Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-08-24 / 34. szám
— Dumm, dumm ... És még egyszer: — Dumm ... — tompa, távoli dörgés. Időnként mintha halkulna, máskor megint közeledik. Nem tudni: hang-e, vagy maga a föld reng. Már a harmadik éjjel ül itt az ablaknál és még mindig nem tudja megkülönböztetni, a fülével fogja-e fel vagy inkább az egész testével. Nem tudni: a levegőn át jut-e idáig, vagy a föld görcsös rengéseiből fakad-e. Elsőnek alighanem egy kaszás vette észre, amikor délidőben pihenve hasmánt heverészett a pajta árnyékában és fülét a pőre földre szorította. Hirtelen felkapta fejét és meglepetten nézett körül. Csak egy idő múlva, hogy nem látott közel semmi gyanúsat, keltette fel alvó társait. Ki sem egyenesítették derekukat, négykézlábra ereszkedve, mint valami újkori furcsa szörnyetegek, tátott szájjal hallgatóztak mind, egy irányba: úgy van, kétségtelenül úgy van, ugyanígy dörgött harminc évvel ezelőtt is, amikor az oroszok Przemyslt ostromolták Napközben ugyan még elviselhető. Ámde éjjel . . . Éjszaka mindenki egyedül van (jómaga asszony létére már harmadik éjjel küszködik a magánnyal), így hát éjjel ki-ki maga viaskodik vele. Kiki a maga módja szerint. Hallod?... Fecskefióka riad a fészekben, kétszer is halkan felcsipog álmában. A sövény mentén görény lopakodik a baromfiól felé. Megáll, felkapja mellső lábát, s hátrafordított fejjel fülel a sötétben. A tücsök pedig (gondolj a tücsökre: ott tanyázik a résben a küszöb alatt) muzsikálva megosztja veled a virrasztó éjszakát... — Dumm, dumm,.. — Tompán, messziről. A fekete szörnyeteg újból megmozdult. Nyög és fújtat. Vonszolja magát előrefelé. Ormányával szimatolva túrja a földet. Patáival marcangolja a fekete televényt. Magasra szórja, felhősen száll a por és a füst. Sötéten gomolyog, viliódzik mögötte, előtte. Úgy ám, már kurta villanásokat is látni innét. Lehet ugyan, hogy csak zivatart hírlelő villódzás .. . Az asszony (aki már harmadik éjjel virraszt és vár) szeretne meggyőződni róla. Kihajlik az ablakon és arcát fordítja a sötétnek. A nyirkos éjszaka odakünn rátapad a meszelt falra. Nesztelen, tág áramlással tölti be a sötétség a csillagtalan végtelent. Két levél összefenődik. A nappal letaposott fűszál kínlódva kiegyenesedik, Az árokból vékony érben szivárog a pocsolya vize. Az asszony hallgatódzik, a sötétbe mered. Aztán fáradt tenyerével kitapogatja az asztal szélét és ismét visszaül régi helyére. El-elbóbiskol. Feje időnként oldalvást bal vállára rokkan. Mégsem támaszkodik meg, nem kíván semmi kényelmet. „Ha elszundítana, ha itt alva találná ...“ Riadtan összerezzen. Egyenesre szegi hátát, megdörzsöli a szemét. Ismét ott ül, nyújtott derékkal a kemény lócán. Egymaga az alacsony kis szobában. Vár. Lehet, hogy éjfél van, lehet, hogy rég elmúlt. Arra gondol, hogy mennie kellene, hogy felkeresse. Talán megtalálná. Oly fáradt, oly elgyötört, de talán még futna az erejéből. Ha megállna az ablak alatt, ha odaszorítaná az ablaktáblához a fülét, lehet, hogy valamit hallana; talán az ő hangját is, (Miről is tanakodnak már harmadik éjszaka?) És az ablak? Talán nem függönyözték be egészen! Talán lesz egy kis rés, keskeny hézag ... ha lábujjhegyre áll, vagy ha csendesen egy tüsköt visz a fal tövébe, esetleg be is leshetne ... Hogy felzaklatta ez a gondolati Szíve vadul dobogni kezdett tőle, alig győzi csitítani. Ezalatt mindaz, amit olyan szépen végiggondolt magában, a semmibe vész. Most újból elölről kezdheti. Istenem uram! Hisz ezek az ő léptei! Csak akkor hallotta meg, amikor már az ablak alatt koccantak. Egyszerre fürge elevenség költözött belé. Éppen csak hogy sikerül ledobnia magáról a ruhát, s bebújni a megvetett ágyba. Visszafojtja a lélegzetét. Tudja, mihelyt a fiú belép a szobába, gyufát gyújt, s akkor úgy ragyog arca a sötétben, akár az arkangyalé: titokzatos ráncok, halmok és árkok barázdálják, amelyek közt már régóta nem ismeri ki magát, láttukra mégis csendes izgalom keríti hatalmába. Ilyenkor legszívesebben lehunyná a szemét és lopva keresztet vetne magára. Igaz, soha nem teszi, de elszánja ma-Dobroslav Chrobák (Gondolj a tücsökre) gát, hogy harcolni fog ezért az arcért. Senkinek sincs joga rá, hogy elvegye, senki sem foszthatja meg tőle. Megdermed: a gádornál megállnak a léptek. Mintha tétováznék, benyisson-e. Az asszony összehúzza magát a csíkos dunna alatt, lehunyt szeme keskeny résén át les az ajtóra, amelyen be kell Jönnie. A gádor alatt megcsikordul a homok. A lépcsőn koppon a meglazult deszka. Végre zörren az ajtó kilincse, s nyomban felvilágul a fiú arca. Káprázó