Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-01-26 / 4. szám
Lehet, Hogy ezúttal is színészkedik? Nem tudom. Bori olyan, mint egy szilaj kis csikó, akit még nem sikerült betörni. A másik szökevény, Carola, barna bőrű, éjfekete hajú. Tizenhárom éves, de olyan fejlett, mint a tizennyolc évesek. Az ő fajtájából van a legtöbb az intézetben. „Az egyik pali észrevette a tetoválást a kezén" — panaszolta az előbb Bori. Carola velem szemben óvatosabb. Háta mögé rejti kezeit és szorosan a falnak támaszkodik. — Gyere, ülj ide mellém — kérlelem sokáig, de ő makacsul támasztja a falat. Jó ideig nem tudom se szóra, se mozdulásra bírni. Végre meggondolja magát, leül és hanyagul az ölébe veti kezeit: nesze, ha csak erre vagy kíváncsi! Megdöbbenek. Bal alsó karját csúnya sebhelyek borítják. — Mit csináltál? — El akartam tüntetni a tetoválást . . . zsilettel kivagdostam a bőrömet. . . Mi volt oda írva? Butaságok ... — ... mint például a RUM a másik kezeden? Mi értelme volt ilyen szavakkal csúfítani kezeidet, meg másutt a testedet is? A vállát vonogatja. Nem könnyű erre magyarázatot találni. — A rumot nagyon szerettem és a cigarettát is. . . azért szöktem el az otthonból, hogy italhoz meg dohányhoz jussak... többet nem teszem... jó itt nekem, nyáron szeretek a kertben dolgozni . . . én is szeretnék jó lenni . . . mint azok a lányok, akik mögött nem kell az ajtót kulcsra zárni, hogy el ne szökjenek . . . Carola feláll. Már nem tud, vagy talán nem akar többet mondani. Elköszön. Szemét elfutja a könny. Az előszobában már hangosan szipog. Utánamegyek. A falat támasztja, maga elé tartja kezeit. Könnyei a csúnya sebhelyekre potyognak. Három lány a negyvenhárom közül. Ennyien vannak csupán Hideghéten a nevelőintézetben. És mennyien szerte az oszágban? Van-e remény, hogy megmentsék a társadalom számára ezeket a kisiklott fiatal életeket? Eredményt hoz-e a szigorított intézeti nevelés? A legtöbb esetben igen — adja meg a választ a legilletékesebbek egyike, Júlia Mikesová, az intézet igazgatónője. Az eredmény részben tőlünk, pedagógusoktól és az egész társadalomtól is függ. A szigort és a következetességet a szeretetnek és a jóindulatnak kell áthatnia, mert ezek a gyerekek, ha kezdeti konokságuk felenged, ahogy mondják: egy jó szóért a világ végére is elmennének. Kihágások mindig voltak és lesznek. Vannak, akiket időnként elragadnak a bennük ágaskodó erők és megszegik a házirendet. Ilyenkor természetesen büntetni kell. Büntetni, de hogyan? A verés elavult nevelési eljárás. Egyeseknek kijutott belőle otthon w M Л ■ x 1 ^ ( bőségesen. Kopaszra nyírás? Ezt is elvetettük? Hosszas fontolgatás utón munkatársaimmal pontrendszert dolgoztunk ki. Meghatároztuk, hogy egyes csínytevésekért, nagyobb kihágásokért, mennyi fekete pontot adunk a vétkezőnek. A pontozásnak azonban csak az adott értelmet, ha a pontokkal nemcsak büntetünk, hanem elismerünk, jutalmazunk is. így többek között a szökésért 200, dohányzásért 100, verekedésért 50, rossz osztályzatért 3 fekete pontot, míg a jó osztályzatért 3, a háztartásban vagy a kertben végzett munkáért 50—50, egy-egy szép kézimunkáért 100 piros pontot kap a növendék. A lányok között így egészséges versengés alakult ki. Igyekeznek minél több piros pontot szerezni, mert egy piros pont értéke 10 fillér (a fedezet a brigádmunkákért és a gyógynövénygyűjtésért kapott öszszeg), tehát nemcsak erkölcsi, de anyagi elismerést is jelent. Aki szorgalmas és megbecsüli magát, annak, amikor elhagyja az intézetet, lesz egy kis alaptőkéje, amellyel elindul az életbe. Merre visz az útjuk innen az intézetből? — Ez okozza a legtöbb gondot nekünk. A rossz szokások teljes levetkőzésére és a jó tulajdonságok tartós rögzítésére kevés az az egy-két — legjobb esetben három esztendő, amit a lányok nálunk töltenek. Ha visszakerülnek volt környezetükbe, rendszerint ismét elbuknak. Mi úgy irányítjuk pályaválasztásukat, hogy olyan munkahelyre, gyárba vagy nagyobb üzembe kerüljenek, ahol tanuló otthonban tölthetnek még néhány évet, míg teljesen felnőtté érnek, megállnak a saját lábukon, mint ezek a lányok — mutat az igazgatónő az asztalán levő fényképekre. Esküvői, családi képek. Rajtuk feleségek, családanyák. Valamennyien itt nevelkedtek. Ma megbecsült munkaerők, kiegyensúlyozott emberek. Minden gátlás nélkül beszélnek arról is, hogy az intézet lakói voltak. Nemcsak az ő hibájuk volt, hogy megbotlottak, mint ahogy nemcsak rajtuk múlik az sem, hogy teljes értékű, erkölcsös emberekké váljanak. Szigor, következetesség — szeretet, jóindulat • mondta az igazgatónő. Meg tudnak-e javulni ezek a lányok? Igen. Ha mi is segítünk nekik. JANDANÉ H. MAGDA
