Nő, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1968-12-06 / 48. szám
BABITS MIHÁLY HALAVÁNY TÉLI Milyen fehér csöndesség ezl Messze házunk télben ül. Gyere az ablakhoz, édesI Csókolj meg és nézz körülI Süt a nap, elállt a hó már, mégis pelyhek hullanak: puhán, halkan, pehelymód száll pillanat és pillanat. Gyere, édes, az ablakhoz, tekints szét az udvaron! Nézd, a friss, a lágy, a vaskos szőnyegen még semmi nyom! csak a kis szolgáló lába rajzolódik hálavány, s elvész, mint a Szaharába egy zarándok karaván. Szalma közt fagyottan áll a kert füzes mélyén a kút intve dermedt jégszakálla hogy az év, mint óra, fut. Jertek apró, jertek sűrű pillanatok pelyhel jobban mint e szalmagyürü szívünk kútját védeni. Milyen furcsa füstös árnya a túlsó tető haván: mintha távol emlék szállna rokon szívbe tétován. Ki gondolhat ránk e csöndben, míg körülvattáz a hó? Titkos lánc nyúl át a földön összekötve aki jó.
