Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1969-08-17 / 33. szám

Ének a búzámé

Aki szépségklrólynőkről, közismert egyéniségekről szívesebben olvas, jobb, ha továbblapoz. Itt nem róluk van szó. Még érdekes kérdésekkel, frappáns feleletekkel sem kedveskedik az ínyenc olvasónak az újságíró. De meggyőződésünk, hogy e — mindennapi kenyerünket oly nagy igyekezettel, szorgalommal és lelkiismerettel előteremtő — mezőgazdasági dolgozók nélkül nem születhetnének szenzációk, s kevesebb lenne az emberek gondtalan örömeinek órája.

Okét dicsérjük ma: az asszonyokat, akik ott álltak húsz évvel ezelőtt a nagyüzemi mezőgazdasági termelés bölcsőjénél, s akik szerényen, de serényen dolgoznak azóta is a szövetkezetek földjein, gazdasági telepein. Húsz év telt el az első szövetkezetek megalakulása óta. Azóta felnőtt egy új nemzedék. Anyák mellett fiatal lányaik sorakoztak fel, hogy tejet, húst, tojást, kenyeret termeljenek az or• ятт

C

'<U

c ; a

и

U

О

CQ

„Asszonyok ülnek vagy mennek —• egyikőjük öreg,

másikuk fiatal,

szépek a fiatalok! de az öregek még szebbekI"

Ha fényes, barna fából ki lehetne faragni, amint millió ráncú kezével erősen szorítja a lapátnyelet, s féltő gyönyörködéssel meg-megmeríti a pergő-csorgó gabonában, ezt a nevet adnám a vékony, kis öregasszony szobrának: élniaka rás.

Por táncol megkönnyebbült sóhajként, érett-nyár illatú a levegő. A kéméndi szövetkezet raktárépülete körül árpahalmok buja ágya a talaj. Nap csókolja szárazra, szellő cirógatja keményre a zsákra váró termést. Fehéren izzik a fal, sárgán lángol a kicsépelt árpa. Csak egyetlen barnálló folt látszik a dús nyári fényű képben. Méhecske módján mozgó kicsike alak jár körbe-körbe fáradhatatlanul a gabonahalmok mellett. Ozi a baromfit, sepri a szétperdülő árpát.

Hogy van, Borcsa néni?

Jól, hála a jóistenkének! Nincs melege, Borcsa néni? Nincs nekem, lelkem!

Kombájnosok, mezőre, istállókba igyekvő emberek köszöntik, fiatalok szólítják meg. Vörös Pálnét: Borcsa nénit.

— Látja, a huncutok, ide szólnak azért. Szeretnek ám itt engem. Mert csak eldógozgatok, vigyázok, amire kell. Még földet is adnak. Azt 1$ megdógozgatom. A negyed hektár háztájit. Nyáron, amikor a gabonával munka van, keresek itt a nyugdíjamhoz is. Megkapom azt a kis takarmányt a baromfinak. Van nekem mindenem, ami kell. Harminc kacsám, csirkém.

— és bírja erővel, egészséggel, Borcsa néni?

— Hála a jóistenkének, nincs nekem semmi bajom. Négy évvel ezelőtt ugyan beküldtek a kórházba, valami daganatot operáltak le innen az oldalamról.

(Walt Whitman: Szép asszonyok)

Kedves volt az orvos, a nővérkék. Nyolc nap után haza hoztak. Hogy még csak pihengessek. Látom én, hogy a libáim, szegények igen éhesek. Fogtam magam, kihajtottam a futballpályához legelni őket. Nem munka az, pihenés. Nem igaz? Közben meg szaladtak a házunkhoz a rokonok, hogy ápolni kell Borcsa nénit, meg kell látogatni a beteget. Hát gyöhettekl Keresnek az ágyban, udvaron, hogy jaj, istenem, hová lett, tán csak nem lett rosszul valahol. Itt találtak meg, már éppen jóllaktak a libák... Minek nyomja az ágyat az ember, ha egészséges. Jól látok, hallok. Most lesz a dédunokám lakodalma. Még azon táncolni akarok.

Hány éves, Borcsa néni? Nyolcvanhat, kedveském- Mitől ilyen erős, egészséges? Talán mert ilyen jókedvű, vidám?

— Ó, most Is sírtam, mikor azok az emberek a Holdra repültek, hogy már csak le ne essenek valahogy, segítse őket a jóistenke. De már hallom, szerencsésen itthon vannak.., Mitől vagyok egészséges? Kedvesem, én még aszpirint nem ettem, nem úgy, mint ezek a mostani fiatalok, hogy csak nyelik naponta. Aztán nem csuda, hogy betegek. Meghát —r nem is hagyok rá időt, hogy fáj-e itt, vagy amott, mert hajnaltól estéiig van itt nekem dolgom.

Térül-fordul. Mezítelen lába szárára peregnek a szemek. Kendőjén szürke fátyol a por. Szeme, mint mélybe húzódott forrás vize csak néha csillan elő. Ha felnéz az éltető sugarakba. Karját mereven fejéhez lendíti, szemét árnyékolja. Sok őszt megért, szikkadt ágú fa, ráncos, barna kérgű. Nézem, s nem féltem a téli szelektől. Gyökerei mélyen a földbe nyúlnak.

