Nő, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1968-12-16 / 49-50. szám

■n?'

Alexander Tóth felvételei

A plzeni gótikus Madonna

V. Spála;

Parasztasszony

(olaj)

P. Pieasso:

Ülő asszony (olaj)

/1C,

Mint a művészet maga, olyan régi téma a nő, az asszony a képzőművészetben. Még akkor Is, ha tudós vitázók ősrégi leletek alapján, a művészetek eredetét a munkával, a vadászattal és a harccal összefüggő varázslatokból vezetik le. Mert ezek a férfias foglalkozások legrégibb őseink életének Is csupán egy töredékét foglalták le, míg a többit a szerelem, a nő, a család sajátította ki magának. És ha a kezdet kezdetén a művészi alkotások, legalábbis a ránk maradt emlékek alapján ítélve, az ügyes vadászt, a bátor harcost mutatják be, ahogyan múltak az évezredek, úgy nyert egyre több teret a férfi életében s ezzel a művészetekben Is a nő.

Szobrászok és festők, a kő meg a bronz, a kréta és az ecset igazi mesterei, Írók és költők, a csengő-bongó rímek mágusai, alkotásaikkal mindinkább a nőt dicsőítették. A nő, az asszony, aki egyszer anya és hitves, máskor pedig a hű mátka, esetleg a buja, szemérmetlen hetéra, a bukott angyal szerepében tűnik elő a derűs és vidám hellén tavaszok aranykorának fénymámorából. Így vési a nőt örök időkre hófehér márványba a mértéktartó Praxitelész, így énekli meg Szép Helénát, a hű Pénelopét és a bájitallal rendelkező Kirkét Homérosz. És így állított az Ismeretlen szobrász ércnél maradandóbb emlékművet kedvesének, akit ma az egész világ a milól Vénusz néven ismer. Igaz, a milói Vénusz alkotóját jónéhány tízezer évvel megelőzte a paleolit primitív mestere, aki a termékeny anyát formázta meg kőből. Ezt a miniatűr szobrot, melyet a délmorva Vestonice mellett ásták ki a földanya mélyéből a régészek, nem Éváról, a Biblia első asszonyáról, de érdekes módon Vénuszról, a szerelem istennőjéről neveztek el. Pedig nem holmi léhűtő költők és

jr я я Я я я я я Я

еду üdvözölve

festők voltak a keresztszülők, hanem komoly, meditáló tudósok.

És ahogyan a múló századokkal változtak a divatok és az erkölcsök, úgy változott az örök idol neve, Jelleme és külseje is, az irodalomban és a művészetben egyaránt. Ovidius még Júliát siratta és Rómát a Vendéglátó tenger (Pontus Euxeinos) barátságtalan partvidékén, Petrarca Lauráról álmodott, Villon pedig a kövér Margotról énekelt. Aztán olyan korok következtek, amikor a harcos egyház az index és az inkvizíció segítségével harcolt a „bűnös“ emberi test és a pucér szerelem ábrázolása ellen. A művészek azonban ezekben a balga időkben is ledöntötték a tilalomfákat. Ismeretlen szerzetesek, a köznépből támadt nagymesterek, szoborfaragók és piktorok, a „szeplőtelen Szűzben“ is a termékeny asszonyt látták, s szobraikat, festményeiket ilyen elgondolások alapján alkották meg. A névtelen szerzők a kolostorok és templomok madonnáit feleségük vagy kedvesük képére mintázták meg, s így aztán a gótikus délcseh madonnák gömbőlyded alakján és bájos, aszkézlstől mentes arcán is ezt a humanista eretnekséget lelhetjük fel, amely lényegében a reneszánsznak volt a hírnöke. A kései reneszánsz mesterei pedig idővel a madonnákat Vénuszokkal helyettesítették. Igaz, már a quattrocento (XIV. század) embere gyönyörködhetett Botlcelli Vénuszában majd később Leonardo da Vinci Mona Lisájában.