szemmel, pislogva mered a szobába, mintha helyét keresné valaminek, amit a kezében tart, és amit el kell rejteni valahová. A kemencéhez megy vele. Lehajol és gyufával bevilágít a méhébe. Azt a valamit bedugja a kemenceajtón. Kukukk! — Hagyj most magunkra! — fordul hátra Angyi. — Bocsánat, most a titkárnő tárgyal a főnökkel — mondja Berkes, és becsukja az ajtót. — Amikor először lettem a tiéd, már akkor tudtam, hogy én sosem leszek a feleséged. Nem úgy kezdődött... — szomorkodik el Angyi. De mit akarsz most? Nem lehet veled beszélni? A feleségem sem tudott velem beszélni! — Csak azt akarom mondani, hogy vigyázzatok magatokra, mert más is tud róla... — Ki tud róla, az istenit?! Tegnap este az állomáson voltam Ezt már hallottam! Ideges vagy. Nem bírsz magaddal? Beszélj, Angyi! — Kuszákné utolsónak szállt ki a vonatból. Nem ismer engem, figyelhettem... Az állomás előtt megállt, mintha gondolkodott volna, merre menjen. Jobbra, balra nézett. Talán várt valakire. Aztán lassan elindult. A parkon keresztül ment. Tudod, hogy éjszaka milyen néptelen a sétány. Csak messziről követhettem. Egyszerre azt látom, hogy eléje toppan egy férfi — Testes, magas férfi?! Igen. — Piszok gazember! Ki volt az?! — kérdezi János, és vadul elkapja Angyi kezét. — Mondd, ki volt az?! Angyi megijed. Még sosem látta Jánost ennyire PETRŐCI BÁLINT XI. felbőszülve. Törni, zúzni tudna, ész nélkül rontana arra az emberre. Kuszákné miatt. Fojtogató sírás környékezi. — Nem ismerem. Hazudsz! — Törd össze a csontom, ha hazudok — s a másik kezét is János elé tartja. Pedig hazudott. Nem meri megmondani, ki volt az a férfi, mert János azonnal futna utána. Itt dolgozik a gyárban, az igazgató titkára. Ha János nem tudja, hogy ki az, nem árulhatja el, mert baj származna belőle. Mondja meg neki Kuszákné! János elengedi Angyi kezét. Angyi tapogatja a karját, még most is fáj a vad szorítástól. János szeméből könny buggyan ki. — Bocsáss meg, nem akartalak bántani... Sokat ittam, nem bírok magammal Lerogy a székre. — Mi történt utána? — Behúzta őt a melléksétányra. A közelükbe lopózkodtam. Hallottam a hangjukat. „Nem tudok maga nélkül élni!“ — mondta a férfi. „Ne pimaszkodjon, engedjen el! Rendőrt hívok!“ — kiáltotta Kuszákné. Dulakodtak. Pofon csattant. „Ronda ringyó!“ — mordult fel a férfi. „Azt hiszed, nem tudom, hogy a húlt héten, kivel voltál az erdőben?! Es most kivel nyalakodtál Pozsonyban?!“ Üjabb pofon csattant. Kuszákné kifutott a parkból... János a kezébe temeti az arcát. — Hagyj magamra, Angyi. — Kuszákba öntsek még egy kis vidámságot? János bánatos arccal néz Angyira. — Jobb fiút nem találnál magadnak Könnybe lábad Angyi szeme. — Sejtettem, hogy ezért hívtad ide. — Nem akarod? — Szerencsétlen ember vagy te! Nem tudod, hogy mit csinálsz! — mondja fojtott hangon Angyi, s kifut a kis irodából. János percekig némán mered maga elé, aztán az asztalra emeli a kezét, s a karórájára mereszti a szemét. Figyeli a körbefutó másodpercmutatót. Fut az idő, nem áll meg — motyogja maga elé. Negyed hat. Biztosan otthon lesz, vár valamire, vár vala-IStliTtS . . . Felemeli a telefonkagylót, és tárcsáz. Ráismer Helén hangjára. — Te vagy? „En vagyok, Jani.. — Egyedül vagy? „Kivel lennék?“ — A kisfiad? „A fotel körül mászkál." — Tudom, hogy mi történt tegnap este a parkban ... „Nem akartalak izgatni. Kitől tudod?!“ — Látott benneteket... Ki az a férfi? Hogy hívják? „Nem tudom, Jani... Nem érdekelt a neve ...“ — Itt már nem találkozhatunk, figyelhetnek bennünket. „Még egy tüt sem lehet észrevétlenül elejteni ebben a ronda fészekben?“ — Ne gyertek hozzánk, Helén... „En nem is akartam... Miért hallgatsz, Jani?" — Már nem találkozhatunk ... „Nemsokára a Tátrába utazunk — Es aztán ...! „Tudom, Jani, ne is mondd tovább! Elmegyek a városból, jobb lesz, ha elköltözöm innét. így nem bírnám ki az életet. Amit mondani akarsz, azt csak a tátrai napok utolsó napján, utolsó órájában, utolsó percében mondd ki, és utána búcsú nélkül távozz... Megígéred?“ — Jó asszony vagy, Helén ... Néhány pillanatig vár. Arra vár, hogy Helén tegye le elsőnek a kagylót. Hallja a kattanást, ö is csendesen leteszi a kagylót. Gyalog indul haza a gyárból. Amióta májusban „annyira“ elgondolkodott, nem történt meg ez vele. Autóbusszal szokott hazajárni. A közeli sarkon a megálló. Kikerüli a sarkot, az ismerősöket. A gondolataival egyedül akar maradni ... ... A múlt héten még május volt. Most már júniust írunk ... 1962. június ... Az évszám nem fontos. Akkor minek idézem? A pontosság kedvéért. Hogy el ne felejtsem. Ezt nem lehet elfelejteni. A múlt héten Po-
