Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-05-11 / 19. szám
— Mit akarsz? — kérdezte mogorván Kuké, mert még nyaklánca sem volt a jövevénynek. A leány bátran felelt: Levelet. Van pénzedf A levél pénzbe kerül. A leány a kendője csücskéből egy máriást oldozott ki. Kuké jól ismerte a régi ezüst-pénzeket, hisz a rác kisasszonyok apjuk ládájából részére már sokat kicsentek az eldugott, elrejtett, aggódva őrzött érctallérokból, amelyek a háborút várják, hogy a falba vakoltassanak, vagy mélyen a pincében elásassanak. — Hol szolgálsz? — A papnál. A pap most lefeküdt, a papné szomszédol, felkaptam a porontyot, s ide jöttem, hogy maga levelet Írjon a nagyobbik bátyámnak. Gyereksirás hangzott fel az ajtó előtt. Durcás, mérges, elkeseredett gyereksirás, ahogy a sertések között a falusi gyerek kiabál. — Itt nem szabad sírni. Hozd be a kölyköt — rendelkezett Kuké. A kis cseléd kinyúlt fél kezével az ajtó elé, és berántotta a gyereket. A kezét megcsapkodta, s a gyerek nyomban elhallgatott. A cselédke szoknyájába kapaszkodott, és élénken figyelte a hosszú tollszárat, amely lekerült Kukó úr füle mellől, s szorgalmatoskodni kezdett a papiroson. — Hát mit Írjak a nagyobbik bátyádnak? — írja azt, hogy én ezt a gyereket megölöm. Kukó a kalamárisba mártotta a tollat. — Hát még? — Hát... Csak Írjon annyit, hogy a pap gyerekét megölöm, ha nem engednek engem haza. Már zöld a határ. Libát akarok őrizni, nem pedig a pap gyerekével bajlódni. Még éjszaka se hágy pihenni. Mindig fáj a hasa, és tejet kell melegíteni. Ezt a gyereket én megölöm, meg biz én — mondta a kis cseléd, és ölébe kapta a gyereket (fekete fiúcska volt), átkarolta, magához szorította, és szenvedélyesen megcsókolta. — Megöllekl A hosszúszárú gyorsan szántotta a papirost. Az efféle levelezést nem nagyon kedvelte Kukó úr. Hol lehet itt művészetét kifejteni? Még csak azt a derék paszszust sem lehet belevenni, hogy: „éjjel-nappal drága szép szemedre gondolok". Ez pedig aligha hibázhat egy levélből. — Készen van — mondta Kukó. A kis cseléd a gyerekkel enyelgett. A fiú az orrát fogta a leánynak. A leány a szájával a gyerek kezéhez kapdosott, mintha be akarná kapni. — Azt is beleírta, hogy szeretem, szeretem, szeretem — kérdezte hirtelen a leány. Kit szeretsz? — Hát ötét. Miklóst. A nagyobbik bátyámat. A leány kiszabadította az orrát a gyerek kezéből. — Szeretem, bár sokszor megvert. Szeretem, mert szedret hozott a tanyáról. Szeretem, mert kendőt hozott a vásárról. A hosszúszárú mindezt gyorsan a papirosra vetette, természetesen abban a formában, amelyet Kukó úr célravezetőnek talált. — Itt a levél, elmehetsz — mondta az íródeák. (Két rác kisasszonyt vár délutánra, akik már több vasárnapon hosszadalmas, alaposan megfontolt levelet írattak vele egy házasembernek.) A leány felkapta a gyereket, s leszaladt vele a lépcsőn. Kukó úr tollat tett a régi helyébe, kihúzta a dugót a veres tintás üvegből, meg újra visszatette. A levélpapirost megsimogatta. Egyszóval mindenféle előkészületet megtett, hogy megrendelőit pontosan kiszolgálhassa. — Ivanovics Lenkei — mondta hangosan és érzelmesen, mint mikor a hegedűs a húrokat próbálgatja, s gyönyörű betűt rajzolt képzeletben a hófehér papirosra. Az ajtó felnyílott, s megint a kis cseléd állott előtte, a gyerekkel karján. — Nem jó lesz ez — mondta a levelet visszanyújtva. — Dehogyis ölöm én meg Marcit. Haza se