Nő, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1968-12-06 / 48. szám
— Folytassa háti Nincs pont. Ügy latszik, semmit sem ért abból, amit olvas. A gyermek ránézett a tanítóra, és tűi rajta, egy kissé jobbra, a fehér papírból készült paprikajancsira. — Érti hát, Igen vagy nem? Igen — mondta a gyermek bizonytalan hangon. Igen, uram — javította ki a felügyelő. — Igen, uram — Ismételte a gyermek. A felügyelő belenézett a szövegbe a könyvében, és megkérdezte: — Mit jelent az ön számára az a szó, hogy alibi? A gyermek ránézett a papírból kivágott emberkére, azután egyenesen maga elé a puszta falra, azután a könyvére a pad tetején és újból a falra. Nahát? Nem tudom, uram — mondta a gyermek. A felügyeld lassan végignézett az osztályon. Egy tanuló, hátul az ablak mellett, felemelte a karját. A tanító rámutatott, és a fiú felkelt a pádból: — Azért, hogy azt higgyék, hogy ott voltak, uram. PontosabbanI Kiről beszél? A két fivérről, uram. Mit akartak elhitetni, hogy hol voltak? A városban uram, az érseknél. És hol voltak valójában? A gyermek egy percig gondolkozott, mielőtt válaszolt volna. — Dehát valóban ott voltak, uram, csakhogy máshová akartak menni, és a többiekkel el akarták hitetni, hogy még ott vannak. Késő éjszaka, fekete álarc mögé rejtőzve egy óriást köpenybe burkolózva, a két fivér egy elhagyott stkátor felett leereszkedik egy kötélhágcsón. A felügyelő a fejét Ingatta, mintha többékevésbé helyeselné a fiú szavalt. ■— Jól van. Most pedig foglalja össze az egész passzust a pajtásai számára, akik nem értették meg. A gyermek az ablak felé nézett. Majd a könyvére pillantott, azután újra felemelte a fejét, a katedra Irányába: — Hol kezdjem, uram? Kezdje a fejezet elején. A gyermek anélkül, hogy leült volna, visszaforgatta könyvének lapjait, és rövid hallgatás után elkezdte mondani a Philippe de Cobourg-féle összeesküvést. Többször megakadt, egyet-mást megismételt, ennek ellenére nagyjából összefüggően beszélt. Viszont a mellékes körülménynek túl nagy jelentőséget tulajdonított, bizonyos elsőrendű fontosságú eseményeket pedig alig vagy egyáltalán nem említett meg. Minthogy mindennek tetejébe szívesebben Időzött a tetteknél, mint azok politikai okainál, a tájékozatlan hallgató számára nehéz lett volna kibogozni a történet előidézőit, és azt, hogy az így leírt cselekedetek hogyan függtek össze egymással és a különböző szereplőkkel. A felügyelő alig észrevehetően végigfuttatta pillantását az ablaksoron. A diák visszajött a legalacsonyabb ág alá; aktatáskáját a fa tövéhez támasztotta, és felemelt karral egyhelyben ugrált. Látva, hogy minden erőfeszítése hiábavaló, újból mozdulatlanná vált: az elérhetetlen levelekre bámult. Philippe de Cobourg zsoldosaival a Neckar partjain táborozott. Az Iskolásflúk, akik már nem követték a nyomtatott szöveget, mind felemelték a fejüket, és szótlanul szemlélték a falra akasztott paplrflgurát. Nem volt sem keze, sem lába, csak négy otrombán kivágott végtagja és túl nagy, kerek fele — ezen fűzték át a zsinórt. Tíz centiméterrel feljebb, a zsinór másik végén látható volt az az Itatóspapírgalacstn, ami fenntartotta az emberkét a falon. De a beszélő teljesen jelentéktelen részletekbe bonyolódott, és a tanító végül Is félbeszakította. — Jól van — mondta —, így már eleget tudunk róla. Üljön le és folytassa az olvasást a lap tetején: „De Philippe és hívei..." Vele együtt az egész osztály a padok fölé hajolt, és az új olvasó nekikezdett, éppen olyan kifejezéstelen hangon, mint a pajtása, bár a veszszöket és pontokat lelkiismeretesen hangsúlyozta: — De Philippe és hívei nem jó szemmel nézték a dolgot. Ha a diéta tagjainak többsége — vagy akár csak a bárók pártja — így lemond a magának és a többieknek biztosított előjogokról — jutalmul a felbecsülhetetlen támogatásért, amelyben a felkelés alkalmával a főherceg ügyét részesítették —, a jövőben se 0, sem a többiek nem kérhetik többé senki újonnan gyanúsított vád alá helyezését vagy főúri jogainak bírót ítélet nélkül való felfüggesztését. El kellett érni bármi áron, hogy ezek a tárgyalások, amelyek — úgy látszott — az ő ügye szempontjából oly kedvezőtlen Irányban haladtak, megszakadjanak a végzetes dátum előtt. Este, foseph de Hagen, Philippe egí/ik alvezére, tisztelgő látogatás ürügyén elment hát az érseki palotába. Mint mondottuk a két fivér már ott volt... Az arcok továbbra is Illedelmesen a padok fölé hajoltak. A felügyelő szemét az ablak felé fordította. A diák a fának támaszkodott, elmerülten szemlélte a kérgét. Lehajolt, nagyon lassan, mintha egy vonalat követett volna, amelyet a törzsre rajzoltak, azon az oldalán, amely az Iskola ablakaiból nem