Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1969-01-19 / 3. szám

Ez a nap már reggel nagyon rumlisnak indult. A cselédlánynak előző este tejébe szállt a dicsőség, és otthagyta Varvara Sztyepanovnát. Most már mindent magának kellett csinálnia. Másodszor, kora reggel hozták a villanyszámiát. Harmadszor, a két diák-lakója, a két Rasztohin-tivér váratlan követeléssel állt elő. Azt állították, hogy az éjszaka táviratot kaptak Kalugából: az apjuk beteg, haza kell utazniuk, Így hát kiköltöznek a szobából, és kérik vissza a hatvan rubeljüket, amelyet kölcsönképpen adtak.

Varvara Sztyepanovna azt felelte, hogy furcsa dolog felmondani egy szobát áprilisban, amikor senki fia ki nem veszi, de a pénzt megpróbálja visszaadni, jóllehet azt nem kölcsönképpen kapta, hanem bér fejében, még akkor is — mert igaz, ami igaz — ha előre adták azt a bért.

A Rasztohin-fiúk más véleményen voltak. A beszélgetés hosszúra nyúlt, és barátságtalanra fordult. A két diák olyan volt, mint két, szép tiszta szalonkabátba öltöztetett makacs és értetlen szamár. Ügy fogták tel a dolgot, hogy ők most már keresztet vethetnek a pénzükre. Az idősebbik Rasztohin-fiú azt javasolta, hogy Varvara Sztyepanovna zálogosítsa el náluk a nagy pohárszéket az ebédlőből, meg a tükrösasztalt.

Varvara Sztyepanovna bíborvörösre változott, és kijelentette, hogy vele ilyen tónusban nem lehet tárgyalni, meg hogy a Rasztohin-fiúk ajánlata szemenszedett vakmerőség, ő aztán ismeri a törvényeket, a férje ülnök a körzeti járásbíróságon Kamcsatkában és Így tovább. A kisebbik Rasztohin tűzbe jött, és azt felelte, hogy köp az egészre, méghozzá a legmagasabb fáról, és felőle ugyan lehet Varvara Sztyepanovna térje ülnök a kamcsatkai járásbíróságon, de Varvara Sztyepanovnából még tíz körömmel se lehetne kiszedni egy árva kopejkát, ha egyszer rátette a kezét, meg hogy ők ketten el nem felejtik soha azt az időt, amit Varvara Sztyepanovnánál töltöttek, ezt a káoszt, ezt a koszt, ezt a züllöttséget, a kamcsatkai járásbíróság messze van, a moszkvai rendőrfőnök viszont igen közel

Ezzel zárult a beszélgetésük. A Rasztohin-fiúk dúlva-fúlva vonultak ki a szobából, Varvara Sztyepanovna pedig kiment a konyhába, hogy kávét főzzön a másik diákjának, Stanislaw Marchockinak. A diák szobájából már percek óta élesen, hosszan berregett a csengő.

Varvara Sztyepanovna csak állt a konyhában a spirituszfőző előtt, duzzadt orrán az öregségtől rozzant nikkelcsiptetőjével, rendetlen őszes hajával, pecsétes rózsaszínű pongyolájában. Főzte a kávét, és közben arra gondolt, hogy ez a két kölyök nem merészkedne így beszélni vele, ha nem volna örökösen pénzszűkében, ha nem szorítaná rá a szerencsétlen szükség, hogy bújjék a hitelezői elől, hogy mindenkit megkopasszon, és mindenkivel ravaszkodjék.

Amikor elkészült a kávéval meg a rántottával, bevitte a reggelit Marchocki szobájába.

A diák lengyel volt, magas, nagycsonté, hirtelenszőke, ápolt, hosszú lábú fiú. Ezen a reggelen elegáns szürke paszományos házikabátba bújt.

Varvara Sztyepanovnát itt is zsörtölődés fogadta.

— Elegem volt már ebből — közölte —, soha sincs cseléd, órák hosszat csengethet az ember, aztán persze elkésem az órákról. . .