kívánkozom, jó asszony a papné. Csak azt írja, azt Írja, hogy tisztelek mindenkit, apámat, anyámat, birót, harangozót meg a Bodri kutyánkat. Tisztelem Hics Pált, Hics Pálnét. Tisztelem Hics Miklóst. — Hics Miklóst? — kérdezte Kukó. A kisleány lesütötte a szemét. — Azt — mondta, és gyorsan megölelte a gyereket, hogy az felkiáltott. — Hics Miklóst, a szomszédunk fiát. Kukó nem szólt már semmit. A fejét féloldalra fordította, és szép szomorú szerelmes levelet irt Hics Miklósnak. A betűket jól magasra húzta, s a levél aljára gyorsan egy kis piros szivet rajzolt. — Máskor mindjárt mondd meg, hogy mit akarsz szólt szigorúan a leányra. Az ajtó előtt két kipirosított arcú rác kisasszony nyakában csörögtek az aranytallérok. két, pedig megtiltottam neki. Szóval, Zachar úr, maga itt tölti az éjszakát, ugye? — Honnan tudja, hogy Zacharnak hívnak? — Mindenki tudja lent — kapta hátra a fejét. — Hát addig csak telepedjen le, mindjárt itt leszek a grogocskával. Egyedül maradt. Az a fal csak trükk, gondolta és odalépett. Valahol itt tűnt el a kocsmáros. Bizonyos, hogy csak trükk, de ajtó nincs itt sehol. A fal penésztől bűzlött, és pergett róla a zöldes vakolat. Lent pedig ismét egyhangúan és szomorúan énekeltek: „... ki át akar menni, az a fejét veszti...“ Feltépte az ajtót, el innen, az ember itt elveszti a józan eszét. Megbolondulnék. Atszáguldott a termen, senki sem próbálta őt megállítani, a kijáratnál beleütközött egy idősebb, komoly úrba, aki mintha az apjára emlékeztetett volna, de mégsem lehet az apja, hiszen itt ez a távirat. Beugrott az autóba és az első pillanatban észre sem vette, hogy valaki ül mellette. — örülök, hogy hazaviszel, Feri, — szólalt meg egyszerre az autó sötétjéből egy öreges, nagyon fáradt hang. — Ёп még nem szoktam meg az ő táncaikat. összerezzent és csaknem nekiment egy almafának. Helyretekerte a volánt, meggyújtotta a belső világítást, és megkönnyebbült. — Maga Konyícsek, ha nem tévedek, ügye? — Igen, Konyícsek vagyok — válaszolt az öreg könnyes szemmel, de ahogy ránézett, mintha mosolygott volna. Észrevette, hogy a hívatlan vendég alatt nagy tócsa terjengett. — Állandóan csepeg magáról a víz — jegyezte meg bosszúsan. — Kissé lerázhatta volna a kabátját, mielőtt bemászott a kocsimba. — Eszébe jutott, hogy nincs értelme ennek a szigorúságnak. Az apja éppen ilyen. — Nagyon esik, úgye? Egyszerre eszébe jutott valami: — Hallja, Konyícsek úr, hiszen maga halálosan gyűlölte az apámat. És az egész családomat, nemde? Szomszédja kis ideig hallgatott. Azután szárazon kijelentette: — Volt miért gyűlölni. A bíró öt évre ítélt olyan dolgokért, amit nem követtem el. És le kellett ülnöm. — És az a bíró... vagyis az apám ezt tudta? — Tudta. Tegnap bevallotta nekem, hogy tudta. És magyarázatot is adott. Hogy ez már vele járt a bírói büszkeséggel, semmit sem vonni vissza a kimondott ítéletből. De hiszen maga ismerte, milyen volt — Ismertem, Konyícsek úr, — bólintott keserűen. — No és tegnap? — Tegnap kibékültünk. Ilyen dolog mindenkit kibékít. Meg akarta kérdezni, hogy milyen dolog, de meggondolta magát. — Az a fő, hogy apát még életben találjam. Az öreg nem felelt rögtön. Talán nem volt kedve beszélni. Azután nehéz, szinte akadozó nyelvvel mondta: — Ezt senki sem tudhatja, vajon elve-e? Most ügyelni kellett az útra, mert a víz sodra átcsapott rajta és már itt is volt az első híd. Eleinte észre