Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-01-19 / 3. szám
I. SZERELEM TÖRTÉNELEM HÁROM BESZÉLGETÉSBEN Napfényes délutánon találkoztam Zsuzsival, ült a fényben úszó Dunaparton és sütkérezett. Egyedül . . . Régen nem láttam, alig ismertem meg. Vékony, lányos vonásai mintha megkeményedtek volna, a tekintete is komolyabb lett. Egyébként nagyon szép volt. Nem esett nehezére, húszéves. . Csak így egyedül? — kérdeztem. Csak! — válaszolta röviden. Hol a barátod? Pistára tetszik gondolni? — Ha még mindig vele futsz? Zsuzsi mélyet sóhajtott válasz helyett. — Őt várod? — Nem várok senkit — Akkor leülhetek? — Éppen kérni akartam . . . Leültem, bár Zsuzsi nem festett úgy, mint aki „éppen kérni akart". Dehát nem lehettem rá tekintettel, mert beszélgetésre való kedvem támadt. Zsuzsi kapóra jött. Régen láttam, holott valamikor nap mint nap vendégem volt. Azután megismerkedett Pistával... о többit már ki lehet találni. Sírig tartó szerelemnek ígérkezett. Idestova — másfél éve . . . Leültem. — Szóval nem Pistára vársz Nem I Hanem? A vállát vonogatta Szóval vége! Előfordul — Azt hittem, hogy szereted őt? Rámnézett. . . — No, úgy értem, hogy igazán szeretted őt? Hallgatott kis ideig, azután nagyon halkan, bensőségesen válaszolta: — Igazán szerettem, tessék elhinni . . . igazán . . . Akkor. . . tehát? ö is szeretett. . — És mégis . . . — Nem akartam vele menni! — Vele? Hova? — Hiszen tetszik tudni ... El ... — És miért nem akartál vele menni, ha szabad kérdeznem? — Úgyse tetszik elhinni, hiába mondom Ha igazat mondasz, elhiszem. Ismersz! — Igen, tudom . . . gondolatolvasó tetszik lenni .. . Dehát az egész olyan valószínűtlen, hogy szinte magam sem hiszem . . . Elgondolkodtam. Valóban nem ismertem őket. Zsuzsi kabátja hajtókáján jelvényt viselt. Észrevette, hogy észrevettem. Feltételezhető volt rólam, hogy én valamikor jelvényt tűzök a kabátomra? Nem, valóban nehéz volt ezt róla feltételezni. Bizsut hordott, meg mütyürkét. És szemtelen volt, nagyszájú, mindent kigúnyolt, amit mi „régiek" tiszteltünk. — Csak mostanában értettem meg azt, amiről annyit beszélgettünk . . . — Értem! Van már eszményképed! — Ne tessék gondolni, hogy mindennel egyetértek ... és azt se tessék hinni, hogy nem csinálnak hibát... — Hanem? Mit higgyek? Zsuzsi nem válaszolt. Vagyis . . . nagyon furcsán válaszolt. Megkérdezte tőlem, hogy láttam-e a moziban a Spartacust? — Nem láttam! — Okvetlenül tessék megnézni. Nagyon megrendítő . . . Sírtam a vetítés alatt és folyton Dubcek járt az eszemben. Nem tudom miért? — Megnézem a filmet és megmondom. Jó? — Akkor, amikor keresztre feszítik Spartacust. .. — Nagyon figyelek majd . . . A beszélgetés itt abba maradt, mert egy fiú jött. Zsuzsi felállt, eltaposta a cigarettáját. — Mindenesetre örülök, hogy vigasztalódó!! — mondtam. — Szintén elég cinikus tetszik lenni .. . — válaszolt Zsuzsi. — Pedig nincs igaza. Mehettem volna Pistával .. . Hívott... Még ma is hív... És én nem Pali miatt maradtam itthon — Hanem? Zsuzsi megigazította gomblyukában a jelvényt. — Mi mindennek kellett történnie ahhoz, hogy te ennyire megváltoztál? — akartam kérdezni, de ő már indult. — Na, megyek. Kézit csókolom! — mondta és ment . . . Egyedül maradtam problémáimmal az őszi Duna-parton .. . II. HÁZASSÁG Egy cukrászdában ültünk hárman. Márta, az anyukája és én. Nem is egészen véletlenül. — Miért válik el hat heti házasság után két fiatal? — kérdeztem a tizennyolc éves Mártától. — Kérdezze