Cseléd valóban gyakran nem volt, Marchocki csakugyan hosszasan csengetett mindannyiszor, ezúttal mégis más okozta az elégedetlenséget.

Előző este a diák Rimmával, Varvara Sztyepanovna nagyobbik lányával üldögélt a szalonban a kanapén. Varvara Sztyepanovna látta, hogyan csókolóznak össze háromszor is, hogyan ölelkeznek a sötétben. így üldögéltek tizenegyig, aztán tizenkettőig, aztán Stanislaw odahajtotta a fejét Rimma mellére és elaludt. Ki ne bóbiskolt volna fiatal korában egy kanapé sarkában, fejét egy útjába kerülő gimnazistalány mellére hajtva? Nincsen ebben semmi rossz, gyakran nem is jár semmiféle következménnyel, de a körülményekkel azért számolni kell, tudniillik annak a kislánynak reggel talán gimnáziumba kell mennie.

Fél kettőkor aztán Varvara Sztyepanovna meglehetősen savanyú hangon közölte, hogy illem is van a világon. Marchocki, akiben csak úgy dagadt a lengyel büszkeség, összeszorította ajkát, és sértődötten távozott. Rimma haragos pillantást lövellt anyjára. — Ezzel be is fejeződött a dolog. De úgy látszik, Stanislaw reggelre sem felejtette el sérelmét. Varvara Sztyepanovna letette elébe a reggelit, megsózta a rántottát, és kiment.

Délelőtt tizenegy óra volt. Varvara Sztyepanovna kitárta az ablaktáblákat a lányok szobájában. A langyos napocska ragyogó szelíd sugarai a mocskos padlóra, a szerteszét dobált ruhákra, a poros könyvespolcra hullottak.

A lányok már felébredtek. Rimma, az idősebbik, sovány, aprótermetű, fürge szemű, fekete hajú lány volt. Álla egy esztendővel fiatalabb volt nála — mindössze tizenhét éves —, mégis ő volt a testesebb, lassú mozgású, érzékeny bőrű; kék szemében érzelmes tűnődés.

Amikor az anyjuk kiment, Állának megjött a szava. Meztelen kövér karja

ISZAK BABEL

a paplanon hevert, fehér ujjacskái lustán mozdultak.

— Te, Rimma, álmot láttam — kezdte. — Képzeld: egy ősrégi városról álmodtam, olyan érthetetlen orosz kisvárosról .. . Fölötte alacsony a szürke ég, szűk a látóhatár. Az utcákon is szürke por, sima, moccanatlan por. Halott minden, érted, Rimma? Sehonnan egy hang, sehol egy lélek. És mintha én lennék ott az ismeretlen kis utcákon, az apró, hallgatag faházak között. Hol zsákutcába tévedek, hol kijutok a főutcára, ott is legfeljebb tíz lépésre látok el, de azért csak megyek rajta, megyek megállás nélkül. Valahol meszsze előttem könnyű por kavarog. Amint közelebb érek, látom, lakodalmi hinták. Az egyikben Mihail a menyasszonyával. A menyasszony fátyolban, az arcán boldogság. Megyek a hinták mellett, úgy rémlik, magasabb vagyok mindenkinél, a szivem sajog. Most mindnyájan észrevesznek. Megállnak a hinták, Mihail odajön hozzám, karon fog, és lassan félrevon egy mellékutcába. „Álla, kedves barátnőm — mondja tompa hangon —, mindez nagyon szomorú, tudom jól. De hát, semmit sem tehetünk, mert én magát nem szeretem." Én meg csak megyek mellette, a szivem kalapál, és egyre újabb és újabb szürke utak terülnek elénk.

Álla elhallgatott.

— Rossz álom volt — teffe még hozzá. — Különben ki tudja? Talán éppen azt jelenti, hogy minden jóra fordul, talán levelet kapok.

— A fene a fejedet — felelte Rimma —, előbb lett volna eszed, ne szaladgáltál volna randevúkra. Ami pedig az én dolgomat illeti, hát tudd meg, még ma beszélek a mamával... — jelentette ki váratlanul.

