Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-10-19 / 42. szám
— Akkor menj — mondta a fiú nagyvonalúan. De nézz körül, itt kígyók vannak, meg tigrisek. Amikor újra beszállt, és a szoruló ajtót becsapta, így szólt: — Nem is féltem a tigrisektől. A fiú újra felbí.rregett, feszülten előrehajolt. — Szóval nálatoK most összetört a házasság? — kérdezte a lány hirtelen. A másik, fölényesen mosolyogva, a fejét rázta. — Tudod, most egy szobában alszom az öregemmel, így aztán már nem tudok este kimászni az ablakon. De Willi bácsitól kapok néha bélyeget. Nem is mondok el semmit. — Én is gyűjtök. Akkor cserélhetünk. — Nagyszerű. — De Willi bácsi kurvát csinált belőle — szólalt meg a fiú lassan, némi szünet után. — Kurvát? — kérdezte a lány. — Na igen, mert bort iszik vele. Meg gondolj csak arra a sok cigarettára. — Hűha — mondta, és odasandított rá. — Te kurva, mondja az öregem, amikor azt hiszik, hogy alszom- ö meg: Nem szégyelled magad, a gyerek előtt? Képzeld, ez én vagyok. Alszik az a mélák, mondja. Mindig ilyen kifejezések, mondja az anyám, ez szégyen. Majd én megmutatom neked, mondja az apám, az Isten legyen hozzád irgalmas. Az anyám meg: szeretném tudni, mi van a te értekezleteid mögött. Te ribanc, ordít erre az öreg, te nyomorult... és egyszer meg is verte, a karján meg itt — lapos zubbonyához nyúlt — másnap egészen kék volt a karja. Egyszer még elpusztítom, mondta Willi bácsi. De azért nem csinál semmit. Vagy gondolod? Nem tudom — mondta a lány bizonytalanul. — Nézd csak, egészen elfelejtettünk továbbmenni. Ilyen ködben óvatosnak kell lenni. Az autóroncs ismét billegni kezdett: a rossz látás ellenére vakmerőén és diadalittasan hajtott. Ujjai a kormány köré kulcsolódtak, halkan szitkozódott magában: az ablak-törlők nem működtek. — Te, van kenyér a kötényemben. Te is akarsz? — kérdezte a lány, miközben a fiú éppen egy veszélyes szakadékot vett észre. — Jól van — mondta —, hosszú úton megéhezik az ember. Ügyesen tördösték a kenyeret. Mindketten hangosan csámcsogtak. A kenyér maradékát kölcsönösen kínálgatták egymásnak, végül nagyvonalúan lemondtak róla. mind a ketten. — De még vehetek is valamit — mondta a lány.- Honnan van pénzed? — Titokban spórolok. A pékünknek segítek figurákat kiszaggatni, ott keresek valamit. Néha átver. Akkor aztán süteményt csórok, amikor nincs lenn senki. A fiú nem szólt. — És minden hétfőn kapok két márkát a mamitól, mert bevásárolok. Csak ha torkoskodtam, akkor nem. Ki is söpörhetek, meg vikszelhetek is. Ezért aztán vasárnap csónakázunk a Königsseen, vagy elmegyünk sétálni a régi várhoz és az állatkertbe. Voltál már ott? A fiú előre nézett, az esőbe. — Néha sír is. Akkor az api képe elé akaszt egy fekete szalagot. • Miért? ■ Hát mert halott. — És te tényleg mész az öregeiddel... a mamáddal sétálni? — Hát persze. — Furcsa. Nem unalmas az? — De hiszen mesél nekem közben: mit csinál a gyárban, tudod, olyan szép új ruhákat, itt felül szalaggal, meg hogy miért vág olyan morcos arcot az api a képen, és hogy miért van az a furcsa sapka a fején. — És nem páhol el néha a mamád? — Minek péholna? — Felvágsz. — Én nem hazudok — mondta halkan a lány. A fiú kinézett. — Most aztán sietnünk kell — mondta. Indulás — szólt a lány. — És