sem lehetett venni, hol a híd, hol az országút és hol a dühöngő víz, csak a fekete vaskorlát tájékoztatta. A patak néhány szénacsomót úsztatott, meg deszkát a feljebb fekvő fűrésztelepről; mindez most fennakadt a hídnál és még jobban felduzzasztottá az amúgyis megáradt vizet. Azután egy kutyaól úszott feléjük, benne láncra kötve egy félig megfulladt és félőrült kutya, újabb ütődés, a láncon lógó kutya átrepült a korláton, de a bódé visszahúzta a híd alá. Kiugrott az autóból, megfogta a láncot és gyorsan elfordította rajta a zárt. A kutya felvonított és rohanvást nekivágott a rétnek, el ettől a szörnyű víztől. — Ezt nem kellett volna tennie! — szólalt meg szigorúan Konyícsek. — Ami a víznek jár, az legyen az övé. No, én itt kiszállok, innen már elmegyek gyalog is. De — fordult vissza — a fenti hídon át ne menjen. Maga nekem soha nem ártott. Menjen az alsó úton! És búcsú nélkül eltűnt a sötétben, a zuhogó esőben és a szélben. Mégis elment a második hídig, mit tudhat egy ilyen öreg, gondolta, csak nem csinálok olyan kerülőt. De mintha valaki elfordította volna a kormánykereket, az autó megfordult, pokoli dörrenés és reccsenés hallatszott, és mire odanézett, a híd már nem volt sehol. Konyícsek nélkül most benne lennék kocsistól, gondolta és hálát érzett. Megállt tekintélyes kőházuk kapujánál, tülkölt, de senki sem jött kinyitni. A folyosón nyomasztó volt a levegő, faggyúgyertyák és talán füstölő szaga érzett, apja dolgozószobájában néhány ember suttogott, belépett és az első, amit meglátott, a nagy koporsó volt, benne pedig az apja. Arca ugyanolyan képmutatóan méltóságteljes volt, mint életében. A rokonság, nővérei, fivérei és apja testvérei a széles asztal körül ültek és hallgatagon, szertartásosan megszorították a kezét. — Ma halt meg, úgye? — kérdezte félénken. — Sajnos, nem értem ide hamarább. — Dehogyis, — legyintett a kezével Mária húga. — Két nappal ezelőtt. Én küldtem neked késve a táviratot. Tudod, ebben a nagy izgalomban ... Lassan átgondolta a dolgokat. Gyászos esemény volt ez, de ő nem érzett semmi sajnálkozást. — De neki ma kellett meghalnia — erösítgette makacsul. — Hiszen Konyícsek azt mondta, hogy tegnap kibékültek! — Te nem beszélhettél Konyícsekkel, — mondta Károly, a bátyja, szigorúan. — Te összetéveszted az embereket. Azért van ez, mert már több mint tíz éve nem jártál itt. — Ugyan, mit beszélsz — förmedt rá a bátyjára. — Konyicseket hoztam a kocsimon a keresztúttól, ahol a rablóhoz címzett vendégfogadó van. Valamennyien ránéztek. — Az lehet, hogy a megfulladt Konyicseket szállítottad, Ferike mondta lágyan Mária húga. — Nem, — mondta — ne beszéljetek bolondságokat. — Konyícsek ugyanis három nappal ezelőtt vízbefulladt, és ma délután húzták őt ki a patakból épp a keresztút mellett. De ott nincs semmiféle fogadó. Talán sokat ittál, Ferike? — De én... — habozott, hogy tovább mondja-e? — Az a Vendégfogadó a rablóhoz ötven évvel ezelőtt állt ott — mondta hirtelen az elhunyt hetvenesztendös bátyja. — De te akkor még a világon se voltál. Sok embert megöltek ott, az igaz. És mi öregek még ma sem járunk szívesen a keresztút felé. Hallgatott. Nem volt értelme tovább magyarázni a dolgokat. Kiment, hogy az autót elhelyezze a szérűben. Elővett egy rongyot, hogy feltörülje a tócsát, amit Konyícsek hagyott az ülés alatt. De a kocsi padlója teljesen száraz volt. Fordította: L. Gály Olga