Rimma felkelt, felöltözött, odament az ablakhoz.

Tavasz volt Moszkvában. Nyirkos meleggel fénylett most a komor, hosszú kerítés, amely végighúzódott az utca túloldalán.

A templom előtt a kiskertben nedvesen, zölden csillogott a fű. A nap végigsimogatta a rozzant szentképes oszlopot a templomkert kapujánál, szelíden aranyozgatta az ikon fakult boritó lemezét, sugarai ott vilióztak a szent sötét arcán.

A lányok átmentek az ebédlőbe. Varvara Sztyepanovna már ott ült és evett, nagyon sokat és nagy odaadással, pápaszemét majd a kalácsra, majd a kávéra, majd a sonkára villantva. Kurta kortyintásokkal zajosan itta a kávét, sebtében, mohón, szinte lopva falta be a kalácsot.

— Mama — szólt szigorúan Rimma, és büszkén felvetette kis fejét beszédem lenne veled. Csak semmi szipogás. Intézzünk el mindent nyugodtan, egyszer s mindenkorra. Nem élhetek tovább veled. Engedj szabadon engem.

— Ahogy parancsolod — felelte nyugodtan Varvara Sztyepanovna, Rimmára emelve fakó szemét. — Ezt a tegnapiak miatt kapom?

— Nem a tegnapiak miatt, legfeljebb a tegnapiak kapcsán. Megfulladok ebben a házban.

— És mihez kezdesz?

— Beiratkozom egy tanfolyamra, kitanulom a qyorsirást, mostanában sok gyorsirónöt keresnek . ..

— A gyorsirólányokkal folyót lehetne rekeszteni. Majd épp teutánad kapnak . . .

Ne félj, nem kéredzkedem vissza hozzád — sipította Rimma élesen —, nem kéredzkedem vissza hozzád. Engedj szabadon engem.

— Ahogy parancsolod — mondta újra Varvara Sztyepanovna. — Én nem tartóztatlak.

Add ki a személyi igazolványomat.

— Nem adom.

A beszélgetés váratlanul csendesen folyt. Most azonban Rimma elérkezettnek látta a pillanatot, hogy kieressze a hangját a személyi igazolvány miatt.

— Nahát, ez aztán óriási — kacagott gúnyosan —, mit gondolsz, hol tudok bejelentkezni személyi igazolvány nélkül?

— A személyi igazolványodat pedig nem kapod meg.-— Akkor majd akad, aki kitart! — rikácsolta hisztérikusan Rimma. — Lefekszem az első csendőrrel. . .

— Ugyan, kinek kellesz te? — mondta Varvara Sztyepanovna, és bíráló tekintettel szemügyre vette lánya remegő alakját és lángoló arcocskáját. — Azt hiszed, az a csendőr nem talál különbet?

— Akkor kiállók a Tverszkajára — kiabálta Rimma —, összeállók egy vénemberrel! De veled akkor sem maradok itt tovább, te, te, te, ostoba . . .- Szóval, igy beszélsz az anyáddal — állt fel méltósággal Varvara Sztyepanovna. — Veszkődünk a szegénységgel, szűkölködünk. Legalább egy perc nyugalmat szeretne az ember. Te pedig . . . Megállj, ezt megírom az apádnak . . .

Én magam írom meg Kamcsatkára! — vijjogta őrjöngve Rimma. — Apuci igenis ide fogja adni a személyi igazolványomat ...

Varvara Sztyepanovna kiment a szobából. Az apró, felbőszült Rimma feldúltan járkált fel-alá. A megírandó levél dühös mondatai cikáztak a fejében.

„Kedves Apuci! — Igen, ezt fogja Írni. — Én tudom, hogy neked is megvan a magad dolga, mégis el kell mondanom neked mindent... A mama hadd állítsa, hogy Stanislaw a keblemen aludt, ha ráviszi a lelkiismerete. Stanislav a hímzett diványpárnán aludt, de nem ez a lényeg. A mama, persze a

feleséged, és te részrehajló leszel, de értsd meg, hogy tovább nem maradhatok itthon, a mamának pokoli természete van. . . Ha akarod, elmegyek hozzád Kamcsatkára, de a személyi igazolványomra mindenképpen szükségem van, Apuci..."

