Nő, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1968-08-02 / 31. szám

kés, szomorkás dallam.

— Miatyánk — kezdte a pap remegő fennhangon.

Miatyánk, ki vagy a mennyekben — mormolták.

S egyre közeledett a dallam. Túl az egyhangú mormoléson a lány dalolt, megérintett a hangja: a takarító lányé, Borlkáé.

— Ne vlgy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól. Amen. — Nehéz sóhaj rebbent, felemelkedtek az arcok.

— Elment a szeretőm, messzi földre ment el — egészen mellettem énekelt a lány. Aztán a sajátomat hallottam, lefele gurultak a hangok, tompán vlsszhangozón, a mélyben eltűntek, de mindig elölről kezdte. Én és a lány... Ojra szólt a dal. Már csak az létezett. — Messzi földre elment, de visszajön hozzám — szólt tele vágyakozón. Nem tudom, meddig tarthatott mindez. Tagjaimat nehezékként lenyomta valami. Elernyedtem és hirtelen belémmarkolt a fáradtság, hátam, mellem mintha két kocsirúd közé került volna, ősszelapltottak. S a tölcsérszükülő messzlséget láttam, amelynek nincsen vége. Kalapálni kezdtek. Anyámra már rátették a koporsó födelét, szöget vertek a fába. Mellém lépett a ferde állú egyenruhás. A kántor rázendített: Ö uram, hogy meglátom fényes trónusod ... Megindultunk: előttem négy görnyedő vállon az Imbolygó, festett koporsó, rézfényesen csillogtak a betűk: élt 59 évet. Mentünk fel a dombnak, frissen hantolt sírok között, dőlt pravoszláv keresztek fűszagú ösvényén, rozsdaálló katonatáblák sorában. A domb tetején volt megásva a sir, nem messze attól a helytől, ahol az előbb álltam. A hevedereken leeresztették a koporsót, tompán puffanva zuhantak a málladozó rögök. A sírásók gyorsan dolgoztak, szokott mozdulataikkal hányták lapátjukkal formálva a földet. Tisztelegtek ős elmentek. — Fogadja részvétemet — szólt hozzám Vadas úr.

— Részvétem — mondta Károly a füszeressegéd.

Köszönöm, köszönöm — Ismételgettem üres közömbösséggel.

Egyedül maradtam. Alattam a Duna dermedt, kihunyt szürke tömbökké merevedett a város, szemben mozdulatlan a macskahátú hegy, hidegen feküdt, mint egy ravatal és állt az égbolt.

Nem volt bennem fájdalom, sem félelem.

Azon az úton mentem visszafelé, amely megkerüli a völgyet. Egy nyárvégi alkonyon Jártam erre utoljára — nyolcéves lehettem — s akkor mezítlábas gyerekek tökből kivágott fejeket aggattak a kerítésekre, gyertya világított bennünk. Üres közömbösséggel kaptattam a szelíd dombhajlaton. A külvilág be-betört hozzám színeivel, apró Jelenségeivel, de megfeneklett tudatom zátonyán. Most Is alkonyodott. Felnéztem a csupasz tölgyre, egyik gallyáról papírsárkány csüngött. Cikkcakkos szájú halfejü szörny. Balra tértem. Átvágva lerövidítettem az utat a Cukorsüveg dűlőn át a Vlztkaszárnya felé. Siettem, hogy minél előbb Ismét a városban legyek. Bennem az orsudás, lappangó, tapogatózó vágyak, ktkívánkoztak az ajándék bizonyosságával. Küzdelem volt ez. Most már tudom. Amit annak előtte soha nem éreztem úgy. Még abban a rámbénulásban eszmélt, formálódott, alakult: felfedezése, kívánása az újnak: a hatalmas és gyönyörű, a leghatalmasabb.

Nyugati Irányból a Hal-térrel kezdődik a tulajdonképpeni város, mely patináját rejtetten őrzi. A belenyugvás fölött az Idő a korszellem friss vakolatával fiatalítja.

