Nő, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1968-12-16 / 49-50. szám

^^ama és fia

V

égigjártuk az egész Pankrácot, de azt senki sem tudta, hol a Milevská utca. Mór majdnem feladtuk a harcot, amikor eszünkbe jutott, hogy megkérdezzük: hol lakik Václav Neckar? Addig a járókelők csak félvállról feleltek, de amikor meghallották a közkedvelt énekes nevét, körülvettek bennünket.

— Ott, az önkiszolgáló bolt után a második ház — mondták egyszerre négyen is. — 1112 a házszám és a második emeleten laknak. Az utca nevét nem ismerték, de a házat, a számot, még az emeletet is mindenki tudta.

— Fáradjanak beljebb, a fiam még nincs otthon, de nemsokára hazajön — fogadott bennünket kedvesen az édesanyja és betessékelt Vasek birodalmába.

A szoba egyik részében, azaz jobban mondva a felében, a levelek kaptak helyet.

— Mikor válaszol fia erre a töméntelen sok levélre? — vallattuk az édesanyát.

— Amit Itt látnak az csak negyedrésze annak, ami a kamrában van. Születésnapja alkalmából két bőröndre való levél érkezett, Ha van ideje, válaszol, de mindegyikre lehetetlen. Külön titkárt kellene fogadnia, de arra már nem futja . . . Nemcsak levelekkel kedveskednek rajongói, hanem különféle állatkákkal és egyéb játékokkal is. Tekintsék meg a másik szobát, úgy fest, mint egy parányi Zoo.

— Hol lehet ez a gyerek? — töprengett közben a mama. — Mindig pontosan hazajön, ha megígéri. Nem dicsekvésképp mondom, de mindkét fiammal, Vasekkel és Honzával is meg vagyok elégedve. Olyanok lettek, amilyeneknek elképzeltem őket. Gyerekkoruk óta a művészet felé irányítottam érdeklődésüket. Az egyik, Vasek, reggeltől-estig dalolt, és a másik muzsikált. Ugyanis Honza fiam zenész — gordonkázik. Vaseknál azt szeretem, hogy mindig van ideje számomra, segít nekem, és ami a legfontosabb, még sohasem hazudott. S ha netán csínyt követett el, akkor is bevallotta. Ezt becsülöm nála a legtöbbre.

— Mami, te milyen szépeket mondasz rólam, meg sem érdemiem — szólalt meg az előszobában egy ismerős hang.

— Igazat mondtam . . .

— De jó, hogy te ilyennek látsz anyuka, — válaszolta egy kis zavarral Vasek.

— Kérlek, fésülködj meg, kócos vagy — dorgálta meg a mama.

— Szél van kint — próbált tiltakozni Vasek, de hiába, a mamának szót kell fogadni. — Anyu még mindig kisfiúnak néz engem. Azt hiszem minden szülő ilyen. Sikereimet azonban elsősorban neki köszönhetem. Ö volt legnagyobb támaszom, és mindig helyeselte pályaválasztásomat. Akkor is bátorított, amikor mint tehetségtelent háromszor eltanácsoltak a Színművészeti Főiskoláról. „Ne csüggedj el, majd csak sikerül egyszer" — mondogatta. Igaza volt.

Nemrégen Helenka Vondrácková, Marta Kubisová és Vasek felmondtak a Rokoko színháznál és önálló együttest alakítottak a The Golden Kids (Aranykecskék) zenekarával. Reggeltől estig próbálnak, mert nemsokára új műsorral mutatkoznak be a közönségnek. A tűzkeresztségen Pozsonyban esnek át, azután Nyitrán, Trnaván, Komáromban és Topolcanyban lépnek fel.

— A Rokoko színháztól azért váltunk meg, mert véleményünk szerint az énekesnek is környezetet kell változtatnia, no meg azért is, hogy több időnk maradjon a Tv és egyéb fellépések számára. Ha támasz nélkül magunkra maradunk, talán jobban érvényesülnek egyéni elképzeléseink. Hogy jól cselekedtünk-e, vagy sem, azt majd a közönség dönti ei.

— A színészi pálya mellett mi áll szívéhez a legközelebb?

— A lovak, azaz a lovaglás művészete. Ma is rendszeresen járok lovagolni.

Beszélgetésünk közben állandóan csengett a telefon. Legtöbbnyire a mama vette fel: — Egyik rajongód, szólj hozzá néhány szót — kérlelte az édesanyja. Vasek átvette a kagylót, de mire megszólalt, a vonal túlsó végén már nem volt senki.

— Mit szoktak telefonálni?

— Legtöbbnyire sóhajtoznak és leteszik a kagylói, mint például most is. A sok butaságon kívül a meg nem értésre, a szülőkre és másra panaszkodnak, de főleg tanácsot kérnek.'

— Egyszer — vette ót a szót Neckár mama egy lelki válságban sínylődő kislány telefonált, s mivel Vasek nem volt otthon, én lettem a gyóntatája és megmentője.

— Hát ez már a népszerűséghez tartozik — tettük

hozzá.

— Nem szeretem a túlzott népszerűséget, a fiatalokat önteltséghez vezeti és akkor vége mindennek . . .

— Ne félj mama, ígérem neked, hogy sosem leszek beképzelt.

К. E.

4)-W

>

£

X

'O

I<