Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-10-26 / 43. szám
7 ‘ ■ I , & lő HOL A HIBA ASSZONYOK? Megnyugvással nyugtázzuk, hogy az immár idestova két éve tartó nyugtalanság hullámai elülnek, illetve saját medrükbe terelődnek a dolgok. Most már a találgatások, a „mi lesz ebből“ kérdések konkrét formát öltenek, s egyszerre mindenki az ország gazdasági kérdéseiről beszél. Sokan közülünk nem is tudják, és nem is akarják másként elképzelni jövőnk biztosítását, csakis hatalmas összegű kölcsönnel. Odáig már nem terjed a képzelőerejük, hogy ezt a kölcsönt vissza is kell adni, arra pedig már gondolniok is szörnyű, hogy gazdasági helyzetünk rendezését nem ügyeskedéssel, hanem jobb és több munkával érhetnénk el. A Párt Központi Bizottsága októberi ülésén felhívással fordult a munkásokhoz, hogy minőségileg jobb munkát végezzenek, mennyiségben pedig több árut adjanak ki a kezük közül. A párt a terv teljesítésére és túlszárnyalására, valamint a munkafegyelem szigorú betartására szólította fel a dolgozókat. Vannak, akik úgy képzelik el a dolgot, hogy egy-két szabad szombaton „bent maradunk“ az üzemben, hivatalban és így eleget teszünk a felhívásnak. — Nem így áll a vásár. — Egy egy verseny felbuzdulás még nem oldja meg a kérdést. A termeléshez való viszonyunkat önmagunknak kell megváltoztatni. Harcolni kell a „minimális“ munkát végzők ellen. Neveléssel, s ha kell felelősségre vonással. Rengeteg ember él közöttünk — én is, önök is ismernek ilyeneket —, akik nem hajlandók többet dolgozni, mint ami éppen arra elegendő, hogy az állam által nyújtott szocialista juttatásokat megkapja. Figyeljük csak meg, hogy megszaporodott az idegbetegek száma tanyán, falun, városon. — A modem élet velejárója — mondják. De ezek között hány olyan ember van, akire inkább vonatkozik a hisztérika, dühös, neveletlen, fegyelmezetlen és részeges jelző. Tudják, hogy ezen a téren az orvostudomány még nehezen tudja elhatárolni a tüneteket a valóságos idegbetegség tünetétől. Ebből azután jó hosszú betegszabadságok adódhatnak, olyanok, amikor feküdni sem kell. A minimális munka másképpen is megnyilatkozik. Figyeljünk meg néhány dolgozót, hivatalnokot, mennyire passzívak tudnak lenni. Csak felettesük parancsára hajlandók munkahelyükön elvégezni egyes műveleteket, csak amit „muszáj“. Ezek az emberek elfelejtenek fontos, elvégzendő dolgokat. Majd végre kialakul róluk a vélemény, hogy nehezen használhatók — az üzemi szakszervezetek valósággal csecsemőként dédelgetik az ilyeneket. Jaj, meg ne sértse valaki — mesterük, felettesük nem szívesen foglalkozik velük, így még kevesebbet dolgoznak. Figyeljük meg ugyanezt az embert a magánéletében. Mennyire önálló, s hogy be tudja rendezni az életét. Nevezzük csak ezeket az embereket bátran a nevükön, lógósoknak, lustáknak. Közösen kell megszervezni ezeknek az embereknek a munkáját úgy, hogy mindennap gondoskodjon róluk valaki, mígnem belátják, hogy önállóan jobb dolgozni. A dolgozó embert ma a hiánycikkek is nyugtalanítják. Kevés a legintimebb női fehérnemű, a gyermekharisnya, a nadrág és a pelenka, mely nélkülözhetetlen az emberré válásához. De ezzel kapcsolatban a nők munkájáról is szólni kell. Mindig az a célunk, hogy a nők egyenjogúságáért szálljunk síkra. De lehetetlen így előre haladni, ha a nők munkaerkölcse — ami pedig az utolsó húsz évben nagyon jó volt —, annyira leromlott. Az előbb említett hiánycikkeket mind olyan üzemeknek kellett volna gyártani, ahol túlnyomórészt nők dolgoznak. Hol a hiba asszonyok? A vezetőségben? A tervezésben? A munkaszervezésben? A munkafegyelemben? Kezdeményezzenek üzemi beszélgetéseket s ne hagyják jó hírnevüket meghurcolni. Nagyon sok nő dolgozik a kereskedelemben. Éppen ez a hely az, ahol szemben áll egymással a nők érdeke. Az elárusítók döntő többsége nő. A vásárlóké is az. De valahogyan az utolsó időben úgy alakult a helyzet, hogy a vásárló kénytelen vásárolni, de az elárusítónak nem érdeke eladni. Persze hoztak már különböző rendszabályokat, de ez mind kevés. Velem is megtörtént, hogy amikor valamilyen gyűlés végeztével — ahol éppen meghánytuk-vetettük a dolgozó nők érdekeinek megoldását —, kenyérért rohantam este hat óra előtt 10 perccel. Az üzlet zárva volt, bezörgettem, hogy csak egy kenyeret kérek. Annak ellenére, hogy a polcon rendben sorakoztak a kenyerek, s kezemben kiszámolva tartottam a pénzt, nem nyitottak ajtót, mondván, miért nem jöttem hamarább — és kiabálva adták tudtomra, hogy ők is dolgozó nők. Hatra haza kell menniök. Ezek az elárusítónők is olyan minimálisan dolgozók. Nem a közért „csak“ és kizárólag a jövedelemért dolgoznak. No és a szabad szombat. Mennyivel pihen többet a dolgozó anya, hogy szabad szombatja van? A rendelet bevezetése elején még csak volt valahogy. De ma már a szabad szombat a sorbanállások napja, mivel szombat, vasárnap az egész család otthon étkezik. Be kell vásárolni két egész napra, mert vasárnap Pozsonyban, annak ellenére, hogy főváros, egyetlen üzlet van két óra hosszat nyitva. Ugyanez vonatkozik a vidéki városokra, sőt a községekre is, ahol 2 órával a nyitás előtt tömeg sorakozik. Tehát a dolgozó anya két szabad napja a következőképpen telik el: Szombaton sorbánállás, tejért, kenyérért, zöldségért, gyümölcsért, húsért, valamint az egész heti bevásárlás elintézése. Délután a nyersanyagok feldolgozása, főzés, vasárnap mosás, takarítás. Az ilyen pihenés mit sem ér. Viszont két napi vendéglői koszt az egész család számára havonta négyszer, elvisz egy havi fizetést. De erre is kell orvoslást találnunk. Éppen azoknak az asszonyoknak, akik az üzletben dolgoznak. Hiszen van idejük megfigyelni, hány órát töltenek az asszonyok a szabad idejükből sorbanállással. Hányán „ugranak le“ hétközben a hivatalból, munkahelyről bevásárolni, mert a két szabad nap félnapján alig jutnak áruhoz. Így tehát egyre drágul az az élelmiszer, ha az elmulasztott munkának, a bérét is hozzászámítjuk. Igaz, hogy ezt már közösen fizetjük. össze kell dugnunk a fejünket, és megkeresni, hol a hiba kedves asszonyok. S ha megtaláltuk, először saját munkahelyünkről, majd a gyárból, a környezetünkből távolítsuk el. Ha mindenki ezt teszi, ez a kérdés elveszti aktualitását. SZARKANÉ L. ERZSÉBET
