Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-01-26 / 4. szám
S z o is& m. ENGEDELMESKEDNI, HALLGATNI... Gordian Troellor nyugatnémet publicista, és Claude Deffarge francia szociológusnő bolygótik különböző részein vizsgálják a nők életét. Az amerikai és latin-amerikai nőkről írt beszámolójukat már közöltük lapunkban és ez az írás is bizonyította, hogy minden ember tiszta lappal születik, és élete nem csupán attól a környezettől függ, amelybe beleszületeti, hanem az átöröklésnek, környezetének és évszázadokon, sőt évezredekben gyökerező társadalmi rendjének történelmi fejlődésétől. Az érdeklődő férfiaknak csalódást kell okoznom: a szerelem szent művésznői ma már csak közönséges utcalányok. Ha már az erotikáról beszélünk és arról, hogy Indiában — ha csak nem örökölt jog — a normális asszonyok számára tilos maradt — ideje említést tenni azokról a hölgyekről is, akik lomtárba dobták a régi szokásokat és mindkét lábukkal egyszerre ugrottak a modern életbe: a filmcsillagokról, a film és színházi világ statisztáiról. Egy kis türelemmel könnyen elérhetik, hogy visszaadják az indiai erotika fényét és e cél érdekében valóban mindent elkövetnek. Ez nem ironikus gondolat részemről, mert a személyi szabadságra törő vágyuk mélyén sokkal több rejlik. A hindu nőknek ahhoz a jelentős csoportjához tartoznak, amely az állandóan proklamált női egyenjogúságot valóban kihasználja. A jelentéktelen létszámú művelt nő mellett éppen ők azok, akik valóban érvényt szereznek az öszszes modern törvényeknek, annak, hogy saját kasztjukon kívül is házasodhatnak, elválhatnak, újra férjhez mehetnek, örökölhetnek, dolgozhatnak, kiválaszthatják házastársukat stb. Mert az indiai törvények elvileg lehetővé teszik a nőknek, hogy úgy éljenek, mint európai társnőik és a színészkörökben élnek is ezzel a lehetőséggel. — Maga egy vakondok kedves uram, — mondta egy társaságbeli hölgy és rosszallóan emelte fel ujját, — ha védelmébe veszi azokat a romlott nőket, a filmnél. Aláássa erkölcseinket! A hölgy láthatóan kimerült volt. Bombay egyik szegénynegyedében osztogatta egész délelőtt ingyen a fogamzásgátló pirulákat, „hogy ezek a szegények végre már ne hozzanak annyi gyermeket a világra“. Lenyeltem néhány zamatos káromkodást és figyelmeztettem arra, hogy Indiában jelentős embercsoport él, amely a születésszabályozás problémáját egészen másképpen oldotta meg. Hogyan, ha szabad kérdeznem? — Ügy, hogy az asszonynak több férje van. Tudomásom szerint ez a házasságnak egyetlen olyan formája, amelyben valóban ellenőrzik a születések számát. — Többférjűség! Négy, vagy hat férfi egy aszszonnyal! Fuj.. . Hasonlóképpen reagál a Himalája tövében meghúzódó Dehra Duna városka prefektusa is, ugyanis innen indultunk a többférjűségnek hódoló lakosság körzetébe. — Micsoda? Maguk a poliandriát akarják tanulmányozni? Azt nem lehet! — Azért, mert ezek az emberek indiai felfogás szerint erkölcstelenül élnek? — Életmódjuk kétségtelenül erkölcstelen, a tilalom azonban az általuk lakott körzetre vonatkozik, ugyanis az határsáv Pakisztán felé. Egyetlen idegent sem engedünk a határainkhoz. Amikor elkeseredett, de eredménytelen vita után távoztunk a prefektus irodájából, egyik küldönce hozzánk fordult: — Nekem hat apám van, — suttogta, — de ezért egyáltalán nem szégyellem magam. Később tudtuk meg, hogy a kérdést tanulmányozó szociológusok hasonló megállapításra jutottak. Csakhogy ezek a férjek kissé szomorúak. — Civilizálatlannak tartanak bennünket, — panaszolják. — De hogyan éljünk másképpen? Talán haljunk éhen azért, mert házaséletünk erkölcsi kínokat okoz a nagyurak lelkiismeretének? így jutottunk el a többférjűség legnagyobb problémájához. Ez mindenekelőtt gazdasági kérdés. Például mi történik, ha a családnak öt fia és húsz hektár földje van? A szülők halála után