Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-01-06 / 1. szám
lány. a Ha te tudnád, hogy mi mindent akarok! Csak egy szót szóljl Nem vagy isten. Már csak az isten segíthet rajtad? Mit mond, anyu? — kérdezi érdeklődve a kts— Azt, hogy gyerünk fürödni, mert ptpacsvörösre sül a böröml — Mit mond a lányod? — Fürödni hív... • — Gyerünk, Mária. Vitorlást bérelünk, és kimegyünk a tengerre ... Éjfél előtt jó hangulatban hagyták el az éttermet. Belekarol Antontszba, s a szállót körülvevő parkon keresztül a tengerpartra sétálnak. Zúg, morajlik a tenger, csobban a partra vetődő hullám. Ott, hátul fények villognak. A nyílt tengeren lehorgonyzóit hajók fényei. Kirakodásra várnak. Jobbra a kikötő fényben úszik, mozognak, ágaskodnak a magas daruk. Éjjel-nappal dolgoznak, s kint a tengeren várakoznak a hajók. Már két hajóval több várakozik, mint tegnap. — Kiest a kikötő — mondja Antonisz. — Mi vagyunk kicsik. — Miért lennénk kicsik? — Mert nagy a tenger. — Csak akkor ismered meg a nagyságát, ha hajón utazol, s nem látsz mást, csak vizet, háborgó hullámokat... — Sosem ismerem meg. — Csak akarnod kell. Teérted mindent megteszek ... — Ezt már egyszer mondták nekem, és egyedül maradtam, a lányommal maradtam ... — Ne sírj! Letörli a szeméből kibuggyanó könnyet. — Te még nem ismered Antontszt! Felsóhajt. Istenem... Mit mondtál? — Ha olyan nagyra tartod magad, most berúgatnáll — Igazad van, innunk kell. Itt a tengeri szélben kijózanodunk. — Mire vársz? Vigyél már valahová! — körülnéz. — Ott az énrám váró hajó! Közel a vízhez, a homokos partra vontatott hajó áll. Nagy vitorlás hajó. A kalózok hajóira emlékeztet. Az árbocán ott leng a zászló — két fehér, keresztben álló csont, fehér halálfej fekete mezőben. A kerek ablakocskákon fény szűrődik ki a langyos nyári éjszakába. — Ez illik hozzám! Ha tehetném, kalóz lennék — Én leszek a kalózt — mondja Antonisz. Elloplak, magammal viszlek! — Hová vinnél, galambom? Csak az ágyadba vihetsz, ha akarom — Was akarom? Csak az utolsó szót jegyzed meg? Megint magyarul beszélsz? Jó, jó, csak ne pöröljl Gút ist jojo... — nevet fel Antonisz, s mutatja, hogy játszott valamikor a jojóval. Márta ts nevet, s egymás kezét fogva futnak a vitorlás hafóhoz. A korlátot szorítva lépkednek a falépcsőkön. Belépnek a kalózkocsmába. Félsötétben, kis hordókon ülnek a vendégek. Cseng a pohár, száll a füst és a dal. Hátul harmonika szól. Nem látják a harmonikást. Lebuj — gondolja Mária. Átkarolja Antoniszt. — Most ez kell nekünk! A matrózruhás pincér két szabad hordócskához vezeti őket. Mária leül, és kacagni kezd. Antonisz karjába kapaszkodva kacag. — Kicsi a hordó, lefordulok róla! Kérek egy nagyobb hordót. — Ne bolondozz — és Mária nevet. Nevet a szőke, gömbölyded teremtés. Hátsó felén érzi Antonisz simogató kezét. — Még hozzám se bújhatsz! Bort Isznak és sós mandulát esznek. A hosszúkás asztaluknál ülő vendégek kórusban énekelnek, túlharsogják a hátsó sarok sötétjében ülő, más dalt játszó harmonikást. Isszák a bort és rágcsálják a sós mandulát. Már a második üvegnél tartanak. Feketébe öltözött, frissen beretvált, sötét képű, fekete bajszos és olajoson fénylő szemű férfi lép kt a bárpult mögötti helyiségből. Rámosolyog a vendégekre, köszönget. Amikor Mártáék asztalához ér, a szőke asszony karonragadja. — Te vagy a kalózok parancsnoka? A fekete bajszos, délceg férfi, mintha értené minden szavát, a szemébe mosolyog. — Hozz egy poharat! — mondja Mária, s megragadja a boros üveget, s mutatja, önteni akar. A fekete bajszos, erős, vállas férfi poharat hoz. Mária tölt. — Igyál, parancsnok! Koccintanak. Kiisszák borukat. Márta int, s a parancsnok lehajol. A szőke asszony simogatja a keskenyre nyírt fekete bajszát. — Szép bajszod van, ntnes dollárszagai mondja magyarul. — Was dollár? — kérdezi restellkedve Antonisz. Fizess, menjünk, mert elvesztem az eszem! Was eszem? — Megeszem azt a nagy szívedet, és csak a nagy tenger marad! — Was marad? mét. Nem érzek semmit. Csak a hullámot érzem magamban, szédít és kábít. Olyan vagyok, mint a hullám. Látod? Nézd csak, milyen büszkén tör a part felé. Felcsapódik, mint az emberben az érzés, és most...?