inkább tőle azt, hogy miért köt házasságot, amíg nem érett meg? Amíg nem fejezte be a tanulmányait? — válaszolt Márta helyett anyuka. Helyes. Kapcsoljuk a kettőt egybe. Tehát? — Azért kötöttem házasságot, mert már az összes lányok, akikkel barátkoztam, férjhez mentek. És akik nem mentek férjhez, azok ... — Márta elhallgatott, és lopva az anyjára vetett eqy pillantást. Előtte mégsem merte kimondani . . . — Értem! Tehát, amikor az első fiú azt mondta, elveszlek . . . igent mondtál. — Anyuka szerint feltétlenül jobb megoldás volt, mintha „csak úgy" lettünk volna jóban . . . — Szóval anyuka kívánta, hogy házasodjatok össze? — Szó sincs róla! Én csupán azt óhajtottam, hogy Márta előbb tegye le a vizsqáit. .. — De anyuka azt akarta, hogy addig ne járjunk együtt. — No. . . éppen elég szabadságot vettél magadnak. — Igen! De ha hazajöttem, kezdődtek a faggatások. Nem bírtam idegekkel ! Inkább megesküdtetek. Azután? Azután... kis ideig minden jól ment. . . — Kis ideig? Mennyi az? — Amíg anyuéknál laktunk — Anyuéknál laktatok? — Megengedtem nekik. Amíg lakást kapnak és Márta befejezi az iskolát. Egy fizetésből hogyan létezzenek? Szép nagy lakásunk van. . . több gyerek nincs, miért ne lakhattak volna nálunk? Nem iqaz? Márta válaszoljon. — Mindenesetre inkább laktam anyuéknál, mint náluk . . . — Náluk is lehetett volna lakni? — Hát persze! De én nem éreztem ott jól magam. Az ő anyukája nagyon furcsa asszony. Idegeimre ment a példálódzósaival. Hogy amikor ő fiatalasszony volt, akkor így volt, meg úgy volt. . . Mintha én tehetnék róla, hogy most másképp van . .. — Képzelje, azt kívánta, hogy Márta kapcsolódjon be a háztartásba! Mosogasson .. . meg vasaljon . . . Nem látta be, hogy ennek a gyereknek annyit kell tanulnia . . . — Meg azt kívánta, hogy varrjam fel a leszakadt inggombjait, mikor a saját gombjaimat is anyu varrja fel nekem ... — Ezért inkább anyádnál maradtatok. Persze, anyukád is példálódzott, hogy miként viselkedett apukád, amikor ifjú férj volt. — Én? Példálódzni? Neki? Észre sem vettem! Számomra levegő volt... — Mire ő? Hogyan reagált a semmibevevésre? — Sehogy! Legalábbis nem mutatta, hogy bántja. — Végeredményben egészen jól megvoltunk addig ... — Amíg? — Amíg az anyukája el nem utazott a lányához Svájcba. Mondta ugyan, hogy visszajön, de én azt reméltem, hogy ott marad. Mindenesetre ránk bízta a lakást... — Nagyszerű! — Ahogy vesszük — Nem értem! — Volt végre lakásunk és mégse volt lakásunk. A saját ízlésem szerint át akartam rakni a bútorokat, nem engedte! Azt mondta, anyukájának rosszul esne, ha betoppanna és látná, hogy mi már úgy rendezkedtünk be a lakásban, mintha nem Svájcba költözött volna, hanem a temetőbe. Ezért váltatok el? Az állandó együttlét nem tett jót a kapcsolatunknak. Csak akkor ébredtünk rá, hogy mennyire nem ülünk egymáshoz. Mindenben különbözött az ízlésünk, a véleményünk . . . Például augusztusban . . . teljesen eltérően reagáltunk az eseményekre. Ö kiment az utcára, ... én ezt fölöslegesnek tartottam ... Nem, nem illettünk össze ... — És ezt augusztusig nem vetted észre? — Hogyan vette volna észre, amikor addig csak éjszakánként voltak kettesben . . . fel Ráadásul a gombjait sem varrta Felvarrta ő egyedül. . . Vagy hazavitte az anyjához, amíg itt volt . . . — Szóval így! — Hát igen . . . — És ha a történelem nem lép közbe — esetleg — csak évek múlva eszméltek erre? — Képzelje! Akkor már gyerek is lenne! Még csak rágondolni is