Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-09-07 / 36. szám
egpróbálom összeszedni minden ékes- II ág szólásomat, de tudom, hogy reményűéit leien az ügy. Annak a másfél órának I Щ $ ellenállhatatlan humorát — mialatt ® Hulot úr, azaz Jacques Tati vendége voltam — legfeljebb egy filmfelvevőgép adhatná hűen vissza. A moszkvai Rosszija Hotel halijában könnyű volt megtalálni Jacques Tátit a mókamestert, a francia komikum nagymesterét. Csak körül kellett nézni, hol van szoros embergyűrű, amelyből kimagaslik egy nyakigláb, gesztikuláló alak, s egy gumi-arc, amely percenként változik, kifejez, nevettet, jellemez ... Tati most is kipillantott a fejek felett, s amikor meglátott — már tudta, hogy interjú-merényletet akarok elkövetni ellene — hatalmas tenyerét kinyújtotta az embergyűrűből, kézen ragadott, s óriási léptekkel megindulva, húzott maga után. Meg sem álltunk a kilencedik emeletig, ahol a folyosó kanyarulatában belenyomott egy karosszékbe, s így szólt: — Ez végre nyugalmas hely. Pardon, madame, egy percre nélkülöznie kell, a társaságomat. Hozom a cigarettámat ... Tánclépéseket lejtve indult el a hosszú folyosón. Hátranézett: ligyelem-e? £ percben egy szőke és karcsú nő húzott el mellette. Tátiból azonnal esernyőjét szorongató, őgyelegve pipázó Hulot úr lett, aki egy percre megtorpant, majd sarkon fordult, s bizonytalan, kicsit sasszézó léptekkel indult az ingó-ringó női csípő után — Szeretném teljesen felépíteni Hulot űr figuráját! Cigarettával és hamutartóval tért vissza, de tűzszerszámot nem hozott. Elé tettem viharvert gyufámat, amelynek belső dobozkája szétesett, s a szálak tüskeként meredeztek szanaszét. — Hulot úr majd megjavitjal — mondta Táti komoly arccal, s két ujja közé csippentette a dobozt, mint egy csápoló bogarat, majd szorítani kezdte a gyufákat: — Ez még jó... ez már nem kell ... ez lesz a tartalék .. . Cigarettás dobozáról lehámozta a celofánt, abba csomagolta be a dobozt, s egy gáláns lovag mozdulatával nyújtotta át: — Hölgyem ... itt a Tati-féle örökgyufa! Nagyon praktikus, mert átlátszó, újra lehet tölteni, s a celofáncsücsöknél fogva húzható ki! íme ... Majd, mint aki biztosítani akarja magának a találmány jogát, ráírta a gyufaskatulya tetejére: „Táti O. K " Tati, a mákamester, valóban „oké"! Hulot úr figurájában megalkotta a modern technika vívmányainak dzsungelében csetlő-botló, kutyákat és gyerekeket szerető, mindenre rácsodálkozó kisember figuráját. Filmjeit maga írja, rendezi, s ő alakítja Hulot úr figuráját is. — Legutóbbi filmemnek, a „Playtime"-пак is én vagyok az anyja-apja. Szeretem ezt a filmet, sokáig babusgattam... Még ma is izgulok, ha beülök a moziba, hogy megnézzem. Vajon ma hogy megy majd a játék, hogyan fogadja a közönség? Azt szeretem, ha filmjeimnél a nézők nem ülnek csendben, jógyerek módjára, hanem csapkodják a térdüket, táncolnak a széken, s a szomszédjukat böködik: „Oda nézz!" Soha nem csititanám le a közönséget, hogy viselkedjen úriember módjára. Ellenkezőleg I A néző játszón velem, velünk együtt. .. Legszívesebben kiállnék a vászon elé, s azt mondanám: „Emberek! Ebben a játékban nektek is részt kell vennetek!" Kik értik meg legjobban a filmjeit? — A fiatalok és az öregek. Azok, akiknek még vagy már van elég idejük és türelmük az élmények befogadására. A „Playtime" franciaországi bemutatója után rengeteg levelet kaptam. Egy tizennégy éves fiú azt irta: „Amikor néztem a filmet, úgy éreztem, hogy az utca bement d moziba, utána pedig az volt az érzésem, hogy a mozi kijött az utcára." Kell ennél jobb kritika? ... Egy nagy irodaház