Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1969-09-28 / 39. szám

к

■

attogós. Mintha rossz zár nyelvét csavargatnák. Ajtócsikorgás. Az ablakon túl egyhangú táj.

Hazautazom. Tíz év után először. Meghalt a bátyám. Végre nem ellenkezhet az asszony. Tíz éve élek külön az anyámtól. Akkor nősültem, mikor a városba kerültem. Kereskedő vagyok.

Anyám egyszer volt nálam az esküvő után, havas, téli napon, délelőtt. Akkor sérthette meg az asszonyt. Én nem voltam otthon. Utána nem jött hozzánk, az asszony meg nem engedett hozzá.

Anyám kisírt, piros szemmel fogad a régi topolyafák alatt, az állomáson. A fák egymást karolják, mintha ők is várakoznának, anyám kendőjét igazgatja az álla alatt. Megyünk a falu felé. Előttünk számolatlanul szórja ejtőernyőseit a pitypang. Nézem az utat, a másvilágba folyó háborút. A falu felett zavarosan úszik az ég. Szél fúj.

Bátyámat még aznap eltemettük. Még hét napom van a visszautazásig. Évek óta először nem csinálok semmit. Anyám mindent elintéz. Az asszonyt is, ha nyaralni voltunk, a szabadságom alatt, én szolgáltam ki, vittem a pongyoláját, szatyrát, kentem a vajas kenyeret a Balaton partján, vigyáztam a gyerekekre. Most nem csinálok semmit, ülök az udvaron, vagy a házban az ablak mellett, nézem a száraz délutánokat. Az udvar kicsi, poros végében vékony malac visít. Anyám szegény, apám kubikos volt. Nekem jobb fejem volt, többre vittem. Én már az iskolában is tudtam számolni.

Délelőtt alszom, délután nézem az udvart. Múlnak a napok.

Mind valószínűtlenebb minden. Hogyan kerültem én ide? Mert itt születtem? Nagy, fehér lepkék lebegnek a száraz füvek felett. Még egyszer sem esett az eső.

Ott ment el a fehéren világító, napsütött falak előtt. Kerékpárt tolt az úton. Egy ritmusra mozgott a fara a szűk szoknyában, ugráltak mellei a sárga pulóverben, táncoltak, egymásnak hátat fordítva, súlyosan, tömötten. Feje, fekete haja, az arca, ahogy felém fordult: fénylő csillag. Milyen fiatal még mindig. Nagy lábú, fekete ember túrja szét melleit röpködő galambok között, esténként, a tanya végén. Tanyai asszony lett. Elment, csak a falak világítanak vakítva tovább. Állok a kerítés mögött sokáig. Utána szerettem volna menni.

Nyugtalan vagyok. Egész nap a kerítés mögül nézem az utcát. Szégyellem magam. Anyám sem hív vacsorázni, ül a ház előtt, és kavarja ölében olvasója szemeit, mintha fekete kukoricacsövet morzsolt volna, s néz maga elé a földre. Félek, odamegyek hozzá,

és leülök mellé. Tudtam én eddig is, hogy nem ér az életem semmit.

Tegnap a szomszédból jött át az asszony hozzánk. Túrót hord be a tanyáról a piacra csütörtökön. Anyámnak is hozott, a megmaradtat, olcsóbban. Ezzel járja a házakat.

Órákig ülök magamban a nyitott ablak mögött, nézek magam elé, nézem a derült, közönyös napot délután, az asztal túlsó végén, mikor elém kerül. Dobálom magam elé a szavakat az asztalra, hallgatom a csengésüket, hogy ne kerüljenek hozzá hamisak, csak valódiak.

Néha, akár a barátságos, meleg nyári este, zuhan rám a pillantása. Ingerült vagyok, ha másokkal lá-GULYÁS JÁNOS Magyarország

Ш

AZ IDŐBEN

tóm. ö is olyan, mint az öregek. Mindenkit szeret. Ravasz kotlóstyúk. Irigylem mindenkitől, de a másik pillanatban már nem kellene semmiért. Olyan néha, mint száraz tavaszokon a betonút, könyörtelenül eltűnő. Láttam, tegnap is megölelték a szomszédban. Miért nem tudok hát szabadulni tőle?

ülök az ablaknál, míg sötét lesz. Az ablak előtt az akácfák virágai remegnek a zavaros, langyos zöld között, mint az aludttejdarabok. Meleg az este, végtelen és távoli minden. Kezem a rádió gombját csavargatja, de csak zúgást hallok a készülékből. Hoztam egy rádiót anyámnak. Jó lenne zenét hallani.

Szeretek este egyedül csavarogni a házak között.

