Nő, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1968-08-30 / 35. szám

— Maradjon ülve — mondta mosolyogva, érezve, hogy a férfi fel akar emelkedni. — Micsoda gentleman! — nézett csodálkozva Meziára. Fürgén kikapcsolta a Mezia nyakán függő apró készü­léket, és óvatosan megérintve ujjaival a férfi lenyírt fejét, szétkapcsolta a vezetékeket, amelyek Mezia koponyájából kiálltak. Az А-listába tartozó egyéneknek hat mikro­­elektródát ültettek az agyába, — hármat a gondolat­ellenőrző, és hármat a cselekvést irányító tekervényekbe. A többiek agyába csupán két elektródát vezettek. Attól a pillanattól kezdve, hogy a vezetékeket szét­kapcsolták, Mezia már csak Máriára gondolt. Megbízható helyen rejtette el az asszonyt a Barna hegyek között. Megállapodtak abban, hogy amikor a gyermek meg­születik, Mária Jákobnak fogja nevezni. Meziának Mária haja jutott eszébe. Mindig csak kopaszon látta az asz­­szonyt. Annak idején, amikor megismerkedtek, Mária már a nyakán hordta a készüléket. — Az enkephalographiai laboratóriumban leszek — jelentette be a leány, és kiment, kezében Mezia készülé kével. Szép lány! — sóhajtott fel az ezredes Igenis, uram. A barlangban búvóhelyet rendezett be Máriának, és víz- és élelmiszertartalékot rejtett el. Megállapodtak abban is, hogy Mária két év múlva, a gyermekkel együtt megpróbál eljutni R-204 faluba. Ott élt Mezia bátyja. — Kiváló lány! — állapította meg az ezredes. — Igenis uram — helyeselt Mezia, majd kisvártatva megkérdezte: — Mentesült a készülék viselése alól? — Igen. — Örökre ? — Egyelőre. Legjobbjaink közé tartozik. — Véradó? — Nem — rázta meg a fejét az ezredes. — Nuklein­­sav. Mindenféle genetikai liókusz-pókuszhoz használják. Bár, azt hiszem, jobb lenne ... — hahotázott az ezredes. — Azonkívül pedig az ALLL-tiszteletbeli elnöke. — Nem tudom, uram, hogy mi az — jegyezte meg Mezia udvariasan. — Az Abszolút Lojális Leányok Ligája. Az asztalon álló egyik készülék indikátora zöld fény­nyel lobbant fel és Mezia hallotta a leány hangját: — Halló! Bonner! Érdekes adatok. Minden simán megy. Hallja, Bonner? Meg lesz elégedve az eredmény­nyel! Sikerült megfejteni az agyalapi impulzusokat. Mezia a falu kórházából ellopott egy, a szülőnők számára összeállított kötszeres csomagot, ezenkívül el­látta Máriát a legszükségesebb antibiotikumokkal. A vá­lás időpontjában néhány órára sikerült szétválasztania a vezetékeket, amelyek a mikroelektródákat a nyakán függő 674-428-as készülékkel összekötötték. Mária készü­lékét a 118-KC tóba vetette, miután egy gránitdarabbal szétzúzta. A készülék olyan lett, mint egy szétlapított konzervdoboz. Az ezredes megint rágyújtott. — Nézzük csak, mit csinált közben Katrin — szólalt meg elgondolkozva. — Igen, uram! A leány ebben a pillanatban befutott a sátorba: kezé­ben papírcsomót tartott, gépelt szöveggel. Az ezredes elmélyedt a papírok olvasásába. Katrin az asztal fölé hajolt és súgva mondott neki valamit. — Hát így vagyunk! — meredt az ezredes Mezia szemébe. — Hol van Mária? Nem tudom. Nem tudod? Igenis, uram. Vagyis nem, uram. Nem tudom, uram. — Már egy hónapja, hogy megfigyelő készülékeink nem fogják Mária gépének jelzéseit. Tudod, hogyan büntetik a készülék elpusztítóit? Hol van Mária — kérdezte újra, éles hangon. — Hol van? — Nem tudom, uram. A tavaszi vásár óta nem talál­koztam vele. Mezia látta, hogy Katrin elneveti magát — Kimenni! — parancsolta az ezredes. Mezia kilépett a sátorból. Alacsony, súlyos felhők úsztak a mező fölött. Mintegy harminc méternyire egy sárral befröcskölt, nyitott teherautó állt. Tetején ezüstös hangszórók csillogtak. A völgyben emberek arattak, ka­szákkal. Mezia látta meggörnyedt hátukat, izzadtságtól