Nő, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1968-12-16 / 49-50. szám
J z ш a: Ш u. < U Z < О ос «J Amikor A BOLDOGSÁGOT SZÉGYELLNI KELL. Néhány hónapja nem láttam ... A környéken sárgaság ütötte fel a fejét. Ezért tiltották be a látogatást bizonytalan időre . . . Türelmetlenségem nem ismert határt . . . Be-betelefonáltam az intézetbe, hogy van a gyerek . . .? Pontos dátumot szerettem volna kicsikarni a főnővérből. . . — Majd ha elmúlik a járvány, asszonyom ... — halálos nyugalommal mondta ki a szavakat, külön-külön elhúzva mindegyiket. Gyűlöltem részvéttelen viselkedéséért. Az egész főnöknő olyan volt, mint egy kenetteljes papi áldás. — Mihelyt elmúlik, értesítést küldünk . . . Bizonyosan érthetetlen volt előtte, miért zaklatom minduntalan ilyen makacsul? Hiszen a szülők többsége örült, ha megszabadulhatott torzszülöttjétől. Beadták az intézetbe, felwac. ■*anhlélegeztek, és ezzel rendben volt a dolog. Minden hónapban pontosan kifizették a tartásdíjat, és egyszer egy évben meglátogatták szerencsétlen gyereküket. Azt hitték, eleget tettek szülői kötelességüknek. Nem így én! Még egyetlen egy látogatást sem mulasztottam el Mit nem adtam volna érte, ha egészségesnek születik! De ha így történt! Ki tehet róla? Én? A férjem? Az orvosok? Egy távoli atombomba-robbantás? . . . Nem tudom! Erre a kérdésre egyszerűen nincs felelet! Hányszor kiáltottam bele az éjszakák rémítő sötétjébe: Miért?! És nem volt rá felelet. A férjem úgy tett, mintha nem hallotta volna kiáltásomat. Csak hajnal felé kérdezte meg: — Megnyugodtál már? Simogatta a kezemet . . . Nem válaszoltam. Hát bele lehet ebbe nyugodni? Az orvosok szerint igen. A főnővér szerint igen. A józan ész szerint igen. De az anyai szív azt mondja: Nem! Négy évig jártuk vele az orvosokat. Kórházból kórházba. Klinikáról klinikára. Javulás: nulla. A diagnózisok nem mindig egyeztek. Mégis mindenhol megkérdeztem: — Most mi lesz? Mi lesz a fiam további sorsa? És a válaszok, a vélemények máris megegyeztek: — Nézze, asszonyom! Nincs segítség! A gyermek jó ápolásban részesült. . . szívós. Még néhány évig élhet. Adja intézetbe! Amíg nem késő! Ezt az „amíg nem késő“-t idegállapotomra értették. Meggyőztek . . . Olyan egyedül vagyok . . . Havonkint egyszer van látogatás, a hónap utolsó vasárnapján. Ilyenkor felvillanyozódom . . . S most ez az elszigetelő járvány! Megfosztott egyetlen örömömtől is. Meddig fog még tartani? Az uram elutazott. Szolgálati út. Megint egyedül vagyok . . A főnővér ezt nem érti. Nem akarja érteni. Az intézetbe nem tolakodnak a látogató szülők. A hónap utolsó vasárnapján mindig ugyanazok az arcok . . . Bohus édesanyja . . . Marian nagyapja ... Én és a férjem . . . Meg a mozdonyvezető, aki rendszeresen jár két gyermekéhez, mert ahogy mondani szokta, őt kétszer verte meg az isten . . . Igazságtalan vagyok a főnővérhez. A gyermekek javát akarja csak. Ha vigyázatlanságból valamelyik szülő behozná a bacilust ... ha megfertőzné a nyomorultakat, — akik amúgyis élő halottak már —, akkor az intézetben aratna a kaszás. Nem, ezt nem kívánhatom. Inkább az őrület! Ma érkezett az értesítés. Végre! Legszívesebben berámáztatnám a kék papirost. Elköltöttem egy csomó pénzt. Csupa haszontalanságra . . . Játékokra, amelyekkel úgysem tud játszani. De nekem elég, ha rámosolyog a rikító piros kakasra, a nagyfülű, nagyszakállú sárga kecskére, a koromfekete