Utánuk pedig Rembrandt Danae-]e, Rubens Kleopátrája, Goya meztelen Mayá-Ja, a kor vérbő asszonyai sorakoznak fel, hogy a barokk idejében arany-bíbor köntöst öltsenek magukra és átmenetileg ismét Madonnává szelídülve lépjenek a katedrálisok tömjénfüstös homályába.

minden idők

asszonya...

„Mini mesterek a régi reneszánsiban, Mely még szívem honvágyát kelti egyre, Én is Madonnát festettem magamban, Hogy ballagtam a bús parnasszi

hegyre“.

(Juhász Gyula)

G. Coubert: Szajna parti kisasszony

A XIX. század fejlődő és győzedelmes kaplta lizmusa a régmúlt idők sok értékét devalválta. Áruvá változtatta az eddig szentnek vélt dolgokat, becstelenebbé, de ugyanakkor őszintébbé, szókimondóbbá tette az embereket, tehát a művészeket is! Ez az átértékelési folyamat a XX. században még Jobban fokozódott. A költők, Ch. Baudelaire és P. Verlaine már nemcsak a Madonnát látták a kor asszonyában, nemcsak az anyát és a hitvest, hanem a hűtlen nőt is, a kéjelgő, kapzsi némbert, aki pénzért árulja testét a szalonokban vagy akár az utcai gázlámpa alatt. Ezért Coubert tisztességes Szajna parti kisasszonyai és Daumier gondterhes proletárfeleségei mellett törvényszerűen lépnek színre az új hetérák.

Manet megfesti az Olympiát, a párizsi mondén világ könnyűvérű asszonytlpusát s annak buja meztelenségét. Renoir és Degas, akárcsak a többi impresszionisták a meztelen női test vakítóan ragyogó szépségéről dalolnak ecsetjükkel, hogy végül is megszépítő törekvéseikről egy szerencsétlen, de zseniális törpe rántsa le a leplet. Toulouse-Lautrec volt az, aki szenvtelenül mutatta be Európának a párizsi Montmartre bukott angyalait, a lezüllő tinglí-tangli táncosnők szomorú életét, a nyilvános házak örömlányainak, az Éváknak, Vénuszoknak és Annáknak kegyetlen sorsát.

Az örök Éva ugyanis hol Madonna, hol pedig Vénusz, de lehet esetleg hetéra is. Néhai jó Ady Endre „Fedjük be a rózsát“ című versében így ír: „... s a rózsa is él, (Rossz virágasszony, céda, pozsgásnő), de tündér lehet más valakinél...“ Ügy vélem, hogy a nagy magyar költő egy igen fontos, lényeges valamire hibázott rá, mégpedig arra, hogy a nő, az asszony, a minden titkok egyikének a legnagyobbja. Egyszer hű feleség, sőt isten-anya, máskor hűtlen és csalfa szerető, magát pénzért és ékszerért felkínáló utcalány. Hol tündér, hol bukott angyal, gyakran egy személyben

És éppen ezért örök forrása az inspirációnak, költőknek, festőknek és szobrászoknak halhatatlan témája, az Élet szerves része. Az Élet pedig él és élni akar, teljes életet élni, gazdagon, búval és örömmel, mindegyre szebben. A művészeknek meg az Irodalomnak az a feladatuk, hogy ezt a teljes és gazdagon szép életet még szebbé, még Jobbá és ígazabbá tegyék, mégpedig az Évák, a Vénuszok, a Madonnák, a Madelonok, Márták és Máriák szépségének, tökéletességének esetleg gyarlóságuknak a segítségével.

S ezért is zengi színek rapszódiájával hangtalanul a festő, vésőjének dallamos ritmusával a szobrász: Üdvözlégy minden idők asszonya, te örök Éva, Vénusz és Madonna, Maden, Márta és Mária

Derain:

Leány ingben

Matisse: Női portré

P. P. Rubens: Kleopatra (olaj)

A festmények és e szobrok e prágai Nemzeti Galéria tulajdonét képezik.

BARSI IMRE