Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-03-02 / 9. szám
VOJTECH MIHÄLIK Az én szerelmem Az én szerelmem téli alma a szekrényen találod félhomályban, de szemeddel ne keresd. Letépték a fa válláról nem iszik már föld alatti nedveket, nem lélegzik verőfényt. Magányában kemény héjba rejtette tüzét azért édesedik olyan összpontosultan és hallgat fanyar illattal. Az én szerelmem téli alma. Gyere hozzám, orrcimpáidat megremegtetem a sötétben, érett vérrel töltöm meg a szád. Gyere hozzám, dobd el a kést, végy egyszerűen kezedbe, szívd be halálos énekem, harapj belém. Elmaradott asszonyok Olyan nagy utat tettek meg és annyira siettek a visszereikhez, hogy elmaradott asszonyokká lettek. Hej, de mi, legények .. .1 Kirepültünk látókörükből, felülemelkedtünk alacsony gondjaik pocsolyáján, amelybe arcuk rózsái, tejízü ajkaik, csillagszemeik belefulladtak. A felszínen már csak kiszáradt mellük, csapzott hajuk és púderük levált freskója remeg szégyenkezve. Homlokuk megrakott bevásárlótáska. Karfiol és répa alatt fekszenek lányálmaik, ambícióikat betemették a pelenkák, Hej, de mi, legények Szarvánál ragadtuk meg az életet, megízleltük dalait és borát, vízszintes irányban nőttünk a jó vacsorák után TV-karszékünkbe süllyedve, munkánkra, látókörünkre összpontosulva, gépiesen húzva fel harisnyánk, amelyen az ő ujjaik verítéke szárad. Hogyan, hogyan simogassuk lúgmarta kezüket? ígéreteink és vágyaink sziesztánk homokjába süllyedtek nem tudják őket kiemelni a csúnya és ezért elmaradott asszonyok. Szemünkön nedvdús fiatalság cipősarkai kopognak, és érzékek torkos szellője új arcok Dózsáit, új tejízű ajkakat, csillagszemeket simogat. Almokat Ígérnek, fogakat, formákat, illatokat. Hogy haladjanak a korral, átugorják a szürke napokat, a szürke napok elmaradott asszonyaink előjogai. Az ő táskáikban csörögnek, mint egy elvesztett ház kulcsai. Hej, de mi, legények,' hej, de mi, legények ... hajrá! 10 CZAKÓ GÁBOR (Magyarország) i/ Egészen kicsi gyerekkorában szép lehetett. Olyan pufókszőke, angyalarcú kislány, akinek a képét a fényképészek öles nagyításban szokták kirakni a kirakatba. De ez már régen volt, talán negyven éve. Tíz évig ült a kis ablak mögött, amikor megismerkedett egy levélkihordóval. Azonban egyszer szegény levélkihordó túlságosan sokat talált inni, és elgázolta a mentőautó. öt év múlva betévedt a kis postára a híres moziszínész, és föladta a két képeslapot. Aztán elment. De a két képeslap ma is megvan a postáskisasszony albumában. Ismét eltelt tizenöt év. Gyorsan, észrevétlenül, ahogy a hétköznapoknak el kell telniök. Ezalatt a postáskisasszony egyre inkább elhízott, szinte bedagadt a szűk kis hivatali székébe, sőt, a feneke körben, duzzadó hurkákban le is omlott róla. Olyan lett, mint egy öreg, szemüveges elefánt. Mintha akarta volna. A férfiak megfordultak utána az utcán, némelyik meg felágaskodva belesett hozzá az üvegen keresztül, ha nem akart hinni a szemének. Semmit sem törődött a külsejével. Haja összeragadt, szürkülő csomókban lógott a homlokába, körülötte nehéz izzadság- és sültalmaszag terjengett. Szemüvege hatalmasra nagyította amúgy is kidülledő szemeit, és úgy tűnt, mintha a vastag üveg tartaná őket, hogy ki ne essenek. De most az orrára eresztette, és