Csendesen elnézem, hogy égnek a lámpák. A tanácsház előtt Járok. A háború után még két évig voltam itthon. A tanácsház előtt sétálgattunk ide-oda hónapokon át, akkor is, ha esett az eső, ha fejünk felett az eget keresztül-kasul fújta is a szél. Néztük, hogy sötétedik, és gyulladnak fel a lámpák az ablakokban. Szél fújt majdnem mindig. Az ablak mögött emberek, akik már nem akarnak semmit. Asszony feküdt melléjük, ha elaludtak a lámpák, és egymásba bújtak, mint a párnák a párnahuzatokkal. A nagyobb lányok még forgolódnak egy ideig a szoba túlsó sarkában, egyedül. Majd később ők is összefekszenek valakivel.

Nyáron vasárnaponként, mindig csirkét ettek, ez már hozzátartozott az életükhöz, mint a déli harangszó, hétköznap meg krumplit meg babot, és dolgoztak. Bennük már nem volt nyugtalanság. Hatvanéves korukban meghaltak, otthagyták egymást meg az imakönyvet a nagy szobában — öregségére mindegyik vallásos lett —, itthagyták az ipartestületet meg a fröccsözést, a téli disznótorokat, az almafákat a kertben, befektették őket a fekete koporsóba, kimosott ingben, kikefélt, fekete ruhában, sápadtan, gyorsan nőtt szakállal. Az utcákon, amiken ők csak átmentek néha, fújt a szél, por szállt, vagy novemberben finom szemű eső, télen meg hó, mi meg sétáltunk ide-oda, legtöbbször a tanácsház előtt. A tanácsház előtt piactér, a piactéren túl vendéglő, balra a templom, köröskörül az Iparosok meg a kántor, a patikus, a postás meg a volt főjegyző háza.

Nem tudom, mit akart velünk az élet, ml csak sétáltunk a poros vagy havas vagy csillogó, esős utcákon nyugtalanul, és beszéltünk, beszéltünk türelmetlenül várva egymást, ha egyedül voltunk, hogy hallja valaki más is, amit mondunk; beszéltünk arról, hogy mi mást akarunk, és időnként felmentünk dölyfösen a gazdakör első emeletére vizelni.

összegyűltünk, azután sétáltunk az utcákon nyugtalanul, mert mást akartunk, szél fújt az utcákon, és szenvedtünk, mert lányok jöttek velünk szemben, és nem szólhattunk hozzájuk, mert szegények voltunk, meg nem Is akartunk elhamarkodva lefeküdni velük. Négy évig voltunk háborúban, aztán négy évig hadifogságban. Bejártuk nyakig sárban a fél világot. Tudtuk, hogy sehol sem élnek jól. Négy évig álltunk meredten a drót mögött. Gondoltuk utána jobb lesz. öt kiló ezüstöt hoztunk haza a frontról fejenként, egy kolostorban találtuk. Háború alatt mindenki visz mindent az egész világon. Ml Is vittünk. Vitte a főhadnagy is. Nem tudom, mi lett a többi néggyel. Én a városba kerültem, Kereskedő lettem.

Másnapra nagy szél kezdett fújni. Fájt a fejem. Nehezen múlt az éjszaka. Már öt órakor az ablaknál

— Miért nem írtad meg, hogy idejössz? Vártunk volna Poprádon, az állomáson

— Nem tudtam a címedet...

Becsapódik az ajtó. Milyen Jó, hogy csukva tartják az étterem ajtaját. Félnek a huzattól. Jó, hogy félnek a huzattól. Most kirohant az épületből. Lefut a lépcsőkön, és sietős léptekkel elhagyja a szállót.

Helén nem ül le az asztalhoz, mert nem ülhet le, rajta a fürdőruha, nedves a fürdőruhája. Rámosolyog János feleségére. Tekintetében nem bújik meg a mosoly derűje. Ez feltűnik János feleségének. Az asztal körül ülő három gyerek, a nővére és a sógora nem is sejtik, miért kell észrevennie, hogy Helén szeme nem tükrözi ajka moiolyának derűjét. A kutató kék szem nem rémisztgeti Helént. Ha tudna valamit, ha sejtene valamit, nem csókolta volna arcon a tóparton. Azért tud nyugodtan mosolyogni, mert nem érez már félelmet. Еду-két óra múlva elmennek, s felfut János szobájába: nincs semmi baj, elment a feleséged, elment a kislányod... Nem, ezt nem mondhatja. Nem beszélhet úgy, mintha János csak az övé lenne, a felesége, a kislánya csak egyszerű tárgyak lennének. Szeme hogy áraszthatná a mo-PETRŐCI BÁLINT

XVI.

soly derűjét, amikor ilyen gondolatok zaklatják? Ha csodálkozni tudna, azon is csodálkozna, hogyan lopakodhat most mosoly az ajkára? Nem tud már csodálkozni, mert percekkel előbb kicsodálkozta magát, amikor meghallotta a hívó kiáltást: Helééén! Szelíden mosolyog János feleségére. Felvillan benne, hatásos fegyver a mosoly. Érzelmeket, indulatokat takar, lefegyverzi ellenfelét. Ellenfelét? Még egyszer sem látott benne ellenfelet. Csak most, ebben a pillanatban fedezi fel az ellenfelet...

