Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-06-22 / 25. szám
Ebben a pillanatban megjelent az a bizonyos fiatalember. — Mr. Claude Lutrell — mutatta be szabályosan Mr. Parker Pyne. Claude Lutrell harmincéves lehetett. Elegáns volt, udvarias, tökéletesen öltözött és nagyon jó modorú. — Boldog vagyok, asszonyom, hogy megismerhettem ... — mondta gálánsán. Két perccel később már egy kis asztalnál ültek és beszélgettek. Mr, Lutrell Mária minden gátlását feloldotta. Ismerte Párizst és a Riviérát, kellemes beszélgető volt. Majd megegyeztek hogy másnap este egy intim kis bárban találkoznak megfigyelte férjét... mintha először látná ... milyen kopasz, milyen nevetséges, hogy fiatalnak akar látszani I Es a szegény kislány, akivel táncolt,.. Mennyivel jobb helyzetben van ő . ,. az elegáns, tökéletes oldalán. Újból táncolni mentek, és Mária megérezte, hogy George is figyeli őket.,. Amikor Mrs. Packington hazatért, férje már egy órája várt rá. Zavart és bizonytalan benyomást keltett. — Hm .,. — dörmögte. — Hát megiÄt+Ai Mrs. Packington levetette estélyi köpenyét, amelyet épp aznap vett negyven А6ЯИС cm m Másnap este Mária remekül érezte magát a fiatalember társaságában. S ezek után részére izgalmas napok következtek. Mária a Ritzben löncsölt, esténként táncolni ment Claudedal, akit nagyon megkedvelt. A fiatalembernek szomorú ifjúsága volt, majd szerelmi bánat következtében kiábrándult a nőkből. De Máriával nagyon jól érezte magát — legalábbis így mondta, és a viselkedése is őszintének látszott. Egyik este az Admirális bárban voltak együtt, amikor Mária megpillantotta férjét, a kis Nancy társaságában. Mindkét pár táncolt, s amikor egymás mellé kerültek, Mária könnyedén rászólt férjére: — Jó estét, George... örömmel állapította meg, hogy férje elvörösödik. Szegény, öreg George! Amikor már az asztalnál ültek, lopva guineáért, — Igen, megjöttem ... — mosolygott könnyedén. George köhécselt: — Ah... furcsa... hogy összetalálkoztunk .,. — Te is úgy találod? — Hm ,. . úgy gondoltam, szegény kislányra ráfér egy kis szórakozás. Annyi baja van a családjával... ugye megérted? Mrs. Packington bólintott: nagyonis megérti. Szegény, öreg George ... — S te kivel voltál tulajdonképpen? Ó ... Lutrell . . . Claude Lutrell a neve — Furcsa dolog ... táncolni menni.., a te korodban. Ne tedd magad nevetségessé, kedvesem. Mrs. Packington mosolygott: Egy kis változatosság sohasem árt... — jegyezte meg hűvösen. Olyan kellemes, ha az ember jól érzi magát. Hiszen ma reggel te is azt állítottad, nem? — S most lefekszem. Különben George, az utóbbi időben kissé könnyelmű voltam. Ruhákat rendeltem és a kozmetikusnál is van egy nagyobb számlám. De hát remélem, nem haragszol érte? Ezzel felment a hálószobájába. Férje tátott szájjal bámult utána. Érdekes — Máriának úgy látszik teljesen közömbös, hogy ő kivel jár, S költekezik — Mária, a takarékosság mintaképei — Asszonyok! — gondolta George. — Milyen más a kis Nancy. Milyen jó, segítőkész, ő pedig boldog, ha' segíthet a családján... s most Mária is! Hát annyira jól nem keres azért... Reggel Mária elgondolkodott férje szavain. Okos asszony volt, szembenézett a tényekkel. Egy gigolo. És egy öregedő asszony, aki szeretne fiatalnak látszani... De... gigolo volt-e Claude és ő egy nevetséges, középkorú asszony? Talán ki is neveti a háta mögött. Nos, legyen I Akkor hát Illik, hogy megajándékozza valamivel, talán egy arany cigarettatárcával . . . Furcsa érzéssel vette meg a tárcát. Ebédre Claudedal volt randevúja. A kávénál tartottak, amikor Mária átnyújtotta a tárcát. — Egy kis ajándék — mondta. Nekem? Igen ... remélem, tetszik — Miért ajándékoznak nekem valamit? Nem fogadom el. Vegye vissza, nem hallotta? — Bocsásson meg — tette vissza Mária táskájába a lapos kis csomagot. Aznap feszült volt köztük a hangulat. Másnap délelőtt Claude felhívta telefonon: — Beszélnem kell magával... eljöhetek ma délután? Három órára várta. Claude nagyon sápadtan, nagyon izgatottan érkezett. — Mit képzel rólam? Hisz barátok voltunk. És mégis gigolonak tart engem ... olyan lénynek, akit a nők kitartanak, nemde? — Nem ... nem .,. — Hisz igaza van ... pénzért szórakoztatom, udvarolok magának, teszem féltékennyé a férjét. Ez a hivatásom. Szép hivatás, ugye? — Miért mondja ezt nekem? — kérdezte Mária. — Mert végeztem ezzel az életmóddal. Nem bírom tovább. Magával nem. Magának még hinni is tudnék. De ne gondolja, hogy ezt azért mondom, mert a játékhoz tartozik. Elmegyek, bebizonyítom, hogy nem vagyok olyan elvetemült, mint amilyennek joggal tarthat. . . Majd hirtelen karjába zárta Máriát. Egy szenvedélyes csók után elengedte: — Isten vele. De szeretném, ha valamit elfogadna tőlem, — és lehúzta ujjúról az arany pecsétgyűrűjét. — Az apámé volt. Kérem, viselje és ne feledjen el George Packington ma korábban jött haza. Felesége közönyösen bámult a kandalló tüzébe, — Hallgass meg Mária. Az az este, a lánnyal... ■ Nos? — Nagyon ostoba voltam .,. — Miattam annyit lehetsz vele együtt, amennyit csak jólesik. Ha téged ez boldogít .., George nagyon fáradtnak érezte magát. Milyen megértő, jó felesége van s a lány... raffinált kis bestia... — Elutazhatnánk egy időre Mária, ha te is úgy akarod — mondta kérőén. — Ó, velem ne törődj. Én nagyon boldog vagyok ,.. — De én veled szeretnék elutazni talán a Riviérára .. . Mária gondolataiba merült és mosolygott. Szegény, öreg George! Hiszen tulajdonképpen kedveli. Kissé gyöngédebben mosolygott rá: — Remek lenne, darling Lázár Anna fordítása ajkára. A következő pillanatban eltűnik a szeme elől. Mit jelentett a mosolya? Kinevette? Félrehúzza a függönyt. Figyeli a fekete hajú asszonyt. A Fő tér felé indul. Magához inti a pincért. Fizet. A pincér a zsebébe csúsztatja a vaskos pénztárcát. — Már néhány hónapja, hogy mindennap betér hozzánk egy kávéra — mondja. — Néha kis konyakot is rendel. Úgy látszik, ma is szüksége volt egy kis szíverősítőre. gul. . A vesémbe lát! Rossz színész vagyok ... Nem érdekelnek az ilyen... — feleli hanya-Szép az élet ezen a poros, piszkos földön Akinek szépJ — Látom, hogy siet, bocsásson meg, hogy fenntartom. Legyen holnap is szerencsénk, és köszönöm a borocskát. Talán benézek holnap is. Sok szerencsét! Hirtelen harag gyúl benne, mert úgy érezte, gúnyolódik vele a pincér. Tévedett. Barátságosan mosolyog a szemébe, és kacsintva mondja: — Szép az élet ezen a poros, piszkos földön úgy mint régen Kisiet a kávéházból. A Fő tér felé siet. Hosszúkás és széles a tér. Két oldalán aszfaltos út, közepén zöld gyep és virágok. Alacsony vaskorlát szegélyezi a zöld gyepes térséget. A fehér és piros tulipánok a szellő érintésére szelíden bólogatnak kelyheikkel. Akaratlanul az órájára pillant. Ha azonnal hazaindulna, egy órai késéssel érne haza. Most már mindegy. Lesz másfél óra belőle! De mit mond majd az asszonynak? Sok volt a munkája. Máskor is megtörtént. De előbb telefonált, figyelmeztette a feleségét. Biztosan megkérdezi: miért nem hívtál fel? Nem volt rá időm! Várt rám. Lehet, hogy hívta a gyárat. Mást kell mondanom. A kirakatokat néztem. Máskor együtt nézzük a kirakatokat! Most egyedül néztem. Könnyű nyári ruhát, és világosszürke cipőt akarok venni. Ezt fogom