H. Mészáros E.

szág asztalára. Sokan még a két kezükkel — fizikai munkával — azonban nem kevés azoknak a száma, akik már tudással, szakképzettséggel felfegyverkezve. A mezőgazdaságban dolgozó nőknek oroszlánrésze van benne, hogy nagyüzemi termelésünk eredményei már a világszinvonal határát ostromolják. Van még azonban tennivalónk, hogy élet- és munkakörülményeik is méltók legyenek ehhez a színvonalhoz. De ne legyünk ünneprontók. Hiszen a Szlovákiai Nőszövetség „Földművesasszonyaink a húsz éves szövetkezetekben" országos ülését köszöntjük, amelyet nem véletlenül hívtak össze éppen a dunaszerdahelyi járásban. Csallóköz — az ország éléskamrája. Méghozzá nem is akármilyen. Hektárhozamainak, tejhozamainak, öntözéses gazdálkodásának csodájára járnak, eredményei vetekednek a skandináv államokéval. Énekeljük, mondjuk, írjuk tehát most — a búzamezők dicséretét.

Hálátlan dolog nagy munkaközösségek egy-egy tagjáról írni, amelyekben minden dolgozó megérdemelne néhány dicsérő szót, elismerő mondatot, vagy legalább annyit, hogy a nevét megemlítsék. Dehát — lehetetlen az újságban minden nevet felsorolni, minden, helyi szempontból fontos mozzanatot, észrevételt megemlíteni egy rövid írásban. Ezért még sincs más megoldás, mint egy-egy interjú alany munkájáról úgy beszámolni, hogy abból következtetni lehessen az egész közösségére. De — mit kérdezzen e szövetkezetben dolgozó asszonyoktól az újságíró?

Ha arra várna feleletet, szoktak-e unatkozni, vagy hogy melyik a kedvenc divatszínük, esetleg hogy hol töltik a hét végét — megmosolyognák. Az ő életükben egyszer, ha előfordul, hogy az újságba kerül a nevük. Ezért elfogódottak, s félszegebbek, mint a sok nyilatkozatot adó, állandóan fényképezett vilóghírességek. Olyan szellemes és látványos válaszok adósában sincs gyakorlatuk, mint a címoldalakon mosolygó sztároknak. Az életük verejtékes munkában, évek hosszú során át szinte naponta monoton egyformasággal megújuló gondban, törődésben, örömben telik. Aki keveset jár közöttük, azt hiheti, olyan kevés a gondolatuk, véleményük is, mint az idegennek mondott szavuk. Csakhogy ők minden ilyen nyilvánosságnak szánt szót tetteikkel helyettesítik.

— Tizenkét esztendeje gondozom a baromfit a telepen. Szeretem a munkámat. — Ennyit szólt önmagáról Tóth Mária, az „Egyetértés" egységes földművesszövetkezet bélai részlegének dolgozója.

Az első mondat felett meditálhat, aki akar — mit is jelent, ha esik, ha fú, térdig ér a hó, vagy tűz a nap — a nem virágiliatú telepen tölteni a napot. A másik mondatban benne van a pihés csirkéket dédelgető öröm, a tollasodó jószágok gubbasztásán félő — csak nem lesz tán valami bajuk — ijedtség, a tompafényű tojásokat számláló gazdasszonyos büszkeség, és ott van о határ felé tekintő nyugalmában a bélai szövetkezet húsz esztendeje.

Az első évei« idegtépő vitái, gazdák álmát elűző töprengések, lelkes agitátorok jövőbelátó bíztatásai, a parasztemberek, volt cselédek, földtelenek és földimádók felmérhetetlen merészsége: eddig sosem volt újat fogunk teremteni. Most készül ünnepelni az „Egyetértés"-ben egyesített négy falu (Béla, Gyiva, Libád, Sárkány) szövetkezeti részlegei közül kettő. Az említett Béla és Libád.

MOST MAR NEM PANASZKODHATUNK.

Ezt Poruszky Terézia, a libádi részleg dolgozója mondta, a jubiláló szövetkezet első, legjobb nődolgozóinak egyike, akiknek szorgalmát elismerik, dicsérik. Itt nem szó, üres frázis az egyenjogúság, hanem munkával kiérdemelt megbecsülés, amelynek kezdetét az elhangzott mondatban kell keresni. Bizony, volt idő, amikor panaszkodhattak volna, mert nem volt megállás a munkában, s üresebbek voltak a raktárak, istállók, mint ma. De a libádiak mindig tudtak dolgozni, ha nagyüzemi módra termelni nekik is tanulni kellett, És úgy megtanulták, hogy már el sem tudják képzelni másként. Elégedettek. Derű, a földdel dolgozók örök bizakodásán túl, a távlatokat pontos tervekben rögzítő s látó megfontoltság jellemzi őket. És még valami, amit már az előzőekben említettem: megbecsülik a nők munkáját. Hadd szemléltesse ezt Pathó Imre elnök egyetlen mondata, ami a nőszövetség „Földművesasszonyok a húsz éves szövetkezetben" ünnepi ülésével kapcsolatban hangzott el. Arról beszéltünk, va/on ott lesz-e az „Egyetértés" írásunkban említett két nődolgozója is? Az elnök ezt mondta:

— Ha megkapják a meghívót, én magam viszem el oda őket!

Harasztiné M. E.

Ketten a sok közül