úgy nézte a kuncsaftot. A kuncsaft fiatal volt és szép. Még így is, amint ingerülten, sőt dühösen kiabált. Máskor talán derült kék szeme haragosan villogott, és szája, amely kerek és lágy lehetett, most meg-megfeszült, vékony, vibráló fonallá, akár az íj húrja. De a kilőtt szavak leperegtek a postáskisasszonyról. — A vőlegényem nem akarja elhinni, hogy nem kapom meg a leveleit! És veszekszik velem, hogy nem írok neki. De mit írjak, ha nem kapok levelet? A postáskisasszony egykedvűen tologatta maga előtt a légiposta-borítékokat. Lehet, hogy valóban nem ír. — Hogy mondhat ilyet? Az én vőlegényem ne írna? A János? — Most csúnyán rándult össze a lány szája, de aztán egy pillanat múlva már kisimult ismét. — Hetenként háromszor szokott írni! Eleinte meg is kaptam. Csak egy idő óta van így! Ha megtenné a kisasszony, hogy utánanéz ... — Hol nézzél utána, kedves? Hol keressem a maga leveleit? Az érkező posta nem az én dolgom. — Hogy lehet ilyen? — ю szeme a szomorúszürkébe váltott. — Magukat, postásokat, sosem tudtam megérteni. Olyan ... — A testületet hagyja. Lehetnek külső körülmények is, amelyekről senki sem tehet. Meg ... a postás is ember. — Akkor is! Azok a levelek nem veszhetnek el! Csak úgy! Szőrén-szálán! — Talán a felvevő hivatalban kallódhattak el. Vagy útközben. Megesik. Az egyik emeleti lakásban egy nő koloratúrskálát énekelt. Hat éve mindig ugyanakkor zendített rá, úgy, mintha a hideg futkosna a hátán. — Nusika! Maga még nem pakol? Négy óra — sietett a kisasszony segítségére az öreg csomagátvevő kolléga. — De megyek, mindjárt megyek — mondta Nusika, és a leányhoz fordult. Azt tanácsolom, kedves — Maga nekem ne tanácsoljon semmit! — kiáltotta a lány. — Tudom magamtól is, hogy mit kell tennem! Elmegyek az igazgatóságra! Majd azok ellátják a maguk baját! Dávid Teréz Szenteljük időnket most a bejáró takarítónőknek. Állítólag ők is nők. Ráadásul kihalóban levő embertípus. A szakma dicsőségben kiöregedett mohikánjairól elmúlásuk előtt illik megemlékeznünk. Mert senki se higgye, hogy ez az „intézmény" a múlt csökevényei közé tartozik. Hogy mennyire nem . . . azt bizonyítja a sok aktivizált nagymama, „hiánycikként" számon tartott óvodák, bölcsődék, hónapos terminusokra berendezkedett közszolgáltatási vállalatok, a nem mindig megfelelő minőségű munkát végző mosodák stb., stb. . . . Hogy miért van tünedezőben mégis ez az iparág? Nos — talán elsősorban azért, mert mióta ezeket az emberformájú asszonyokat is felszabadították alárendelt helyzetükből, felszippantotta őket a sok közhivatal, iroda, miegymás — ahol szépen hangzó státusok cím alatt törülgetik a port... (Vagy nem törülgetik. Ki néz utánuk?) és olyan havi fixet kapnak, hogy azért már főiskolát is végezhettek volna. Ráadásul természetesen jövedelemrészesedés (magyarul — prémium, üdülés, rekreáció) és külföldi kirándulással is számolhatnak. Ugyebár, asszonytárs legyen jól szabott teszil szoknyájában, aki ennyi kiváltságnak ellen tud állni. Ezért becsülendők százszorosán e rend veteránjai. Én a magamét különben értékelem. Elsősorban azért, mert több évtizedes kapcsolat fűz össze bennünket, s hogy ilyen viszonylatban ez milyen nagy dolog, azt csakis az tudja kellő értékével felmérni, aki hasonló kapcsolatot, akár