A szűk belvárosi utca tele volt fiúkkal, lányokkal. A Pillangóhoz című selyemáru-boltnál Jól be lehet látni az utcába. Ott sétáltak el előttem karonfogva, kettesével, hármasával, legtöbbjük a divatnak megfelelően, szűk nadrágban, hegyes orrú cipőben. Zsivajogtak. Én ott álltam és hallgatóztam. A közelgő érettségiről beszélgettek: a tételekről. Az lchtlosaurus csontvázáról. Aztán melyik könnyebb a De bello galllco, vagy a Belliim Jugurthlnum. Magyaráztak, fontoskodtak. S megindultam én Is, hozzájuk szegődtem. Egyikük Bill Klngsonet a néger pisztonost példázta, hullámoztak a dagadó színes szoknyák, szőke lófarok frizura himbálódzott előttem. Nylon harisnyákra tapadt az alkony. Mentem velük a klaszszlcista stílusú házak között fürkészve, figyelve őket. Egy kapualjban retket, salátát árultak. A munkásszállás tárt ablakaiból Jazz töltötte be az utcát. Belül az ágyakon sakkoztak. Mentem a Roland kút Irányába, testvéri elvegyülősben a tárgyakkal, velük, mentem az árkádok alatt, a hajdani várkapun túl, Jól Ismertük egymást rág. A hatalmas, a diadalmas hömpölygőit belém érzékszerveimen keresztül. Neonfények gyűltek. Barna gitár volt az ég.

Még hallottam az ötödik harangütőst, és nesztelenül alig érezhetően megindultunk. Gőzpárába mosódtak a váróterem hatalmas kivilágított ablakai, a parasztölben alvó csecsemők, csontos

férfikönyökbe hajló férfiarc. Az állomásfőnököt bepólyélta a gőz. A házak pereméről visszabágyadt a lámpa fénye.

Ia-tata-ta tata. Rítmusozza a 424-es mozdony, a kocsik, a szerelvény. Az ablaknál álltam. Ta-tata, ta-tata.

— Anyám, — buggyadt ki halkan ajkamról a

szó.

Anyám — száraz, korom ízű volt a torkom

Persze, sűrűn benyltogatott haza és lól behúzott az otthon főtt pálinkából. Az ablakból figyeltem egyre kacskartngósabb útját. Erzsiké szintén a függöny mögül leste. En azt néztem szorongató félelemmel, megy-e hozzájuk Méhes sógor, ő meg talán azt, hogy bekanyarodlk-e a ml udvarunkba.

Kölcsönösen féltettük egymást, és kínosan múltak a percek. A legnehezebb számtanórán sem Izgultam enynylt. Mintha htdeg eső hullt volna rám, egészen átnedvesedett az Ingem. Anyám is ott kíváncsiskodott a hátam mögött, Méhes sógor útját figyelte, aki ugyan elment Barabásék háza előtt, de Gyöngyös Béláéknál betaszította a kaput.

— Jaj, gyermekem, jaj, édes lányom, jaj, drága kts unokám — tört fel keserves sikolyban anyám leikéből a fájdalom és semmivel sem törődve átrohant hozzájuk.

Ёп bénán, dermedten álltam az ablaknál. Mozdulni képtelen voltam. Fagyos, jéghideg szilivel figyeltem Méhes sógort. Szemem, mint a kísértet, a nyomába szegődött. Perecslhez, a borbélyhoz, Bujtor Lactékhoz, Háncs Gyuláékhoz és visszafelé hozzánk Is beállított.

— TI Is benne vagytok a névsorban, Bálint — mondta töredelmes, bocsánatkérő hangon, mintha az ő hibájából történne mindez, és még hozzátette: —KI gondolta volna, hogy Ilyesmit Is megélünk?

Kitekintek az ablakon. Az utcán senkt. Mintha elpusztult volna az élet. Még a kémények sem füstölnek. Nagy vihar után Ilyen a csend, s Itt nagy vihar volt. Nem fákat döntött kt, családokba kavart a szele, rokoni szálakat tépett szét. Fülemben zúg a sírás, nem tudok szabadulni tőle. Nem Is lehet szabadulni. Anyámnak

sem szárad fel a könnye, siratja a lányát, mintha temetőbe vitték volna.

— Jaj, gyermekem, jaj kts unokám. Kinek vétettetek, hogy Ilyen sorsot mértek rátok? Tisztességesen éltetek, senkiét el nem vettétek, nem haragudtatok sem szomszédra, sem idegenre, nem bántottatok senkit, mindenkihez jó szívvel voltatok.

Ezt Ismételgette, ezt kezdte újra meg újra, miután elvonultak a teherautók. En meg viaskodtam magammal, mert szégyelltem, hogy Itthon maradtam. Előráncígáltam a papírosomat, védekeztem, mentettem a bőrömet, ahelyett, hogy vállaltam volna a sorsot. Azokra Is nehezteltem, akik a pénztárcájukba nyúltak, leszámolták a nehéz ezreseket, megvásárolták magukat, ök pénzzel, én papirossal csúsztam kt a szorítóból. Aktk sem fizetésre, sem leleményességre nem voltak képesek, teherautóra kerültek, vagonba szorultak, kt tudja, merre rohan velük a vonat?