mondani. Kis hazugság. Megszoktam már. Egy csöppnyi rosszat se lásson bennem! Magamban nyugodtan tárolhatom a sok csöppnyi rosszat, már természetesnek hat, az élethez tartozik. Izét, színét veszítené az élet, ha nem szépítenénk magunkat. Kicsinyben és nagyban. Takargatjuk a rosszat, mint a gennyes sebet. Gyötrelem lenne az életünk, ha nem kötöznénk be magunkat szűzfehér fáslival. Ha mutogatnánk sebeinket, elfordulnának tőlünk az emberek, akár a leprástól. Az emberek? Mindenki takargat valamit... Miért lettem én is ilyen? Miért nem merem bevallani, hogy beültem a kávéházba? Csak ennyit, semmivel sem többet! Az igazi indítékról úgysem beszélhetnék: keresem azt, amit elvesztettem, ami hiányzik az életemből. Azelőtt más voltam. Bátrabb voltam. Hiányérzetem sem támadt, mert gátlástalanul elfogadtam az élet minden ajándékát. És kinevettem a gyávákat, az óvatosakat. Ugrattam őket, micsoda férfiak vagytok?! Még gyávábbak, még óvatosabbak lettek, és kerültek engem, mert kitapintottam a gyengéjüket. Most már én is magamba gubózom. A korral járna? Vagy okosabb lettem volna? Már nem mondom az emberek szemébe az igazat. Így jobban érzik magukat. Szépnek, jónak tartják magukat, és engem is. Megokosodtunk. Csoda okosak lettünk! Korán öregedtünk. Elsatnyultunk ... Három évvel ezelőtt bátran bevallottam a feleségemnek, hogy beültem a kávéházba, a barátaimmal idogáltam. Nem szidott, csak arra kérlelt: Máskor gyere előbb haza. Most, ha bevallanám, rám kiáltana: Mi ütött beléd?! Azt akarod, hogy beszéljenek rólad az emberek?! A rosszakaróink még széthíresztelnék, hogy rosszul élünk! Itthon tíz üveg bort is megihatsz, senki sem látja ... Nem lett volna szabad meghunyászkodnom. Az első meghunyászkodást a többi követte. Gyenge voltam. Csak saját magamat vádolhatom .., Késő bánat ebgondolat! Meghunyászkodunk, álarcot öltünk magunkra, hogy ne mondhassák: rosszak vagyunk. Tele van az élet megalkuvásokkal. Tévedés! Ha nem hunyászkodunk meg, erősek maradunk! Álmodozol öregfiú! Későn ébresztgetem magamban az akaratot. Most már csak a kérdésekre kell felelnem. Még vénségünkre is diákok maradunk, mert mindig akad egy tanító bácsi vagy néni, aki oktat bennünket, s felemeli a pálcát: vigyázz magadra, ha nem fogadsz szót, ütni fogok! Ezt az egyet jól megtanultuk, ütni, rúgni egyet, sokat az emberen. De miért? Nem tudunk már a sok miért nélkül élni? Ne titkolózz, és nem lesz a sok miért! Tessék, nem titkolózom! Miért akadt meg a szemem a fekete hajú asszonyon? Mert tetszik! Miért tetszik? Mert szép és fiatal! Ne tartsd titokban, kürtőid ki a világba! Háború lenne. Kis, pirinyó háború, az újságok nem írnának róla. De rettenetesebb lenne, mintha közelemben bomba robbanna. Nekem már nem szabad, hogy valami tetszen, olyasmi, ami kizárólag csak nekem szép és jó. Minden szépet és jót meg kell osztanom azokkal, akikkel élek. Ha másként cselekszem, becsapom, meglopom őket, és bűnösként ítélnek el, még azok is, akiknek semmi közük hozzám. Mert könnyebb mást ütni, mint önmagunkat korbácsolni. Viszont, ha akaratom ellenére cselekszem, magamat csapom be, magamat lopom meg, de nem teszem ki magam annak a veszélynek, hogy ítéletet mondjanak felettem. Betörtek már engem is, negyvenévesen! Az akarat öregedett meg bennem A járda széléről a kissé emelkedő tér végéig látni. Színházi nézőtérhez hasonlít. Látni az emberfejeket, azokét is, akik a tér végén ténferegnek. Már nem gondol a feleségére, nem cseng fülében zsörtölődő hangja, nem látja maga előtt kék szemének kérdő tekintetét. Megpillantja a nyúlánk termetű, fekete hajú asszonyt. (folytatjuk)
