Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-01-06 / 1. szám
VÁRNAI ZSENI • ■ ' ,*•>• .*,"■ Г. •*■’ ; <ft. . .........«•' - •■ ■.... >. .. • . • ' *1 No vedd a mellem, én édes fiacskám, csordultig megtelt, a szócskádra vár, csak vedd, ki tudja, simuló fejedre holnap az élet ezer gondja száll. Ma még itt fekszel ölelő karomban s szívod az üde, teli mellemet, belülről mégis bús, haragos érzés zaklatja, korbácsolja telkemet. Látok kifosztott asszonypáriákat, üres mellükön vézna magzatok,- a nyomorúság és a proletársors a keblükön is bús nyomot hagyott. Nem gömbölyödik kicsiny arcocskájuk, szomorú szemük csupa erős néma vádi Nem dajkálhatnak erős nemzedéket az agyongyötört, bús, fáradt anyák. Kis emberbimbók szegény kis mártírok, az én szivem együtt sir veletek. Anyáitok vérét elszívta az ínség, mielőtt még ti megszülettetek. Bár volna a mellem dús, kifogyhatatlan, akár a szilaj, áradó folyam, tinéktek adnám minden édes csöppjét, hogy nőjjetek föl büszkén, boldogan. Belétek csókolnám kiolthatatlan az én szilaj, lángoló lelkemet, hogy ne legyetek majd rabszolgatábor, de keményöklű, harcos emberek! Mit beszivtatok véres anyatejjel: a dac, a kin veletek nagyra nő, a mi életünk lobbanó szikrája karotokban a lüktető erő. Bár volna a mellem dús, akár a tenger, bár lennék én egy óriás kenyéri De csak a lelkem küldhetem el azoknak, kikhez ölelő karom el nem ér. Egész világnak minden proletárját tebenned csókolom drága fiam, ha én elhullok a küzdők porondján, ti élni fogtok milliónyian. és tibennetek az én lelkem éli Foto Jiri Stivin
