Nő, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1968 - ősz / A Nő kézikönyve

Ami a dohányzást illeti, hát ezen a téren bizony nagyon sokat vétünk az illem, az ud­variasság ellen. Jóllehet sok ti­lalom már a múlté, azonban a dohányzók mégis sokszor na­gyon sokat engednek meg ma­guknak. Ez elsősorban a do­hányzó nőkre vonatkozik Jan­nak ellenére is, hogy a női egyenjogúság hívei vagyunk). Itt most nem akarunk kitérni arra, hogy a dohányzás meny­nyiben tartozik a káros szoká­sok közé, sem arra, hogy egészségileg mennyire ártal­mas. Egy azonban bizonyos: ebben is mértéktartóaknak kell lennünk, különösen a nőknek. Ha látogatóban vagyunk, csak akkor gyújtunk rá, ha megkínálnak. Ha ez nem törté­nik meg, s mi nem tudjuk tür­tőztetni magunkat, akkor a há­ziaktól engedélyt kell kérnünk. A jó házigazda, ha tudja, hogy vendége dohányos, biztosan nem feledkezik meg arról, hogy megkínálja. Ezzel szem­ben az udvarias vendég inkább tartózkodik a dohányzástól, ha tudja, hogy a háziak nem do­hányosok. Étkezés közben semmiképpen sem illik dohányozni, még ak­kor sem, ha mi már befejez­tük a táplálkozást. Még akkor sem, ha erre engedélyt kapunk még étkező asztaltársaink­tól. Ha nem dohányost kínálunk meg cigarettával, ne erőltes­sük, ha nem fogadja el. Ha bárhol megkínálnak bennünket cigarettával, nem illik válogat­nunk, s a megkínált cigarettát sem illik zsebrevágni azzal, hogy majd később gyújtunk rá. Azt mondanunk sem kell, hogy a felkínált cigarettákból termé­szetesen csak egyet veszünk ki. Aki cigarettával kínál, tü­zet is kínál. A férfi sohasem hagyja, hogy nő gyújtsa meg a cigarettáját, sőt idősebb fér­fitársától vagy feljebbvalójától sem fogadja el ezt a szolgála­tot. A helyes eljárás, ha ilyen­kor kivesszük az illető kezéből a felkínált öngyújtót vagy gyu­fát, előbb meggyújtjuk az ő ci­garettáját, s csak azután a ma­gunkét. Ha valakit tűzzel kí­nálunk, vigyázzunk, hogy a láng csupán a cigaretta végét érje. Illetlenség valahová égő ci­garettával bemenni. Főnökünk szobájába sem lépünk be ciga­rettával a kezünkben, s ott csak akkor gyújtunk rá, ha fő­nökünk erre mintegy felszólít. Ha a főnöknél több alkalma­zott van együtt, s egyikük megkapta az engedélyt, ez azt jelenti, hogy a többi dohányos is rágyújthat. Égő cigarettával nem tánco­lunk, nem tartjuk a szájunk­ban, ha valakivel beszélgetünk, s ha nőt kísérünk az utcán, akkor sem dohányzunk. Egyéb­ként a nőknek dohányozni az utcán nagy illetlenség. Köszön­tésnél, üdvözlésnél, vagy ha vendégeinket kísérjük ki, ki­vesszük a cigarettát a szánk­ból. Betegek vagy olyan embe­rek társaságában, akik nem bírják a füstöt, nem dohány­zunk. A szórakozott dohányosok gyakran elfelejtik leverni a hamut. Ez otthon is udvmrial­­lanság, még nagyobb, ha ven­dégségben vagyunk. Nagyon kínos, ha ilyenkor a háziasz­­szony szőnyegének védelmé­ben felszólítja vendégét, hogy használja a hamutartót. Ha égő cigarettát rakunk a hamutálcá­ra, ne feledkezzünk meg róla. Tovább ég, míg lepottyan az abroszra s kiégeti. Égő ciga­rettát különben se rakjunk le semmilyen bútordarabra. A ha­mutartóban kialudt cigarettát nem illik még egyszer meggyúj­tani. Ezzel szemben vannak olyan dohányosok is, akik ci­garettájukat addig szívják, amíg a szó szoros értelmében a körmükre ég. Ez amellett, hogy illetlen, nem is szép lát­vány. A szivarozókra is vonatkoz­nak a fenti elvek, legfeljebb az ő címükre még csak annyit, hogy illetlenség a szivar végét leharapni vagy rajtahagyni a márkát jelölő szalagot. A szivarozóknak és a pipá­­soknak tudatosítaniuk kellene, hogy erős ,állatuk" sokaknak kellemetlen. Különösen a pipás emberek gondolják meg jól, hogy vendégségben rágyújtsa­nak-e vagy sem.

Next

/
Thumbnails
Contents