Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-04-06 / 14. szám
endesen hullanak az idős ember szavai. Mint- Гщ _ ha nem is nekem beszélne, csak annak a gyönge ge tavaszi napsugárnak, ami bekukucskál ránk I ■ ^ az ablakon. V W Felemelkednek az irodában az asztalok, székek, kopott szekrények. Elfolynak lassan s az ajtón belép a múlt. Hraskó László kezet ráz vele s bemutat egymásnak, majd szelíden int, hogy figyeljek. — Vége lett a háborúnak. Örültünk, hogy földet kapunk s nem leszünk többet nincstelen zsellérek. Nem Így történt. Felosztották a három uradalmat, de nem közöttünk. Szlovák telepesek kapták meg a földet, amit a mi verejtékünk öntözött, apáinké, ősapáinké. A ml homlokunkra csak a szégyen bélyegét sütötték. Hontalan, nincstelen magyar zsellérek lettünk. Mintha valamit kiszakítottak volna belőlünk, úgy éreztük. Sokan elmentek. Akik maradtunk, tovább dolgoztunk a földön, ami jog szerint minket illetett volna. Elszegődtünk napszámosoknak a szlovák telepesekhez. Tudtuk, hogy nem maradhat ez Így örökké, mert a nap ha egyszer felkel, egyformán süt mindenkire. Furinda is ezt bizonygatta szüntelen, Furinda, aki párttag volt s a szeme tele volt nyugtalansággal, néha könnyel. Meglátjátok, hogy kivágja magát a párt, mondogatta. Ez még mindig nem a mi időnk, de eljön. Aztán eljött. Kis falu ez a miénk, itt minden olyan csendes. Nem hallottuk a robbanást sem. Csak Furinda egyszer elénk állt. Tizenheten voltunk. Szövetkezetét alakítunk a feketén használt földeken, mondta. Mert voltak, akik kijátszva az államot, feketén bitoroltak földeket. Így kezdődött. Tizenkét nincstelen írta alá a szerződést. Olyan volt valóban, mint valami vérszerződés. Semmink sem volt a puszta földön kívül. Amikor szántani akartunk, a házunkra vettünk fel hitelt, vetőmagot is így vettünk. Nagy fába vágtuk a fejszénket, ha nem sikerül, amibe fogtunk, elviszik fejünk felől a tetőt. De a föld nem hagyta cserben azokat, akik hűek maradtak hozzá. Gyenge volt az első évünk, nagyon gyenge. A mi földünkön virított legkihivóbban a vadrepce. De megvetettük a lábunkat s éreztük, hogy gyökeret vertünk. A következő évben hazajöttek mind, akik első kétségbeesésükben otthagyták a falut. Megint többen voltunk. A szlovák telepesek közül sokan hazamentek, sokan itt maradtak s csatlakoztak hozzánk. Elhallgat. Mindketten ugyanazt a képet látjuk. A csendesen duzzadó folyót. A napsugár csintalanul megböködi Hraskó László ha lántékát s kifelé int az ablakon a nedves földre. Visszazökkenünk a jelenbe. Az asztalon ott vannak a számokkal teleirt papírok. — Mennyi tagja van jelenleg a tőrei EFSZ-nek? — Százötven s közöttük van a falu összes fiatalja. Ha a földesurak közül valamelyik hazalátogatna, nem ismerne rá a falura, a majorokra, ahol új tehénistálló, borjúistálló s hizlalda épült azóta. — Három majorban gazdálkodunk — mondja Siriandel László, a mostani elnök. Csakhogy most már mind a három a miénk. Mi építjük, gyarapítjuk magunk lak Nem tartozik a legkiválóbb szövetkezetek közé az országban elsőként megalakult szövetkezet, de „jól menő“, ahogy azt az itteni emberek szájából hallani. De a folyam még egyre dagad, duzzad csendesen A 17 alapító tagból ketten meghaltak azóta s Furinda bácsi is nyugdíjas már. Reggelenként egy modern szövetkezeti ház ablakából nézi, ahogy felkel a nap, amiben annyira hitt 21 évvel ezelőtt. KOVÁCS MAGDA HA EGYSZER FELKEL. Hraskó László a 17 alapító tag egyike. >A tőrei fiatalok nem mennek el a falujukból. Otthon dolgoznak a szövetkezetben. Három majorban gazdálkodunk. Csakhogy most már mind a három a miénk. Mi építgetjük, gyarapitgatjuk magunknak L. Lisicky felvételei