Tani... lehet, hogy még odaérünk? — Nem tudom biztosan. Minden olyan bizonytalan a mai időben. Willi bácsi is azt mondja. — Elállt az eső — állapította meg a lány. — Képzeld — nevetett fel a fiú hirtelen —, ezek a moziba akartak engem toloncolni. De ezt az ócska giccsparádét már rég láttam. Akkór már inkább kocsit vezetek. iilüi Kis idő múlva megszólalt a lány: — Te, nekem most mennem kell. Tejért. A fiú a kabátujjával az ablakot törölgette. A lány átmászott a támlán, és próbálta előhalászni a tejeskannát. Sóhajtott egyet: — Nem találom a fedőt. — A lány kinyitotta a kocsiajtót. A fiú figyelte, — Utána még itt leszel? Persze — válaszolt neki. — Na akkor — mondta a lány, — én is igyekszem. ujjal mutogassanak ránk, ime, ezek a híres kommunisták! — Párttagok... — helyesbíti az elnök. Az igazgató dühös pillantást vet rá. János feláll. — Mi akar ez lenni? Bírósági tárgyalás? — Békésen, elvtársaim, szeretném rendezni az ügyet — feleli nyugalmat erőszakolva magára az igazgató. — Párttagok vagytok, osztályvezetők vagytok, kisvárosban élünk. Itt gyorsan terjed a hír... Nem szeretném, ha az emberek a nyelvükre vennének bennünket. Előttünk szent a családi élet! Mi lenne velünk, ha mindnyájan hasonló kalandokba bocsátkoznánk? Mi lenne a társadalommal? Azzal a társadalommal, melynek mi képezzük a gerincét?! — Nem tudom, hogy miről beszélsz — veti közbe János. Igaz, hogy te és Kuszákné...?! Igaz. — Miért? — Mert szeretem. Az igazgató a pártelnök felé fordul. — Hallod, elnök elvtárs?! — Nem vagyok süket! — morogja az elnök. Az igazgató Jánosra mereszti a tekintetét. — Még arra is képesek lennétek, hogy kicseréljétek egymás feleségét? Kuszák felugrik, vérvörös arccal néz farkasszemet az igazgatóval. — Ha az igazgató elvtársnak azzal örömet szereznénk, még a mai napon kicseréljük a feleségünket! — Neked nem az ő felesége kell! — háborodik fel az igazgató, és Angyira mutat. A pártelnök tiltakozva felemeli a kezét. — Csak véletlenül vagyok itt — mondja. — De örülök, hogy itt maradtam. Reggel beszéltünk, Jani Beszéltünk. Nem így képzeltem el... Az igazgató elvtárs saját maga vette kezébe az ügyet. — Az üzem becsülete forog kockán! — mondja az igazgató. — Ne feledkezzetek meg róla, hogy kisvárosban élünk! — Krnács históriájáról is tárgyalnunk kell mondja az elnök. — Ne tereld másra a figyelmet! — figyelmezteti az igazgató. — Jól tudod, hogy nincs itt, hogy felmondott. S az emberek háta mögött nem tárgyalhatunk! — Akkor folytassuk itt, Jani, megkezdett beszélgetésünket ... — Folytassuk, nincs mit takargatnom. — Régi jó barátok vagyunk, Jani. Ügy ismerlek, mint saját magamat. Mondd, ha már erre adtad a fejed, nem tudod titokban tartani? — Titokban akartam tartani, mert szeretem Helént. Ha nem lett volna az a nyomorult — Es a feleségedet? — öt is szeretem. — Nem gondoltál a válásra? — Nem. —- Es ha a feleséged elválik? — Nem fog elválni... — Két nővel akartál együtt élni. — Nem gondolhattad komolyan. — Komolyan gondoltam. — Ugratsz, Jani! — Szeress bele valakibe, majd te is megismered a lehetetlent! A pártelnök néhány pillanatig maga elé néz, majd lassan az igazgatóhoz fordul. — János nem akart rosszat a családjának .,. Az igazgató az ajkát harapdálja. A pártelnök más irányba