/ Szétterül a parton, mint a kiszenvedett állat... — Szomorú vagy. , Minek örüljek? Annak, hogy néhány perc múlva kisurranok a szobádból? Hogy egymásra találtunk. Én már nem tudok szeretni. Nagyon ts tudsz! — Az csak néhány pillanat, amikor megfeledkezik magáról az ember. — Mindent megteszek érted, hogy sosem feledkezzél meg róla! — Ezt már egyszer hallottam, említettem neked. És egyedül maradtam, a lányommal maradtam ... — Ezért nem tudsz szeretni? — Nagyon fiatal voltam. Akkor kezdtem az üzletben dolgozni. Beleszerettem egy főiskolásba. A tenyerén hordott, amíg el nem érte a célját. Amikor jelentkezett a gyerek, otthagyta az iskolát. Elmenekült tőlem. Csak egy év múlva tudtam meg, hogy hol van. Bevonult katonának. Utána mentem. A parancsnoka behivatta és rám mutatott: ismeri gyermekének az anyját? Nem ismerem ... — Ne beszélj róla. — Tudnod kell, miért nem tudok szeretni. — Felejtsd el, temesd el, mint én temettem el az első feleségemet. Szült, és meghaltak mind a ketten... — Te is azért maradtál egyedül, mert a halott feleségedet hordod magadban? — Most csak rád gondolok. Dn/nnW П/1Л11 Й «írtnloi* l/uyy, r\! IIUI110 4, . , . Eljövök érted, és magammal viszlek. Szerelem nélkül? Szeretsz? Csak a sok Wasser marad! ... Antonisz szobájában ébred. Magára ölti a kombinét. Kitárja az erkélyre nyíló ajtót. Az égen vörös fények. Mintha fehér hártyával vonták volna be a tengert. Óriási tükörként hatna, ha nem csapódnának fel a habzó tarajú hullámok. A fotelt az ajtó elé húzza, és leül. Nézi a tengert, a beláthatatlan tengert. Csak egy kis részét látja, de az is olyan nagy, hogy nem tud betelni vele. Jobbra, jóval a kikötő előtt az elhagyatottan álló kalózhajóra pillant. A szájában érzi a bor és a sós mandula ízét. Eszébe jut, mit mondott Antonisznak. Csak a sok víz marad. — Elmegyek, és a sok víz itt marad — suttogja maga elé. és nézi a rengeteg vizet, a feléje, a part felé törő hullámokat. Mintha el akarnák özönleni, mintha magukkal akarnák ragadni. Hova vihetnék? Messze, messze a nyílt tengeren horgonyzó hajókon akad meg a tekintete. Csak a hajóformájú sötétszürke foltokat látja, s a sötétszürke foltok füstöt eregetnek. Mintha hívnák, gyere, útrakészen állunk! Hogy menjen, amikor a hullámok feléje törnek, vissza, visszalöknék őt, a partra vetnék... Mozgást hall. Nem fordul hátra, csak a feléje törő hullámokra tapad a tekintete. Enyhe szédülést, kábultságot érez. Csak a sok víz marad, és a szájában a bor, a sós mandula íze. A vállára kéz nehezedik. Antonisz keze. Korán ébredtél. Már világos van. A tengert nézed? A tengert nézem, és magamat látom. — Nem láthatod magad benne, mert a hullámok megtörnek. — Bennük érzem magam. Bennem is felcsapódnak a hullámok, de nem látom ennek semmi érteljó pofa vagy! — Was ist jó pofa? — Bolondok vagyunk mind a ketten! Elnevetik magukat, és kinéznek a tengerre. A nap már feljebb kúszott, a piros színek beleolvadtak az ég fakókék színébe. Színt váltott a tenger is, kékeszöld lett, s a felcsapódó hosszúkás hullámok habja fehér vonalat húz a kékeszöld vízben. Mária még néhány pillanatig nézi a hullámzó, morajló tengert, a láthatár szélén várakozó, füstöt eregető hajókat. Már nemcsak a sok víz marad, de ő is marad. Ha Antonisz érte jön, elmegy vele. Lassan öltözködni kezd. Ebben a pillanatban szétáramlik benne az elhagyatottság érzése. Már hányszor érezte ilyenkor, kora reggel, amikor idegen lakásban öltözködni kezdett. Mert néha kellett a férfi, s utána nem maradt semmi, csak az elhagyatottság. Már nem is gondol arra, hogy az imént nevetett, vidám volt, s hogy a magáénak mondhatja majd a rengeteg vizet, ha Antonisz érte jön. Elhullámzott az öröme, mint a tenger hulláma, mely szétmálik, szétfolyik a homokos parton. Az ajtóhoz megy. Szomorúan pillant Antoniszra. Megyek a lányomhoz. Mondd meg a lányodnak Mit mondjak? Hogy mától kezdve már van apja! ]\Jpm hi47.f Pl _ . — Mondd azt, hogy Athénbe megyünk! Mária kesernyésen elmosolyodik. . — A parton száradó kalózhajóval? Antonisz a nyílt tengerre mutat. — Igazi hajóvall — Ennek talán örülne... — mondja Márta, és kioson a folyosóra ... I1967I
