Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-09-07 / 36. szám
Ah! Tovább, tovább! Hol vagy, Flórám? Becsöngetek. Flóra nyit ajtót. Felnevet, kivillannak gyöngy fogai. „Eljöttem, Virágocskám!“ „Vártalak...“ Igen, Flóra meztelenül jön ki elém, és én letérdelek, átölelem őt, és ... Azelőtt még sohasem volt nővel. Egyre gyakrabban érzett valamilyen furcsa vágyakozást, de ha lent járt is a faluban, hát alig mert a lányokra nézni. Anyja sohasem említette, hogy meg kellene már nősülnie. Erős, egészséges, alig negyvenéves asszony volt, bírta a munkát, nem akart menyecskét a házhoz. A fiú kamaszkora óta valamilyen furcsa félelmet érzett az anyjával szemben. Gyorsan elfogyasztotta a vacsorát. „Kimegyek az erdőbe ... Fent alszom majd a padláson ..." „Jól van, fiam. Csak vigyázz magadra .. ." Gyönyörű augusztusi éjszaka volt. Bódító illatokkal teli a levegő. Holdfényben úszott a rét. Millió csillag Flóra szemében. „Gyere, csókolj meg... és nagyon szeress!" A fiú izgalma a lányra is átragadt, pedig ő már nem volt tapasztalatlan kezdő a szeretkezésben. Anyás gyöngédséggel húzta magához a fiút. „Virágocskám ..." Valaki hirtelen elkapta a karját és visszarántotta őt. Fékek csikorogtak, egy nő halkan felsikoltott. „Vigyázzon, maga szerencsétlen!" A sofőr dühösen gesztikulált. A fiú körülnézett, de nem értette, hogy mi történik. Nyugodtan tovább ment. Egyetlen emlékkép villogott az agyában: Flóra holdfényben fürdő, meztelen teste. Az út másik oldaláról visszanézett. Még mindig mutogattak rá, és utána fordultak az emberek. Csak most tudatosította, hogy majdnem az autó alá került. Egy pillantás balra, egy elmulasztott pillantás, igen, egyetlen pillantáson múlik minden. „Jancsikám, nem fáradtál még el?" „Nem, én bíjok gyalogolni ...“ Hol hallottam ma ezt? Ma történt egyáltalán? Ki ez az ismerős arc szemközt? Hány óra lehet? Hol lehet az az utca, az a ház ... Flóra, hol vagy? „Az utolsó lehetőség ...“ „Fagylaltot vegyenek!" Igen, ez az a ház. Gyorsan fel, második emelet, most balraI Csengő. Bent zörej, léptek... nyílik az ajtói „Virágocskám!" „Vártalak!" Milyen is volt Flóra szeme? A haja fekete volt, a szája piros, teste kemény és perzselő. Nem fordult el, amikor levetkőzött... Megint ez a kép! A tavasszal történt. Mindig bement jó éjszakát kívánni. Lehajolt és homlokon csókolta a fiút. A mély el kivágású hálóingből előcsúszott a melle. A fiú lehunyta a szemét és megcsókolta. „Fiam ...“ Mindez csak álom! A pillanat elrepül, minden a múlté már, és a jövő is csak álom csupán ... „Gyere, csókolj meg... és nagyon szeress!" „Bocsánat, nem tudja véletlenül merre van ez az utca ?" „Sajnálom, uram, nem tudom ...” Meg kell találnom Flórátl Sokáig nem szólt semmit az anyjának, de nem tudta eltitkolni. „Mi van veled, fiam?" Elmondott mindent. Hogy Flóra két éjjel a padláson aludt, hogy nem bírja tovább, és elmegy érte. Az asszony nem hitte el, és nem engedte sehová sem a fiút. Egymás rabságában sínylődtek tovább. Hirtelen köhögni kezdett. Egy almadarabka megakadt a torkán. Félreállt az útból. Reszketni kezdett. Szinte könyörögve nézett körül, de senki sem figyelt ró. Meg kell találnom Flórát! Muszáj tovább mennem. Meg kell őt találnom... nem lehet mindez csak áloml A holdvilágos éj, a csókok, az ölelések, az ígéretek, az álmok ... Szeme rátapadt a sebesen közeledő villamosra. Behunyta a szemét. „Vigyázzon, maga szerencsétlen!" Fékcsikorgás, villamos csilingel, valahol felsikolt egy nő ... Flórából kirobban a nevetés... az anyja aggodalmas arca. „Mi van veled, szerelmes fiam?" Egyetlen elmulasztott pillantás balra, és máris jajgatva száguld a mentőkocsi. Szegény fiú, kár érte, fiatal volt... „Flórám, meghalok ..." Felnyitotta a szemét. A villamos elrobogott. Egy öregasszony állt előtte. Görcsös botjára támaszkodva aggódó szemmel nézte a fiút. „Valami baj van, fiatalember?" „Nem, semmi bajom... múló rosszullét...“ Gyorsan továbbsietett. Mintha új erőre kapott volna. Meg kell találnom Flórát. Ki volt hát Flóra? Talán Flóra is csak álmodott a közös jövőről? Azt mondta, hogy elárusítónő ... „Tudod, a keresztanyámhoz indultam hétvégére. Szeretek autóstoppal utazni, de szemtelenkedni kezdett a sofőr, hát inkább kiszálltam. Gondoltam, estefelé majd több lesz a kocsi. Es akkor jöttél te . .." „Gyere közelebb. Még közelebb ... Most jó. Tedd le a táskát! Csókolj meg ..." „Virágocskám!" „Esti Újság, legfrissebb hírek ..." Anyám nem hitte el Flórát! Istenem, nem hitte ... „Anyám, meglátod, hogy Flórával jövök vissza!" „Ne hagyj el, fiam ...