Rimma fel-alá járt, Álla pedig a kanapén üldögélt, és a nénjét bámulta. Csendes, szomorú gondolatok nyomták a lelkét.

— Hogy nyüzsög ez a Rimma — gondolta —, pedig én vagyok bajban. Olyan szörnyű az egész, olyan érthetetlen . . .

Bement a szobájába, és lefeküdt. Varvara Sztyepanovna elsuhogott mellette fűzőben, vastagon, naivul kipúderezkedve. Vörös volt, kétségbeesett — és szánalmas.

— Most jut eszembe, hogy a Rasztohin-fiúk ma elköltöznek — mondta a mama. — Meg kell adnom a hatvan rubeljüket. Bírósággal fenyegetőznek. A kredencen találsz tojást. Csinálj magadnak rántottát, én megyek a zálogházba.

Amikor Marchocki este hatkor megjött az egyetemről, a Rasztohin-fiúk poggyászát már az előszobában találta. A fivérek szobájából lárma szűrődött ki, nyilván összevesztek valamin. Varvara Sztyepanovna még ott, az előszobában, villámgyors támadással, kétségbeesett elszántsággal tiz rubelt kért kölcsön Marchockitól. A diák csak a szobájába érve döbbent rá, hogy marhaságot csinált.

A szobája nem hasonlított a lakás többi részére. Itt szépen ki volt takarítva, apró nippek díszelegtek mindenfelé, a falakat szőnyegek takarták. Az asztalon rendben sorakoztak a rajzeszközök, a pompás pipák, az angol dohány, a fehér csontból faragott papírvágókés.

Stanislawnak még annyi ideje sem volt, hogy házikabátot öltsön, a szobába máris halkan beosont Rimma. Ezúttal rideg fogadtatásra talált.

— Haragszol, Stasik? — kérdezte a

lány.

— Nem haragszom — válaszolta a diák, — legfeljebb tisztelettel megkérnélek, kíméljetek meg attól, hogy végig kelljen asszisztálnom az anyád kirohanásait.

— Hamarosan vége lesz az egésznek — mondta Rimma —, hamarosan szabad leszek, Stasik . . .

Leült a fiú mellé a díványra, és átölelte.

— Én férfi vagyok — fogott bele a mondókájába Stasik —, és az efféle plátói nyavalygást nem nekem találták ki, rám még karrier vár.;.

Ingerülten dohogta el ezeket a szavakat, melyekkel a férfiak végül is kiadják némely nők útját. Az ilyen nőkkel közös témát találni nehéz, édelegni velük unalmas, a lényegre pedig nem akarnak rátérni.

Stasik arról beszélt, hogy emészti a vágy, és emiatt nem tud dolgozni, nyugtalan, véget kell vetni ennek a helyzetnek vagy így, vagy úgy, neki jóformán mindegy már, mit határoz Rimma, csak határozzon végre.

— Miért beszélsz most így? — kérdezte eltűnődve Rimma. — Mire való most azt hangoztatni, hogy „én férfi vagyok", meg hogy „véget kell vetni ennek a helyzetnek”, miért ez a hideg rosszindulatú tekintet? Miért kell most erről beszélni Stasik? Talán más téma nincs a világon? Ez olyan szomorú. Odakint tavasz van, minden olyan szép, mi pedig itt veszekszünk . . .

Stasik nem telelt. Hallgattak mind a ketten.

A látóhatáron utolsókat lobbant az alkony, vörös fényével elöntve a távoli eget. Az ellenkező irányból lassan sűrűsödő könnyű sötétség gomolygott. Az utolsó vörös sugarak megvilágították a szobát. Rimma mind becézőbben simult a diákhoz a díványon. Most is az történt közöttük, ami annyiszor a napnak ebben a csodálatos órájában.

Stanislaw megcsókolta a lányt, Rimma fejét a párnára hajtotta, és lehuny-