sötétlő ingüket. — Szóval, nem tudod? — Nem, uram! — felelte Mezia határozottan. A kocsi tetején megszólaltak a hangszórók, énekhangok hallatszottak, és a hangok Meziát valami régi, ismerős dallamra emlékeztették — egy szép, elfeledett, távoli zenére... — Nem tudom! — ordította Mezia. — Mit akarnak tőlem?! Az ezredes odakiáltotta az ejtőernyőst és valamilyen utasítást adott neki. A katona tisztelgett és gyorsan fu­tott a nagy sátorba, amely ugyanolyan terepszínű volt, mint overállja. — Ez bölcsődal. Az én bölcsődalom — gondolta Mezia — A rádiós játszik — kiáltott fel Katrin elégedetle­nül. — Hiszen mindenféle érdekes enkephalographiai le­írást adtam neki. Aha, lám, kész is van. Ezt hallgassa meg! Mezia most a saját hangját hallotta. A kaszáló embe­rek dermedten figyeltek fel. — Mária — mondta Mezia dörgő, idegen hangja, — Mária, szerelmem. Megmentelek, Mária. Elmégy a DCI folyó torkolatához. A bokros hegyoldalon egy elhagyott kunyhót találsz, és ott letelepszel. Megmentelek téged. Az ezredes elgondolkozva dörzsölte meg kezével a pro­tézisét, amely a fejét tartotta. A terepszínű sátorból elő­ugráltak az ejtőernyősök. — Na, én megyek — szólalt meg Katrin. — Szörnyen sok anyagom van. — Minden rendben! — bólintott az ezredes dicsérően — Kiváló lány vagy, Katrin! Az ejtőernyősök, géppisztolyaikkal zörögve, a helikop­terbe ültek. A hajtóművek megindultak, és a helikopter lassan felemelkedett. Az ezredes intett. — Gyerünk — lökte meg Meziát géppisztolyával az ejtőernyős. — Minden jót, fiam. És emlékezz — soha nem kell hazudni! Csak az igazat mondd, az igazat. Megértetted? Elmehetsz! Mezia felnézett. A helikopter elrepült a DCI folyó irányába. — Gyerünk — szólt az ejtőernyős türelmetlenül. Gyerünk, gyerünk! Mezia lépkedett, boldogan mosolyogva. Ez volt életé­nek utolsó hazugsága. Emlékezett, hogy előző este arra kényszerítette magát, hogy ne gondoljon Máriára, és állandóan, szenvedélyesen suttogta azokat a szavakat. amelyeket suta kézzel egy papírszeletre írt fel magá­nak: „Mária, Mária szerelmem. Megmentelek, Mária. Elmégy a DCI folyó torkolatához. A bokros hegyoldalon egy elhagyott kunyhót találsz és ott letelepszel. Meg­mentelek téged.“ — Állj! — szólt rá az ejtőernyős. Mezia hallotta, hogy háta mögött egyre távolodik a helikopter zúgása. A letarolt mező szélén állt. Eszébe jutott a hosszú út a tarlón át. — Szabad vagy! — mondta az ejtőernyős. — Menj. Szabad vagy! Mezia a tarlóra lépett. Fájt a lába. „Nem baj“ — mondta magában. „Hiszen már csak öt lépés.“ Maga elé nézett. A Barna hegyek kék körvonalai ott remegtek a szeme előtt. Hallotta háta mögött a géppisztoly závárza­tának kattanását. „Már csak egy lépés“ — gondolta és megkönnyebbülten felsóhajtott. Karig Sára fordítása vázott egy kicsit. Megismertem Heywood kisasszonyt. Karjaiban egy nagy csokor babérágat tartott. — Jó estét, doktor úr. Gyönyörű este van — olyan vad és romantikus. S ez a csodálatos növény! A homokbucká­kon találtam, nem tudtam ellenállni, holnap lefestem ezt a csokrot. IX. Ügy látszik, az őrmestert felajzották élményeink. Miközben a nedves homok­ban lépkedtünk, kiöntötte a szívét. — Húsz év óta nem történt itt semmi érdekfeszítő — kezdte. — Cora Mitchell esete óta. — Az Mitchell nővére, ugye? — kér­deztem. — Igen. De nem szereti, ha beszélnek róla. Jelenlétében nem szabad említeni a nevét. Nem akart még egy rendes temetést sem fizetni, amikor két héttel ezelőtt a halingi börtönben meghalt. Biztosan emlékszik még Cora Mitchellre. Minden újság közölte a fényképét. Iga­zán nagyvonalú ékszerrabló volt, s a végén mégis itt kapták el, Talizmánban. — Barnes hangja büszkén csengett. — Én tartóztattam