annál is inkább, mert számukra ez megszokott forma. A járási elnökség üléseit ők is a komáromi járás falvaiban tartják. Úgy látszik, ezt a Magyar Nőtanács tőlük tanulta?! Akárhogy is van, szeretnénk, ha a komáromiak is tanulnának a Magyar Nő­tanácstól: Ha kevés Is a községekben a megfelelő helyiség, azért elkezdhetnék a klubalakításokat, s a varró, főző tan­folyamokon kívül előadások, vitaestek rendezésével, új mód­szerekkel tennék vonzóvá, valóban tömegmozgalommá a nő­szövetségi tevékenységet. A komáromi járásban több mint 25 000 a tizennyolc éven felüli nők száma, ebből a nőszö­vetségbe háromezren (1762 magyar nemzetiségű nő) jelent­keztek. Lapunknak a járásban több mint ötezer olvasója van. Eszerint még sok hű olvasónkat nem sikerült meggyőznünk, hogy lépjen a nőszövetségbe. Miért? Erre egyrészt tőlük maguktól várjuk a választ, másrészt nem mondunk le róla, hogy mi magunk kitaláljuk az okát, s megtaláljuk a módját, hogy Jelentkezzenek ők Is. Erre nemcsak Komáromban, de a többi járásban is szükség lesz. és a Magyar Nőtanács létezésének háromnegyed éve után gondterhelten, de nem reménytelenül azt mondjuk: Rengeteg a tennivalónk és mindannyiunk érdekében minden segítséget szívesen foga­dunk. H. E. A POZSONYPÜSPÖKI BARÁTNŐK KLUBJÁ-ról őszintén megvallva, legszívesebben élőszóval monda­nám el gondolataimat. Már el is képzeltem magam elé egy hatalmas termet, ahol csak édesanyák, asszonyok, lányok ülnének és figyelmesen hallgatnák az előadók szavát. Dehát olyan nagy teremről, amelyben elférne tizennyolcezer nő — nem tudok. Miért kívánna a kép­zeletem ilyen nagy termet? Mert a Szlovákiai Nőszövet­ségnek tizennyolcezer magyar nemzetiségű tagja van. És még elképzelni is szép, hogy az ember az anyanyel­vén mondhatja el, milyen nagyszerű dolog a nemzetiségi kérdés lenini értelemben vett megoldása. A tény, hogy a nőszövetség Nemzetiségi Szekciójában a Magyar Nő­tanács foglalkozhat, törődhet hazánk magyar nemzetisé­gű asszonyaink eszmei-kulturális nevelésével. Mennyi szép lehetőség áll előttünk: gazdag néprajzi hagyományaink feltárása, ápolása. Munkásmozgalmi emlékek feldolgozása, társadalmi-politikai, kulturális ismereteink bővítése érdekkörök, vitaestek, előadások segítségével. A „Nők a köztársaságnak“ mozgalom fel­szólítja Szlovákia asszonyait, hogy munkahelyükön, társadalmi-közéleti tevékenységükben, és tanuló gyer­mekeik, az ifjúság körében segítsék az ország fejleszté­sét. Alakítsanak klubokat — használják ki a legkülön­félébb módszereket, hogy a „69-es akció“ tömegmozga­lommá váljék, hogy hazánk a nők tudatos segítségével erősödjék. írásom elején említettem, hogy legszívesebben élőszó­val mondanám el azt, amit eszem és szívem diktál: éljünk adott jogainkkal. Nálunk Pozsonypüspökin már aktívan dolgozik, tevékenykedik a „Barátnők klub“-ja. Milyen jó lenne, ha egyre több Zivena, Veéurky, Barát­nők klubja alakulna, s egészséges versenyszellem ala­kulna ki a klubok között. Tanulnánk egymástól, levelez­nénk, meghívnánk egymás kulturális csoportjait, elő­adóit. Hány édesanya, asszony és lány tudná kicserélni tapasztalatait, ismereteit! Mennyi barátnőnk lenne! És akkor nemcsak tizennyolcezer magyar nemzetiségű tag­ja lenne a nőszövetségnek, hanem harminc, negyven­ezer ... Mi a véleményük erről, kedves nőszövetségi tagok? Schilleremé Wurster Ilona, Pozsonypüspöki A „NAGYMAMÁK ÉVE“ így nevezzük az idei esztendőt. Az öregekről való gondoskodást, a velük való törődést, az érsekújvári járás magyarlakta falvainak elnöknői a kovácspataki aggok házában kezdték. Kis csomagokat készítettünk és át­adtuk az idős, hozzátartozóik szeretetét nélkülöző öre­geknek. Leültünk a betegek ágya mellé is, elbeszélget­tünk velük, néhány jó szóval vigasztaltuk őket. Az egyik szobában három ágy, tehetetlen bácsik for­dították szemüket felénk, amikor beléptünk. Rényi bácsi láztól sebes szájjal valamilyen nevet motyogott. A nő­vérke elmondta, hogy a lányait várja. Három lánya van... halála előtt azokat szeretné látni. De csak mi jöttünk... nem a lányai. Hangomra megnyugodott, s csak nézett fénytelen szemmel, motozó keze meg­pihent a takarón. Másnap megtudtam, hogy még akkor éjjel meghalt... Talán azt hitte, mégis a lánya jött el hozzá? Azóta is sokszor eszembe jut könyörgő, szomorú te­kintete és megborzongok, ha arra gondolok, hogy ilyen gyermekeket nevelünk, ilyen sors vár a tehetetlen öre­gekre? ... Mert hiába a társadalom minden gondosko­dása, anyagi támogatása, ha a leglényegesebb, az emberi felelősség, a szeretet hiányzik. Soha nem fogom elfelej­teni ezt az esetet, és kérem a nőszövetségek helyi szer­vezeteit, klubjainkat, látogassák meg a nyugdíjasok otthonát, a magányos öregeket! Nemcsak azért, hogy fénytelen napjaikba egy kis melegséget vigyenek, ha­nem azért is, hogy lássák és érezzék azt, amit mi ott, Kovácspatakon éreztünk: Felelősségtudatra, szeretetre kell nevelni a fiatalokat, gyermekeinket, mert egyszer mi is megöregszünk... Száraz Mária, Párkány-Nána

Next

/
Thumbnails
Contents