terelte a beszélgetést. Ha most más hangot ütne meg, mint 6, rossz színben tűnne fel a három ember előtt, akik a gyárban tele vannak barátokkal. Itt, a városban születtek, itt nőttek fel. A baráti kapcsolatok miatt tűrnünk kell a sok rosszat ...De nem járnak túl az eszemen! — Emberek vagyunk, elnök elvtárs — mondja. — Talán igazad is van, hogy nem terjeszted a pártbizottság elé ezt az ügyet. Elintézzük egymás között, nem vagyok a botrány híve. Sem az ököljog híve.., — Csak kerüljön egyszer a szemem elé! — mordul fel János. — Veled nem lehet végképp beszélni? Nem akarod, hogy tisztázzuk az ügyet? Magunk között, elvtársi alapon... — Akarom — feleli János az igazgató kérdésére. — Te is Kuszák elvtárs? — Igen. — Megengeditek, hogy beszéljek a feleségetekkel? A pártelnök tiltakozva felemeli a kezét. Az igazgató leinti. — Csak bízd rám, elnök elvtárs, tapasztalt, idősebb ember vagyok, tudom, hogyan kell az ilyeneket „összeboronálni"... Kuszák dühtől remegve markolássza az asztal szélét. Épp fel akar kiáltani, semmi közöd hozzá! — amikor Jánosra pillantott. Űjra a szívébe hasított az éles fájdalom. Már pillanatokkal előbb érezte, hogy nem kerülheti el az újabb, görcsös, fájdalmas nyilállást. Azért válaszolt olyan kurtán az igazgató kérdésére. Már nem bírta tovább a feszültséget. Alig tudta türtőztetni magát, hogy az igazgatóhoz ne ugorjon, s öklével az álla alá sújtson... — Mi bajod van, Jani? — kérdezi az elnök. János sápadtan feltápászkodik, Semmi — válaszolja. — Csak fáj az, amit életnek nevezünk ... Kuszák karonfogja, s kivezeti Jánost. Angyi némán követi őket. A könnyeivel küszködik. Hol az egyik, hol a másik férfira néz. Tehetetlenségében ökölbe szorul kis keze. Talán leolvasta a férfiak arcáról is a tehetetlenséget, talán lelkifurdalása támadt, mert egy kicsit szerette Jánost is, Kuszákban viszont megmentőjét látja, s arra gondolhat, nem tett meg mindent, amit megtehetett volna az érdekükben. Az igazgató szobájában meg sem tudott szólalni, hogy védelmébe vegye a két férfit, s az igazgató szemébe kiáltsa, nem minden a szép családi élet! Csak látta volna, milyen boldog volt Jani velem, amikor az ágyamban ölelhettem, amikor percekre megfeledkezett arról, hogy van családjai Mintha kicserélték volna, olyan vidám és gyerekes volt, tele tervekkel és ábrándokkal, odahaza pedig fáradt, tele öreges sóhajokkal. Látja a különbséget, igazgató elvtárs?! Es ujjal mutogathatnék magukra: te ezzel, te azzal voltál, vagy ezzel azzal akartál kikezdeni, ha mertél volna... Mert maguk is tudják, mit jelentenek azok az öreges sóhajok! És mégis Ítélkeznek felettünk! Mert ezt írja elő az elv, a bosszú — Krnács miatti Mutassa csak meg papiroson, hogy nem szabad szeretni, nem szabad vidámnak és gyerekesnek lenni! Es ki tilthatja meg, hogy boldognak érezhessük magunkat? Tudja az elvtárs, mi a boldogság? Maguknak a tervteljesítés, a siker a boldogság? A vastaps, a győzelem érzete?! Az csak maguknak kell, nekünk fáj tőle a fejünk! Az elv szigorú betartása? Csak látta volna Kuszák mérnököt, amikor az ölemben elsírta magát. Nem gondolt a maguk elvére, még a tízparancsolatra sem, és mégis azt suttogta, te vagy a megmentőm! És én benne láttam a megmentőmet! Mert... mert ■ - -— folytatjuk —