néger babára. Arcára csalják a mosolyt. Egyetlenegyszer. Ezért vásároltam meg őket. Lassan kapaszkodik az autóbusz felfelé a hegyen. Már látszik az évszázados park zöldje, s közepén a kastély. Jó volna leugrani és megtolni ezt a rozoga alkotmányt. Elsápadok. Összegezem az időt, mióta nem láttam? Mióta nem látott? Nagy ég! Nem fog megismerni. . . Megismert . . . Megismert az én kisfiam! Édes torokhangokat hallat, melyek a galambok cukrúzását juttatják eszembe. És nevet. Mosolyog, nevet . . . ismeri a hozzátartozóját . . . Meg azokat is, akik törődnek, foglalkoznak vele. Mást sem tud szegényke. Mit számít ilyenkor, hogy nem tud járni. Nem tud felülni. Nem tudja használni a végtagjait. Nem tud kézbe venni egy játékot sem. Nem tud beszélni. Nem mondja azt, hogy apa, mama. De tud örülni. Tud nevetni. És szép. Nagyon szép. Szebb, mint a többiek . . . mint a sorstársai . . . Hangosan kuncog . . . Magamhoz szorítom, és viszem, viszem fel az ódon csigalépcsőn. Fel az emelet tágas, világos folyosójára, ahonnan mesés kilátás nyílik a parkra. Kár, hogy nincs, aki élvezze. Két nővér utánam hozza a fiam kocsiját. Széket tolnak alám . . . Körülnézek. Kívülem még egy látogató tartózkodik a folyosón. Bohuskó édesanyja. Néma, sokatmondó fejbólintással üdvözöljük egymást. Tehát mi ketten vagyunk a mintaszülők. Szomorú dolog ez. A fekete ruhás asszony közelebb jön. Bohuskó a kocsiban fekszik. Hogy van? — kérdem a gyerekre célozva — Egyformán — feleli. Nehéz ez a gyerek. Hiába, már hatéves lesz. A kocsiba helyezem. Nehogy csalódása sírássá fajuljon, gyorsan előhúzom a játékokat. Felfújom a léggömböt. Kukorékolok a kakas helyett. Mekegek a kecskével, szalutálok a néger babával . . . Micsoda hatás! Turbékolva nevet, szeméből hálás szeretet sugárzik. Örül . . . — Hogy tud örülni! — mondja Bohuskó édesanyja. Hangjából leplezetlen irigység csendül ki. Sorra felveszi a földön heverő játékokat. A kakast, a négerbabát, a kecskét. Ügyetlenül forgatja őket kezeiben. Közel teszi Bohuskó arcához, majd hirtelen elkapja . . . Semmi! Bohuskó szeme ugyan nyitva van, itt-ott pislant is, de fejét nem fordítja sem erre, sem arra. Nem figyel senkire, semmire. Értelme kialudt, ö csak él. Fekszik. Mesterségesen táplálják. Bohuskó nem ismer semmit és senkit. Nem ismeri meg az édesanyját. — Kisfiam! Nézd, bogaram, nézd . . . Kecske . . . Kakas . . . Baba . . . figyelj rám, kicsim . . . Anyuci van itt, meg a kecske koma ... No, Bohuskó . . . Megringatja a kocsit, megcsipkedi arcát, kétségbeesetten hadonász a játékokkal, majd újból megütögeti, megcsipkedi a gyermek arcát. Semmi! Bohuskó mereven bámul a semmibe. Anyjának pedig tehetetlenségében kicsordul a könnye. Felemelem a kiskakast . Nevet a fiam! Öh, micsoda boldogság! Micsoda borzalom! Micsoda kegyetlenség, hogy nekem most ezért a maroknyi boldogságért is szégyenkeznem kell! JUHÁSZ GYULA Úl ANAKREONI DAL Világok háborúján, Holott halál az élet, Enyészet évadán és Özön gyász századában Én, bús Vitéz utóda, Szegény, szomorú költő, Hadd valljam balga hittel És boldog áhítattal Az élet vallomását, Hogy nagy dolog a harc, de Legszebb virág a béke. Szelíden és nyugodtan Jó könyveket lapozni, Szép képeket csodálni, Új éneket dúdolni, Tűnt éveket idézni, Mélázni a mezőben S gondolni holmi szépet S a bennünket fájva fájó Ember tragédiáját Feledni pillanatra S csak élni, élni. Amen.
