Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-09-21 / 38. szám
Д z elmúlt hetekben, 70 éves korában elhunyt a magyar irodalmi élet egyik ^ legkimagaslóbb alakja, Kodolányi János. Mesteri hozzáértéssel kezelt tollát a nagy belső indulatok, gyötrődések, olykor a tévedésekbe menő, harcos igazságkeresés vezette, de vitathatatlanul a társadalmat javítani akaró, jó szándék. A 20-as években naturalista regényeket, elbeszéléseket írt, „Sötétség", „Szép Zsuzska". Később az ormánsági parasztság életét, problémáit dolgozta fel „Földindulás" című drámájában, amelyben főleg az egykerendszer ellen emelte fel szavát. Kritikus tollal ír, jobbára a vidéki középosztály életéről, életszemléletéről (Vízválasztó). Majd a régmúlt időkbe nyúl témákért: „Juliánus barát", „A vas fiai", „Az égő csipkebokor". Ez utóbbiakban, amelyben Mózes életéről ír, misztikus egységbe foglalja az egész világmindenséget. Legutóbbi müveinek egyike a „Süllyedő világ", önéletrajzi regény. Kodolányi műveiben az indulatok fűtötte pesszimista hangvételből is hallhatóan kicseng a tiszta humánum, az emberért érzett szociális felelősség és szeretet. Halálával egy nagy Íróval, igaz emberrel lett szegényebb az egyetemes magyar irodalom. (bér) Lenke állapotos. (Lenke arcára csapja mind a két tenyerét, válla előregörbedt, mintha elhordhatatlan súly nyomta volna le, s úgy zokogott, hogy szegény Pancsó banyának a könnye is kicsordult láttán.) De hát lehet segíteni rajta. Itt van ő, Pancsó banya, egész életében igen sok boldogtalan lányt mentett meg a szégyentől, sok asszonyon könnyített. Ö most is hajlandó. Isten látja lelkét, csak a részvét viszi rá, mert azt szeretné, ha mindnyájan boldogok lennének. Ha minden rendbe jönne. Nagy Varga Jánosnak ne kéne látnia, hogyan hull szét, amit élete szorgos, becsületes munkájával felépített. Ha tervei nem mennének füstbe. Hanem látná, hogy a fia továbbfejleszti őket. A társasgazdaságot, a kerekalji uraságénál is különb hizlaldát, sajtgyárat.. . És az a derék Dezső gyerek merő kétségbeesésből ne adná a fejét istentagadó forradalomra. Mert kötélre jut, akár Sobri Jóska. Meg Lenke is megtalálná boldogságát. Egyszer. Valakivel. Mással. Minden rendbe jöhetne hát, csak most már egy akadálya van a dolognak, Lenke. — A, kegyösöm, vijolám — legyintett Pancsó banya madárlábhoz hasonló, fekete csontos, kicsi kezével. — Mír futsz utánuk. Főleg Dina kedvikre való lány. Igaz, nem szép, nem erős, nem kövér. De szorgalmas, szőléd, csöndes, engödelmes. Meghát amerikások. Mormony, vagy mi a rosseb, de Dezsi áttérne a nazarénus hitre. Csak hát nem óllétható ám melléd. A te szép mejjes-faras formád, a dörék kövérségöd, a boncodkarod telisége .. . (Ügy nézegette, mint egy szép, előhasi tehenet.) Mindönt, minyös-minnyát elintézném én, kegyösöm, ha akarnád. Mer lám, az én Marikám sírva mondta: „Keedre bízom minnyánk bódogságát, szülike. Keedőt ismerjük, ösméri az egész környék, keed a szöröncsétlenök ügyének főpártolója, keedre hagyjuk, tegyön, ahutyun jónak látja." Hát én úgy látom jónak, kegyös violám, hogy nem hoznád velágra a magzatodat, mi az nem is embör még, nincs lelke... csak annyi, akár egy kis béka vagy gyík ... Osztón gyűnne valaki, megösmernétök egymást, megszeretnétök. Osztón két-három év úgy elröpül, aranyos kegyösöm, verógom . . . A katonadal is azt mondi: „Nem a velág az a három esztendő." Igaz? Dezső elmúlna, mint a füst. Az asszonyka lassan levetette arcáról a kezét, s maga elé nézett. Sápadt volt, gyűrött, csatakos és olyan megnyúlt, mintha néhány perc alatt tíz kilót soványodott volna. És mintha kívül került volna a világból, a saját csendes, hűvös, árnyas, tiszta kis házából. Némi várakozás után lassan felállt. Ki sem nyújtotta elgémberedett derekát, le sem simította ráncos ruháját, amely hátul a térdhajlása fehér, kéken erezett völgyénél fennakadt, s jelezte, milyen hajlatok, dombok, fehérségek és puhaságok rejtőzködnek a piros pettyes ruha alatti Nem szólt, vissza sem tekintett. Hanem bement a függönyös ajtón, becsukta halkan, s azután csönd lett, süket csend az egész házban. Joggal félhetett volna Pancsó banya, hogy a gyerekasszony