“ Illusztrálta DÚDOR ISTVÁN Flórám, miért csak álmodtál? Mi hát az igazság? Ment, ment, sodorta őt magával a zajos utca emberáradata. Megállt. Ismerősnek tűnt a tér. Az elromlott villanyóra változatlanul fél kilencet mutatott. Meg kell találnom Flórát tént semmi. Történt valami! De az életünkön nem akartam változtatni... Hálóingben fekszik előtte. Nem takarja paplan. Nyári éjszakákon nem tűr magán takarót... ... Nem tűri, hogy megérintsem a testét. A teste csak az enyém ... A domború csípőjére tapad a tekintete. Simogatja. A forró női test nem rándul meg. Megemeli. Ajaka mohón rátapad az asszony megremegő, szétnyíló ajkára... Kifáradnak. A szerelmi láz nem korbácsolja fel, nem újítja fel a ismétlés vágyát. így szokták meg, csak egyszer. Egymás mellett feküsznek. János csak a jótét örömét érzi. A felesége fölé hajol. Megcsókolja a szemét. — Miért sírtál? Az ágyukat, a testüket megvilágítja az ablakon becsapódó sápadt utcai fény. Az asszony János szemében kutat. A kielégült férj tekintetében nem fedezhet fel nyugtalanságot, félelemérzetet. Lágy mosoly ül ki az ajkára. Közelebb fészkelődik Jánoshoz. — Bolondságokra gondoltam. Nem szabad bolondságokra gondolnom — Mi az a bolondság? — Semmi, Jani. — Titkolsz valamit. — Nem tudtam, nem mertem szólni neked. Nem mertem hinni a fülemnek ... — És most? — Csak azt mondhatom, valaki nagyon irigyelheti a boldogságunkat! — Miért? Mit hallottál? — Még odahaza valaki kétszer felhívott, és figyelmeztetett, hogy vigyázzak rád ... ... És ma táviratot kaptam. A városban voltunk, amikor a postás hozta. Az édesanyám vette át. A nevemre szólt. Most adta ide, amikor a diófa alatt söröztél, hogy ne lásd, mert ismerte a tartalmát. „Kuszákné ma a Tátrába utazott, vigyázzon a férjére.“ Ma, kedden utazott el, és te holnap, szerdán utazol... — Miért kellene rám vigyáznod? Mi rosszat teszek? — Ne utazz el, Jani!- Mégis gyanúsítasz? Mivel gyanúsítasz?- Olyan rossz itt neked?- Jól tudod, hogy nem maradhatok tovább. Máskor... Tavaly más volt. A bátyámra vagy féltékeny? Azt akarod, hogy ne menjek el a bátyámhoz? Ha ez a kívánságod ...! - Istenem ...! - Mi bajod van? Csak ne kezdj újra sírni!- Nem sírok... — Miért mondtad, hogy valaki nagyon irigyelheti a boldogságunkat. Ki az a valaki? — Nem tudom. Férfi volt. Azt mondta, kétszer látott, kétszer találkoztál Helénnel, a hídon és a kis cukrászdában.- Ezért nem akarod, hogy holnap elutazzak?- Ugye, nem igaz, Jani? Mi? — Hogy találkoztál Helénnel! — Még álmomban sem gondoltam arra ... Hogy gondolhatnék arra, amikor itt vagy te, itt a kislányunk ... — Tudtam, hogy nem lehet igaz! Hogy lehetnek ilyen gonoszak az emberek? — A múltkor, amikor a gyárból jöttem haza, találkoztam vele a hídon — Mégis igaz? — Ha te találkoznál véletlenül a férjével, és néhány percig elbeszélgetnél vele, az bűn lenne?! Sírnom kellene miatta? — Es a cukrászda? Miért mentél be vele a cukrászdába? — Ismered Helént! Sírni kezdett, beszéljek a férjével, vegyem rá, költözzön el a városból... — Miért nem mondtad meg, hogy találkoztál Helénnel! En mindent megmondok neked! — Nem bírom már örökös kesergésüket! Még számon is tartsam? Kár volt összebarátkoznunk velük! Csak tudnám, hogy ki telefonált? — Láthatott benneteket. — Ha titkos szándékom lenne, azt hiszed, az utcán, a cukrászdában beszélnék vele, ezernyi szem előtt? — Most már nem gondolok semmire ... János felé fordul. János gyengéden átkarolja. — Szeretsz, Jani? Mondd, hogy szeretsz! — Csak téged ... csak téged szeretlek ... — Jobban szeretlek az életemnél! — Es János kezét szorongatja. Es János kezét fogva elalszik. Néhány perces késéssel érkezett a Csorbatóhoz. Tizenkét óra húsz perc. A motoroskocsit lekapcsolják, hátrafut, s a tolatóvágányon sípolva előretör. Rákapcsolják a szerelvény másik végére... János még mindig az állomás épülete előtt áll. Csak az imént érkezett, s már menne is vissza. A nyitott kocsiban helyet foglaló kirándulók közé kívánkozik. Csak néhány lépést kellene tennie. A késve érkező utasok az utolsó pillanatban váltanak jegyet, és futnak a vonathoz. A kalauz a sípjába fúj. A mozdonyvezető még élesebb sípolással válaszol. Megrándul a vonatocska, és lassan elindul abba az irányba, ahonnét érkezett. Jegy nélkül is felugorhat! Már késő ... A kanyarban eltűnő vonat után néz. Mintha ólom rakódott volna a lábába, olyan nehézkesen indul el a tó irányába. Csónakok szelik tiszta vizét. Ormótlan evezőlapátokkal csapkodják a vizet. Egyesek a széles öblű ladikban hátradőlve napoznak, mások a kedvesüket fényképezik.- folytatjuk —