portásának soraira is emlékszem: „Köszönöm önnek ezt a filmet, mert amióta láttam, mindig jóízűen nevetek, ha feltűnik az igazgatóm a folyosón . .." Kell ennél nagyobb hatás? — Ha már a „Playtime" remekbe sikerült portásfigurájánál és a többi epizódszereplőnél tartunk, árulja el, hogyan választja ki a színészeit? — Filmjeimnek én vagyok anyjaapja: Írója, rendezője, főszereplőié ... ■Heti Másfél óra Jacques Tátival Egy jelenet Jacques Tati „Playtime“ című filmkomédlájáböl — A legtöbbjük nem színészi Az a portás valóban portás. Vagy emlékszik arra a figurára, aki az új vendéglő megnyitásakor a konyhában centivel méri a tálra szervírozott halat? Az az ember máskor is centiméterrel jár: civilben kárpitos! Van egy kis könyvecském, s abba Írok fel minden sztorit, amit az utcán, vagy másutt látok. Tele van elmekkel és nevekkel: utcaseprő, liftes, taxisofőr, pincér, virágárus . . . Egy új Chaplint, Buster Keatont, Max Lindert nem lehet találni, de az utca tele van született komikusokkal . .. Egy villanás, s már nem Táti, hanem a párizsi utca sok kisembere állt előttem. — Miért adja át ezeket a gag-eket a civil szereplőknek? Miért nem játszik el a filmben is mindent saját maga? — kérdeztem a nevetéstől fájó gyomorral. — Helyben vagyunkI Már maga is kezdi! — ült vissza Táti, s ráncokból gondfelhőt rajzolt a homlokára. — Az első filmemben még mohó voltam. ín voltam a legfontosabb szereplő, a legfőbb komikum. Később elhatároztam, hogy modernebb és demokratikusabb módon fogok komédiázni: átadok másoknak is egy-egy jó labdát! Persze, sokkal könnyebb lenne Jacques Tati rendező dolga, ha mindent Jacques Tati színész játszana el, de az emberek akkor mindig csak Hulot urat látnák, mindig csak rajta nevetnének, s nem éreznének ellenállhatatlan vágyat, hogy a többi figurákban ráismerjenek a — szomszédjukraI Folytatni akarja Hulot úr filmjeit? Igen, méghozzá addig, amig meg nem öregszem ... Elkapta pillantásomat, s felkiáltott: — Hohó, ifjú hölgyem! Ne nézze szürke hajamat, ne töprengjen születési dátumomon, ne vegye figyelembe, hogy van egy lányom, aki vágója volt a „Piaytime"-nak, mert mindez semmit sem számít! Akárki akármit mond, én fiatal vagyok. Miért? Mert mindig találok valami újat az életben. Minden filmjelenetem új, még magamtól sem plagizálok! A mai filmek legnagyobb baja az, hogy a rendezők nagyrészének nincs saját, jól körülhatárolt egyénisége. Ha egy tárlaton látok egy Van Gogh, vagy egy Gauguin képet, nem kell közel mennem hozzá, hogy az orromat hozzányomva kibetűzzem, valahogy Így... a festő nevét. Ismerem a stílusát, egyéni ízeit, tehát felismerem a munkáit is. Еду-két kivételtől eltekintve ezt nem lehet elmondani a mai filmekrőlI... Szeretném teljesen felépíteni Hulot úr figuráját, s ezekkel a filmekkel el szeretném mondani a fiatal rendezőknek: ne csináljátok a humort, hanem találjátok meg az életben! Felugrott, s játszani kezdett. A bárból többszörösen kirúgott részeget, fontoskodó rendőrt, pipiskedő filmsztárt, pókhasú igazgatót, nyársat nyelt hivatalnokot. Elbújt az ajtó mögött, s leselkedett, nekiment fejjel az oszlopnak, átszellemülten rángatózott a képzeletbeli zene ütemére, lekezelt jóbaráttal és vetélytárssal, keresett valakit, de az mindig eltűnt a szeme elől, szende kislány volt és mérges öregúr... — Maga valóban nem öreg! — mondtam, nevetéstől kicsorduló könnyeimen át. — Olyan mint egy gyerek, aki magának is tud játszani.. . ‘ — Lehet... — válaszolta, majd elindult, Hulot úr jellegzetes, beroggyantott térdű, nekilóduló és megtorpanó lépteivel a hosszú folyosón. S OMOS A.