kárt tesz magában. Hiszen látszott, hogy kábulatában szinte nem lát, nem hall. A vénasszony mégis nyugodt volt. Ismerte az embere-PETRŐCI BÁLINT XV. ... Milyen szegények vagyunk, amikor már, a kis örömöknek is örülni tudunk. A mosolynak, mely nem kerül semmibe, és mégis oly drága! Pénzért nem vehetjük meg, s nem vagyunk olyan jótékonyak, hogy bármikor, bárhol ajándékba adhassuk ... Szerette Helént. Jó volt vele együtt lenni, így, ahogy vannak, tervek és örömök nélkül, búskomor, szomorú lélekkel, az álmodozás vigasza nélkül - - -Milyen hamar befagynak az érzések, az akarások, amikor megsejted, megérzed, hogy azzal másoknak ártasz ... Helén mégsem csüggedt, mert hinni, remélni szeretné, még nem veszett el minden. — Milyen boldogok lehetnénk, Jani... — Mi az a boldogság? — Ha nem kellene bujkálnunk, ha az emberek közé mehetnénk, mint a többiek, úgy élhetnénk,> mint a többiek ... — Ügy éltünk, mint a többiek, s nem voltunk boldogok. Elégedetlenek voltunk. En úgy éreztem, valamit elvesztettem, valami hiányzik belőlem, és kerestem azt, amit elveszettnek hittem. Es megtaláltam, benned találtam meg ... Milyen boldogok lehetnénk, Jani biek. Mi az a boldogság? Mi már nem tudunk úgy élni, mint a töb-Hallgassunk, Helén. Jobb hallgatni, a zenét hallgatni, az esőt hallgatni... — Holnapra szép időt jósolnak. Felmegyünk a hegyre? — Felmegyünk a hegy tetejére. — Ügy örülnék, ha csak ketten lennénk a mannsham. . hogy kicsik és törpék legyünk, hogy ne lássanak bennünket! — Ügy örültem annak a pillanatnak, és te...! Még soha nem voltam a nagy hegy tetején. Te sem voltál, Jani! — Ha fel tudunk kapaszkodni a nagy hegyre, ott is maradunk ... — Nem jövünk le? — Továbbmegyünk, és megmásszuk a még nagyobb hegyet... — Lezuhanhatunk, mások is lezuhantak, szörnyei паиакj — Ezt akartad! Magadnak kívántad! — Te már magadat is eltemetted? — Felmegyünk a nagy hegyre? — Felmegyünk, Jani... ... És együtt találnak meg minket. Együtt. Legyenek boldogok a boldogtalanok! Jánost vadítja az indulat, a gyilkos szándék, a halálbafutás a mennydörgés és villámcsapások árnyékában. A mélybe zuhanó Helén sikolyát hallja. Utána veti magát. Zuhan, zuhan lefelé, már a szédületét sem érzi, a lélegzete is elakad, és utána csend, semmi, vége. Nem! Nincs csend, nincs semmi, nincs vége! Helén meztelen testére veti magát. Még erős és fiatal. Hadd érezze az erejét. Erezd, érezd, Helén! Helén sikongat, önkívületbe esik, a csókja éget, a teste marcangol, s úgy érzik, most zuhannak a mélybe, ahonnét nincs többé visszatérés. Hétkor ébredtek. Szép, napos reggelre ébredtek. A csupasz, kopasz kőrengetegen nem látszik meg, hogy körülötte két napig vihar dühöngött. Helén visszaoson a szobájába. Mielőtt elment volna, azt mondta: míg megberetválkozol, kimegyek a tópartra, napozok egy kicsit, aztán megreggelizünk. János nyújtózkodik az ágyban. A nyitott ablakon betódul a napsugártól átitatott hús levegő. Az éjjeliszekrény felé nyújtja a karját. A kezébe veszi a karórát. Negyed nyolc múlt. ... Azt hittem, kilenc is elmúlt. Lassan telik az idő. Ügy érzem, mintha már egy éve laknánk a szállóban. Ez az egy év még három teljes napot sem számlál. Mit fogok érezni egy hét után? ... Kiugrik az ágyból. Az ablakhoz lép. Szemközt az Osztrva, a meredek oldalát cikcakkban átszövő utacska. Megelőzték őket. Nem lesznek egyedül a nagy hegyen. A korán kelő turisták már a hegyre kapaszkodnak. Kis emberkéknek tűnnek. Törpíti őket a távolság, a magasság. Megpillantja Helént. Szemben a szállóval, a tó túlsó partján bikiniben napfürdőzik. Észrevette. Boldogan integet: Nézd, milyen bátor vagyok! A lábát belemártja a jéghideg vízbe. Maréknyi vizet merít ki a tóból, s a combjára loccsantja. Megismétli a mozdulatot. Maréknyi víz loccsan a másik combján, és nedves tenyerével végigsimítja a lábszárát. Újra János ablaka felé tekint. Már csak a szél lengette függönyt látja. János az éjjeliszekrénynél áll, kezében az óra. Fél nyolc. Ideje megberetválkozni, korog már a gyomra. Helén is éhes lehet. Leteszi az órát... ... Tegnap a halálra gondoltunk. Bolondok voltunk!... A szekrényből kiveszi a borotvakészletet. Hir-