le, lenn a faluban, a szülői házban. Az én képem is bekerült az újságba Még mindig tartott a dagály. Végre elérkeztünk oda, ahonnan Daniele-vel megláttuk a lampiont. — Na, doktor úr, hol van a nyitott sír? — kérdezte Barnes. — Itt kell lennie a közelben, egy fe­nyő alatt. A fához értünk. Meg voltam győződ­ve, hogy jó helyen járunk. Zseblámpánk­kal megvilágítottuk a földet, s meg­lepetésemben felkiáltottam. Nem volt már ott semmi, sem lampion, se ásó, sem pedig gödör. Barnes előrehajolt. Itt valószínűleg valaki felásta a földet. Miután ön elment, ismét eligazí­tották. Ez világos. Nem olvasta el vélet­lenül a koporsón a nevet? — Sajnos, nem. — Nem baj. Doktor Gilchrist, mint az egészségügyi bizottság megbízottja, minden sírról tud. Ott van a jegyzéke az irodában, amelyet akkor készítettek, amikor a tenger elsodort néhány sír­követ. Itt hát nem maradt már semmi fel­deríteni való. Az őrmester elbúcsúzott, én pedig felajzott idegekkel visszatértem a szállodába. Mikor másnap reggel felébredtem, napfényben úszott a szobám. A lányom jókedvűen futott be. — Jó reggelt, apu! — kiáltotta, és majd megfojtott a csók­jaival. Aztán előhúzott a zsebéből egy összegyűrt levelet: — Fanshawe úr megkért, hogy adjam át neked. Felnyitottam a borítékot: „Kedves doktor úr! Megkérhetem egy nagy szí­vességre? A feleségem nem érzi jól ma­gát, s nekem mellette kell maradnom. El akarunk utazni, mihelyt ezt a rendőr­ség megengedi. Azonban Bobby nagy problémát okoz nekünk. Nagyon csügg az ön kislányán. Volna olyan kedves, ma délelőtt a szárnyai alá venni? Ha lehetséges, Daniela jöjjön érte. Bobby természetesen semmit sem tud Nellie haláláról. Mi csak annyit mondtunk ne­ki, hogy Nellienek el kellett utaznia. Köszönettel — az ön Virgil Fanshawe­­ja." Visszatettem a levelet a borítékba, és odaszóltam Danielának: — Fanshawe úr arra kér téged, hogy vigyázz ma délelőtt Bobbyra. Menj érte, jó? Daniela néhány perc múlva már meg is jelent Bobbyval. — Jól von — mormogtam. — Levi­szem a gyerekeket a tengerpartra. X. Lementünk a vízhez, és ott Buck Va­­lentine-nal találkoztunk. Azt mondta, hogy a következő félórában nincs ideje a gyerekekre vigyázni, mert arrébb, a parton, rendbe kell hoznia a mentőcsó­nakot. Elhatároztam, hogy megvárom, amíg visszatér, s lefeküdtem a homok­ba. A gyerekek a közelemben játszottak. — Te vagy a fekete gyémánt — hal­lottam Danielát. — Eláslak, aztán megint kiáslak, és megtalállak. Bobby meg sem mozdult, miközben Daniela beásta a homokba. — Mi az a fekete gyémánt? — kér­deztem szórakozottan. — Hát nem tudod, hogy itt a környé­ken egy fekete gyémánt van elásva? A halászok mesélték nekem. Meg aka­rom találni, azért gyakorolunk Bobbyval — mondta Daniela. A gyerekek még mindig játszottak, mikor Buck visszatért, s leült mellém. — így, doktor úr — most már felvált­hatom — mondta. — Köszönöm szépen. Buck egy gyors pillantást vetett rám. — Szeretnék önnek valamit mondani, doktor úr. Nem tagadom, hogy egy ideig jártam Nellievel. Tegnap éjszaka féltem, azért hazudtam. Az egész már régen befejeződött. Kedvemet vesztet­tem, mert Nellie állandóan Fanshawe után járt, s engem cserben hagyott. De a gyilkossághoz semmi közöm. — Elpi­rult. — Tegnap este egyáltalán nem láttam. Okvetlenül be kell számolnom Sweenynek a képről és a többi dolog­ról? Csak nehézségeim lesznek emiatt. — Sajnálom, Buck — mondtam, — de semmit sem szabad eltitkolnom. Sweeny felügyelő már mindenről tud. Tudja, hogy eltépte a fényképet, még mielőtt magához mentünk volna, hogy a gyilkosságról értesítsük. Gondolkoz­zék a dolgok felől, hogy a felügyelőnek kimerítő választ adhasson. (folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents