Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-08-31 / 35. szám
No о^ Q ^°'y Gyurkovics Zsuzsa chansont énekel A szerző felvételei „A közönséget mindig meg kell lepni — mondja Gyurkovics Zsuzsa Három nyelven beszél, ezek közül kettőn már bemutatkozott a közönségnek. Magyar nyelven szerezte meg színészdiplomáját. Főiskolás korában olyan Liliomfi előadásban alakította Erzsikét, amelyben Tolnay Klári, Darvas Iván és a boldog emlékű Lehotay Árpád és Ladányi Ferenc voltak a partnerei. Elég csak a színpadi költők nevét leirni, hogy ragyogó pályájának állomásait jelezzük: Shakespeare, Moliére, Ibsen, Csehov, Móricz. A könnyűmüfajban például a May fair Lady-ben szerepelt, a Leányvásár táncoslábú Lucyje volt, játszott a Bob hercegben Sárdyval és Nyilas Misit is megszemélyesítette. öt évig élt Lipcsében, ahol Jiri Popper együttesében németül lépett fel. Itt szeretett bele a chansonba és a musicalba. A harmadik nyelven ugyan még nem játszott, de anyanyelve tulajdonképpen szlovák. — Családunk Gömör megyéből származik — fűzte hozzá, amikor erről vallattam, — s azt az irodalmi nyelvet beszélem, amely annyira kívánatos a színpadon. Talán egyszer alkalmam lesz másik anyanyelvemen is bemutatkozni, amire alighanem sor kerülhet, mert a két ország között egyre több szállal kötődik barátság. Sokoldalú színésznő. Nemcsak a klasszikusok darabjai szerepében, de a tv-filmszalagon, a drámában is (a képernyőn legutóbb Agatha Christie: „A fülemüle villa“ című krimijében láttuk), és jól megfér színskáláján a meseszerep (ő játssza a Dorka sorozatban Gabi édesanyját), s szombatról szombatra az egérke-meséket kelti életre. Két gyermek édesanyja. Mennyire hat ez színészi működésére? — faggatom. Nem tagadom, ha valaki színész is, édesanya is, gondjai megszaporodnak. Amikor gyermekeim a képernyőn mesét néznek, én a szinházban vagyok. Ezért hát úgy oldom meg a mesélést, hogy hetekkel előtte kép-, vagy hangszalagon rögzítik meséimet, s mielőtt aludni térnek, a képernyőn, vagy a hangszóróban állok eléjük. A mama-színésznő természetesen másképp mesél. Felvételkor úgy érzem, enyéim ott ülnek a stúdióban, és rám, csak rám figyelnek. Azt hiszem, azért lett a gyerekek legkedvesebb mesemondója, mert a kicsinyeknek szánt történetekben a lényegest az édesanya érzelmein keresztül szűri meg. Soha el nem felejthető élménye volt Prokofjev: „Péter és a farkas" budapesti felvételén a karmester beintésére prózát mondani. A karmester Nyikoláj Anaszov, a zeneművészet nagy varázslója volt. — Az igazi színészi erőpróba azonban — mondja, — mégiscsak a chanson. Ne nevessenek ki, a chanson kétezerötszáz esztendős. Mert mik lehettek az ókor legnagyobb költőjének, az eresosi Saphonak bájosan nőies, művészi optimizmussal teli, a népdalhoz közelálló, egyszerű dallamú, s az általa feltalált egyhúrú hangszeren (pektisz) kisért dalai? Chanson volt mind, ókori módra. Szóval, ahogy ma mondani szokták, totális színész kell a chansonhoz, jó emberábrázoló és jó énekes, mert az értelemre és az érzelemre egyaránt hatni kell. És ha tudomásul vesszük, ha nem, ilyen színésznek van jövője. Korunk okos, mindenben tájékozott színészeket követel a reflektorok fényében, mert a közönséget állandóan, estéről estére meg kell lepni. Nyáron nem utazik szabadságra, legalább együtt lehet apróságaival, szombatonként a tv képernyőjén mondja továbbra is a rokonszenves egérke tanulságos kalandjait. Azután egy őszi chansonműsorra készül, amelyben főleg Kozma József és fiatal magyar komponisták — Sós Zoltán, Dénes Margit, Pethő Zsolt — műveit mutatja be. Mert nem tagadja örömét: az újra éledő chansonokban a műfaj renaissance-át sejti. Szűts István Huszonöt évvel ezelőtt szabadult fel Bulgária a fasiszta elnyomás alől. A bolgár nép nagyra értékeli szabadságát, hiszen történelmi létének nagyobb részét rabigában töltette. Az utolsö huszonöt év alatt többet haladt a politikai, társadalmi és az életszínvonal ranglétráján, mint ezer év alatt. Ami pedig a nők egyenjogúsítását illeti, világviszonylatban is az élvonalban áll. A bolgár nö, aki még nemrég lealázottan és tudatlanságban élt, gyárakat és szövetkezeteket vezet, éppen olyan számban, és olyan felelőséggel, mint bármelyik férfi. Szófia utcáin vidáman pezseg az élet. A turisták elözönlik a történelmi nevezetességű helyeket. Ha kell, órákig is sorakoznak a múzeumok előtt a kulturális emlékek megtekintésének kedvéért. Este pedig a környék szórakozóhelyeit keresik fel, ami van bőven a főváros környékén. A „macsettákban“ — mifelénk csárdának neveznék — nemzeti ételeket, forró fűszeres lepényeket tálalnak fel, amelyekre kitűnően csúszik a híres masztyika, illetve az ánizspálinka. A bulgár vérforraló népi zene jókedvre hangolja a turistákat, és éjféltájban már együtt róják a kolo nevű táncot. Amikor már beteltem a város szépségeivel, kíváncsi voltam, hogyan él és dolgozik egy munkásnő Szófiában. Kíváncsiságomat kielégítette az Ernst Thölmannról elnevezett textilkombinátban tett látogatásom. Már nem is volt számomra meglepetés, hogy a gyár vezetősége mind mind nő ebben az üzemben. Az igazgatónő, Zafíra Michova, a felszabadulás utón előmunkásként dolgozott a gyárban, közben elvégezte az ötéves textilipari technikumot, majd Moszkvába küldték, ahol a főiskolán mérnöki diplomát szerzett. Régi orosz templom