borzasztó! — Bizony! Borzasztó! Márta arcán felhő fut végig. Ne féljetek — biztatta anyját — a második házasságomat jobban meggondolom III. A GYEREK — Anyuka, apuka elváltak, apu kivándorolt, anyu dolgozni jár. A hároméves Zlatica nagymamához került. A magyar nagymamához. Ami azért baj, mert nagymama nem tud szlovákul. Zlatica viszont nem tud magyarul. Nem is akar tudni . . . — Nem veszed észre, hogy nem értem, mit beszélsz! — mondja nagymama magyarul. — Mit csináljak? — válaszolja szlovákul Zlatica. — Tanulj meg magyarul a kedvemért — Tanulj meg te az én kedvemért szlovákul! — Én már ahhoz öreg vagyok, mondja nagymama, természetesen magyarul — Én meg kicsi . szlovákul Zlata. — Hogyan adjak neked uzsonnára vajas kenyeret, ha nem értem, mit mondasz? — Majd én mutogatok! — Mindent nem mutogathasz . . . — Miért? — Mert léteznek dolgok, amelyeket nem lehet ujjal megmutatni ... — Miért nem lehet ujjal megmutatni? — Hogy szeretsz! — Nem látod? — Nem.- Miért? — Mert ha szeretnél, úgy beszélnél, hogy megértsem . . . — Hiszen úgy beszélek. — Nem úgy beszélsz! — De igen .. . — De nem . . . Ezen elvitatkoztak, amíg anyuka hazatért a munkából. Másnap az egész kezdődött elölről. És mindketten azt hitték, hogy igazuk van. És hogy nem értik egymás beszédét... Pedig csak az időt nem értik, amelyikben élnek... . — válaszolja A színészekről írt tanulmányok tökéletlenek. Mindenki tudja, hogy a színpadi alakítás elillan as estével, mint a füst és legföljebb az emlékezetben ól tovább. A szó, sajnos, népi érheti utol a valóságot, a fénykép is csupán a leírt szó illusztrációja lehet. A filmszínész alakítása sem marad ugyan örökké a vetítővásznon, vagy a képernyőn, de a filmszalag évtizedekre, sőt évszázadokra megőrzi az életre keltett szerepet. Az utóbbiakról kinyomtatott értekezés is keveset mond, az igazi, a végleges megismerési forma ott pereg a vásznon. Azt mondják, hogy a filmművészet nemzetközi. De menynyire igaz! Ha leírom ezeket a neveket: Jaroslav Marvan, Tatjana Szamojlova, vagy Pécsi Ildikó — — Csehszlovákiában, Magyarországon, Angliában, Dél-Amerikában és Ausztráliában apró lámpácskák gyúlnak az agyakban, megvilágítják arcukat, alakjukat. Miért van ez így? Mert a megjelenítő művészetekben más törvények uralkodnak, mint az írásban. Mit tudok én tehát rögzíteni abból, amiről Pécsi Ildikóval esett szó a budapesti Vígszínház öltözőjében? Pedig arról is szót kerítettünk, hányféleképpen lehet kimondani a szót: „igen". Ráérő fonológusok kiszámították, hogy legalább nyolcszázféleképpen — jól. Ennyi változatot enged meg a muzsikáló magyar nyelv. És színpadon? A forgatókönyvben négy száraz betű jelzi, s amíg az elmondott „Igen" a rendező elé kerül, már csak néhány lehetséges. Igazi művész tudja, hogy mégis, mindössze egyetlen a helyes. Az egyetlen az a szinte zeneileg megformált „igen", amelynek időtartamát, hangjának színét, magasságát és ritmusát nem a forgatókönyvíró, nem a rendező, hanem a filmen kialakult drámai helyzet szabja meg, a többit kizárja a partner jelenléte (vagy jelen nem léléte), a szituáció és a művészet technikája. Igazi filmszínész mindig megtalálja a helyzethez illő, ott és akkor születettnek tűnő, egyetlen lehetséges hanghordozást, vagy magatartást. És ez filmen nem könnyű, mert a filmszínész nem az előző jelenetre épít. Gyakran előfordul ugyanis, hogy a forgatás technikája miatt előbb veszik fel az esküvői „igen-t, mint a megismerkedést. Nos, Pécsi Ildikó tudató»