... Miért látok benne ellenséget? Nem tett semmi rosszat nekem. Nem rabolom el tőle Jánost. Nem is gondoltam, hogy egyszer. ... Nem, ezt nem akartam. János nem hagyná el őt. János tőlem menekül. János nem akar többé velem találkozni... Nem is a felesége rabolja vissza tőlem Jánost, hanem az a tudat, hogy van felesége, van gyermeke, s mi történne, mit szólnának az emberek, ha megtudnák, szerelme is van. Nekem is van férjem, van gyermekem, de nem félek semmitől, senkitől. János fél a szerelemtől. János fél tőlem, fél a feleségétől, fél mindenkitől... Temiattad! Mert gyáva vagy! Mit nézel úgy a szemembe?! Igen, gyáva vagy, nem mered magadnak beismerni, hogy az már nem szerelem, amit szerelemnek vélsz! Az erő nálam van, én vagyok az erősebb. A szerelem erő. A szerelem élet. A szerelem vereség ... Mert János nem akarja így. De a tüzet magamban nem hagyom elfojtani, nem leszek pernye. Nem leszek olyan pernye, mint te, aki kikönyörgi a szerelmi vallomást, s neked ez elég, mert te nem tudsz többet elérni! Nem rogyok térdre, ha nem is látom többé Jánost, engem elemészt a tűz, mert pernyeként nem élhetek. Egy napon kilobbanok. János nem lesz mellettem, mégis a karjai között halok meg, mert tudni fogja, őmiatta történt. János azt hiszi, hogy csak tréfálkoztam. Pedig én már eltemettem magamat... Most már a szemembe mosolyogsz? Már bátor vagy? Megérezted, hogy nem állok az utadban?

Mert a magadénak hiszed Jánost? Ha könyörtelen lennék, most felvezetnélek hozzá, ellophatnám tőled! De mit ér az élet hit nélkül? Milyen lenne az életed? Te csak hiszel a szerelemben, te ragaszkodsz ahhoz, amiben hiszel. Ezt a hitedet nem lophatom el, mert értelmét veszítené az életed. Es Jánost is szerencsétlenné tenné az a tudat, hogy boldogtalanná tett benneteket... Én vagyok fölényben, és mégis te vagy az erősebb, mert meghunyászkodunk, mert hagyom, hogy erősebb légy, mert János akarja így. Csak mosolyogj! Már fölényes a mosolyod. Azt hiszed, hogy valamire rájöttél? Majd ha holtan látsz, rádöbbensz: az én tragédiám egyben a te tragédiád is! Csak mosolyogj! Én is mosolygok. Nekem már könnyű a mosoly...

Csak néhány röpke pillanatig tart Helén mosolya. De a néhány pillanatig tartó röpke mosoly egy életregényt zár magába. Helén mosolyog, mert a szerelem tudatának a mosolya ült ki az ajkára. S ezt nem is tudja felfogni, hogy a szeme nem tükrözi ajka mosolyának derűjét, mert a vereség tudata, s lemondás tudata szomorít ja a lelkét. A két érzés együtt él benne, nem viaskodnak, megférnek egymás mellett. A két érzés kilobbantja az életét, hogy a két ember tovább élhesse megszokott életét. Ezt nem árulhatja el János feleségének. Nem árulhatja el, miért nevet az ajka, s miért sír a szeme. Helén nyugodtan mosolyog, mert tudja, mi vár rá. Ha nem lenne tisztában az érzéseivel, ha nem tudná, mi vár rá, izgatott lenne, pirulna, sápadozna.

... Most felmegyek Jánoshoz! Ezt kéri tőlem János. Most rám van szüksége. Csak én csillapíthatom nyugtalanságát...

A legtermészetesebb hangon indokolja távozását. Nedves a fürdőruhája. Néhány perc múlva visszatér, s együtt megreggelizhetnek. Nyugodtan, magabiztosan távozik az étteremből.

János felesége nem tud szabadulni nyugtalanító érzésétől. Helén tekintete miért nem tükrözte то-