munkaadói, akár munkavállalói minősítésben már fenntartott. A közösen átvészelt évek és figyelmen kívül hagyott pókhálók árnyékában elmosódnak a korlátok, melyekkel minden szociológiai tanulmányban — munkaerő kiuzsorázás néven szoktak foglalkozni. A közös légvonatban (magyarul — huzat) szerzett reuma közelebb sodorja egymáshoz az élet egyéb területein három műszakot teljesítő „kizsákmányolót" és a 6—7 koronás órabérért (plusz négyszeri étkezés) fáradozó bérmunkást. Évek folyamán a „fizetett ellenségből“ végül is családtag lesz, kedvezőbb esetekben ő diktálja életszínvonalunkat, dorgálja családunk fiataljait és véleményt nyilvánít meggyőződésével nem egyező dolgaink felett. Legyünk igazságosak — tárgyilagosan. Elfogulatlan bíráló. ítéleteiben jobban megbízhatunk, mint a legjobb barátnőnkében, öreg családi bútordarab, vagy még annál is több, mert hiszen bútorainkat cseréljük У ' olykor a divatnak megfelelően, avagy kopásuk arányában, de ugyan kinek jutna eszébe felcserélni egy Julis nénit? És ugyan kivel? Egy Julis néni minél megviseltebb, annál értékesebb. Mint a perzsaszőnyeg . . . amelyet ha csak teheti, elmulaszt kiporszívózni. Art a szőnyegnek a sok szivogatás ... — magyarázza. A porolgatás viszont neki ártogat... Julis néninek, szaggat tőle a vállperece. Saját Juli nénimet — Kati néninek hívják, ö a szocialista tábor legtisztességesebb, legalkalmazkodóbb takarítónője. Diszkréciójában jobban bízhatok mint a magaméban. Irigyli is tőlem barátnőim kara, én meg úgy vigyázok rá, mint a szemem fényére. Jobban, mint legszellemesebb ötleteimre, sokkal de sokkal jobban, mint a férjemre. Mert ugyebár — ne is szépítsük — férjre csak-csak szert tesz az ember — olykor háromszor is egyetlen élet folyamán... de bejáró takarítónőre!? Hogy pedig egy magamforma, felelősségteljes dolgokban kotnyeleskedő értelmiségi dolgozó számára mit jelent a kilúgozott kezű házitündér, azt én ... bár szószaporítás a mesterségem, közönséges fogalmazásban el sem tudom mondani. Az ünnepi alkalomra való tekintettel mégis megkísérlem .. . Tehát. . . mint már sejteni engedtem, Kati néni immár harminc éve áll a helyén rendületlenül. Képletesen persze — mivel hogy egyáltalán nem áll egy helyben, tőle telhetőleg tesz-vesz, serénykedik. Igaz . . . egyre mérséklődőbb tempóban. Harminc évvel ezelőtt, vagyis ismeretségünk kezdetén, amikor még hetenként háromszor vettük igénybe szolgálatait, no és még azután is vagy tíz évig, a serénykedéssel nem volt hiba ... Na de — ugyebár az idő múlik .. . nem csoda, ha régi erejéből nemigen telik már a parkettfényesítésre. Kíméljük is, e munkára kisegítőt hívunk, mert mint mondtuk, több ilyen Kati néni nincsen a világon .. . Széltől, fagytól, jó barátnők pillantásaitól óvjuk — el ne csábítsák. Volt már példa erre .. . Azóta Kati néni látogatása csupán heti két napra, végül heti egy napra korlátozódik. De hál istennek ezért is, legalább ezeken a napokon felfrissítem híranyagomat. Mert olyan híreket, amilyeneket Kati néni terjeszt, egyetlen felelős szerkesztő sem enged lapjában kinyomtatni. A legszebb munkaórák eltelnek ezek fejtegetésével. - Mit nekem ilyenkor rádió, televízió, és egyéb hírszolgálat! Pletykával él a szellemi dolgozó, főleg ha hírlapírásból él.