volt látható. A talajtól körülbelül egy méter ötven magasságban mozgása megszakadt, a felét oldalra hajtotta, pontosan ugyanebben a testtartásban, mint az előbb. Az osztályban az arcok egymás után felemelkedtek. A gyermekek a tanítóra néztek, azután az ablakokra. De az alsó táblák tejüvegből készültek, és felettük csak a fák csúcsát és az eget láthatták. Sem légy, sem lepke nem tapadt az ablaküvegre. A tekintetek rövidesen mind újra a fehér papírból kivágott emberkére szegeződtek. Rayman Katalin tordltésa Alain Robbe>Grillet Ш Ш táját kulcsát használva, ö ment fel ismét saját szobájába s ő játszotta el mr. Far* ley szerepét. — És most térjünk át arra a bizonyos délutánra. Az alkalom, melyre mr. Cornworthy várt, Itt van. Itt van a két tanú a folyosón, akik bizonyítják, hogy élő lélek se ki, se be nem haladt a Kérdéses időben. Cornworthy kivárja, míg eljön az utcai forgalom csúcsideje. Akkor kihajlik szobája ablakán és a távharapófogóval, melyet főnöke asztaláról vett kölcsön, bizonyos tárgyat tol főnöke szobájának ablakához. Benedict Farley az ablakhoz lép. Cornworthy viszszacsattantja a fogót, és amikor Farley kihajol az ablakon, — odalenn dübörögnek a tehergépkocsik — Cornworthy a készen tartott revolverrel lelövi. Ne felejtsék, hogy az utcáról szemben a gyár csupasz fala látszik csak. A bűnténynek nem lehet tanúja. Cornworthy fél óránál hosszabb ideig várakozik, azután fölmarkol néhány iratot, közéjük rejti a fogót és a revolvert. Kimegy a folyosóra, majd pedig belép a szomszéd szobába. A fogót visszahelyezi az íróasztalra, s a revolvert is, miután ellátta a halott ember ujjlenyomatával, s földre helyezi. Ezek után fellármázza a házat mr. Farley öngyilkosságának hírével. — Úgy rendezi, hogy a levelemet meg kell találni, s hogy nekem is el kell Ide jönnöm a történetemmel, melyet mr. Farley saját szájából hallottam a csodálatos álomról... a félelmetes buzdításáról, hogy ölje meg saját magáti Néhány hiszékeny ember megtárgyalja majd a hipnózis-elméletet... és senki sem fog kételkedni benne, hogy a revolvert tartó kéz, mely mr. Farley életét kioltotta, a saját keze volt. Hercule Poirot az özvegy arcát nézte. Eszre kellett rajta vennie a rémületet. Megelégedéssel figyelte, miként válik ez az arc hamuszürkévé, s lesz rajta úrrá a vak iszonyat... — Es ha minden jól megy — fejezte be előkelőén — akkor bekövetkezett volna a „minden jó, ha a vége jó". A negyedmillió s a két szív, mely egymásért dobog.■. John Stillingfleet, M. D., és Hercule Poirot együtt mentek végig a Northway House mellett. Jobbról a gyár toronymagas tűzfala. Fölöttük balfelöl Benedict Farley és Hugo Cornworthy szobáinak ablakai. Hercule Polrot megállt, s apró tárgyat emelt fel a földről fekete anyagból készült macskát. — Vollá-íme — mondotta — ez az, amit Cornworthy előrenyújott fogóján Farley ablakához emelt. Emlékszik ugye, hogy az öreg gyűlölte a macskákat? Persze hogy odarohant az ablakhoz. — De nát az ég szerelméért, miért nem jött le Cornworthy és miért nem tüntette el Innen, ha már leejtette? — Hogyan jöhetett volna? Ha megteszi, feltétlenül gyanúba kerül. Végül is, ha meg is találják ezt a posztócicát, ugyan mire kellett volna gondolni? Nyilván arra, hogy valamilyen erre csatangoló gyerkőc vesztette el... — Igaz — ismerte el Stillingfleet sóhajtva. — Ez az, amit a közönséges, átlagember valószínűleg gondolt volna. De nem a jó öreg Herculel Tudod-e, vén ló, utolsó pillanatig mire gyanakodtam? Hogy valami magasröptű és leheletfinom, lélektanilag sugalmazott gyilkosságnál fogsz kilyukadni. Fogadnék, hogy azok ketten is erre gondoltak I Ocsmány nő ez a Farleyné. Ahogy sikoltozni kezdett. Cornworthy belenyugodott volna már sorsába, de az asszony hisztérikus rohamot kapott, s azon volt, hogy karmaival megtépázza arcod közismert díszét. Az utolsó pillanatban kaptam el. Egy kis szünetet tartott. Azután folytatta : — Nekem a lány sokkal jobban tetszik, Bátor és értelmes. Szívesen felcsapnék mellette szerencselovagnak, ha volna kilátásom. — Elkéstél, barátom. Ott már más van „sur le tapis". Apja halála megnyitotta kettőjük számára az utat a boldogsághoz. ~ Ne feledjük azonban, hogy neki is épp elég indoka volt rá, hogy igen kévéssé rokonszenves papáját lepuffantsa I Indító ok és alkalom még nem elég — mondta Polrot. — Ehhez bűnözési hajlamnak is kell járulnia. — Nem tudom, te nem követsz-e el még valami bűntényt, Poirot? — mondta Stllllngfleet. — Fogadok, hogy szárazon úsznád meg. Tény, hogy ez számodra igen könnyű volna ... úgy gondolom, hogy már nem Is volna sportszerű... — Lám — felelte Polrot — micsoda sajátságos angol ötlet... VEGE Fordította Mohr Gedeon