Lehet, Gyöngyös Béla, a sógorom, meg Perecst, a borbély, a mozdonyvezető mellé álltak és mint nagy világjárók, magyarázzák az utat, erre és ne amarra. A kocsmában megutáltam őket, a kapzsiságukat, a mindenre való készségüket, nőst kívánhattam volna ts nekik: nyerjétek meg, amiről olyan fennhéjázva beszéltetek, soha ne Is lássátok meg a házatokat, a szomszédaitokat, az iskolát, amely ugyan néptelen, de a betűvetés tudományát abban sajátították el: a templomot, amelyben az iskolát év végén legszebb, legkedvesebb verseiteket szavaltátok. Nem kívántam mindezt, szegény eltévelyedett telkeknek tekintettem őket, akik egyszer majd belátják tévedésüket.

Széldömökl Pétert viszont szívből sajnáltam, öt érte a legnagyobb csapás, hiszen a hitében törték meg. Nevethettem volna ts rajta, amiért olyan bolond, se nem lát, se nem hall, csak mondja a magáét, hogy Gottwald, meg Sztálin, meg a könyvecském, meg a jövő, és hogy más rend lesz Itt, a nagygazdák és a földbirtokosok világa lejárt, ütött az óra, más életet kezdünk, és ehhez a más élethez rád Is szükség lesz, Bálint. Kellenek közénk az okos emberek.

Talán jót ts cselekedtek veled. Ha ez a rendszer nem jön, talán munka nélkül lézengenél, hiszen senki sem akart dolgoztatni a hited miatt. Most lesz munkád, kereseted, mindened. Csehországban jól megfizetik a munkást, nem sajnálják tőle a pénzt. Hogy messze van? Valamikor mérföldeket vándoroltak, országhatárokat léptek át az emberek munka után. Az olasz munkások ma Is bejárják a fél világot, mert élni és nem nyomorogni akarnak. Enni muszáj. A gyomor nem Ismert a tréfát. A rendszerekre sincs tekintettel. Amelyik munkát és tisztességes keresetet biztosít, ott a gyomor nyugodt, nem korog, nem morog.

Te meg csak más vidékre költöztél, de az országban maradsz. Ml hát a bajod, mtért értetlenkedtél a kitelepítést biztosokkal, miért mutogattad nekik a könyvecskéidet, hogy ez voltál meg az voltál, kit érdekel az elved? Mtért ragadtál fejszét, miért álltái ki a kapuba mindenre elszántan, hogy akt az udvarodba beteszi a lábát, az a halál fia? Kommunista voltál, az is maradtál, ki ellen védted magad a felszabadulás után? Gottwald a miniszterelnököd, Sztálin a pápád, miért kellett mégis fejszét ragadnod?

Nyilván így gondolkoztak az emberek ts, akik Széldömöklben mindig

az eszelőst látták. S ha egyben-másban Igazuk volt ts, nem tudtam velük teljesen egyetérteni. Konoknak tartottam én ts az öreget, eszelősnek azonban soha. Anyám sokszor a szemére vetett ezt-azt, féltett tőle, féltette a tekintélyemet, a jó híremet. Ёп tanultam, és ő akart felemelkedni mindenáron, s azoknak tetszeni, akiknek lovas- és ökrösfogatok járnak kt az udvarukból.

De amit Széldömöktnek mondott, azzal képtelen voltam ellenkezni, mert az Igaz volt. A tapasztalat beszélt belőle, nem lehetett vitába szállni a nézetével, az Idő öt Igazolta, és nem Széldömöktéket, az ostor a kommunisták hátán csattant. Miről, milyen összefüggésekről van Itt szó tulajdonképpen?

Járatlan voltam a politikában. A tanítóképzőben zsoltárt és dicséretet tanítottak velünk, a kotta Ismeretére oktattak bennünket, meg a nagy magyar ábránddal tömték tele a fejünket. Es mt az a nagy magyar ábránd? Soha nem történt úgy, ahogyan mondták. és soha nem okultak. Háborút háború után veszítettek, s a benyújtott számla mindig nagyobb és egyre képtelenebb lett: te vagy az oka mindennek, te, a kisebbségben élő magyar, fizess a bőröddel, a házaddal és a szülőföldeddel. Kiszolgáltatnak, és nem kel a védelmedre senkt, te sem tudsz semmivel védekezni.

Széldömökl sem tudott semmit felhozni a mentségére, vállalnia kellett a sorsát, az tdegenséget, a távolt tájakat. De mtért ts töröm én a fejem ezen? A magam sorsa érdekeljen, hogyan lesz tovább, vállalom-e a szlovák Iskolát, vagy folytatom a kőművességet? Horkay vár rám, számít a két kezemre, járjak-e Stószra, vagy szökjem vissza Magyarországra?

(Folytatjuk)