Nő, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1968-07-19 / 29. szám

góró vostag, barno fürdőköpenyét, bosszúsan néz föl a kapu felé, és már közeledik is a lépcsőn.

— Myra, maga azl

— Én — nevet a lány. — Nem tudom, mi bújt belém. Elolvastam a verselt, s úgy éreztem, azonnal ide kell jönnöm, hogy megmondjam...

Kifullad. A csukott kapunak támaszkodik. Most ő süti le a szemét, nem a fiú. Lenéz a csúf, barna fürdőköpeny aljára, látja a csupasz, nagy, csontos, fehér lábát, s ettől о látványtól megriad. Egyszerre eszébe jut, milyen fürkész pillantással szokott Homer szeme lopva véglgsiklani arcán és testén, hogy remegett ma délután Is, mikor odalépett hozzá a folyosón — hogy botlott meg nagy lába fönn a lépcsőn: ha nem kapja el, leesik.

— Különösen az egyik — folytatja kínlódva. — Valami kékvirágos rétről szól.,.

— Igen — suttog a fiú, — A kék gyermekeket gondolja I

— Azt, perszel — Most a lány emeli föl sóvár tekintetét.

— Jöjjön le a szobámba, Myra.

— Nem leheti Ha valaki ott talál, kicsapnakl Egy pillanatnyi csönd.

— Várjon egy kicsit. Csak egy percet várjon,

Myra.

A lány érzi, hogy önkéntelenül bólintott. Hallja, hogy Homer fut le a lépcsőn, alagsori szobájába. Az ajtón át látni: árnyéka mozog a padlón és a falon, öltözködik. Egyszer a szobának épp abba a részébe kerül, melyet a félig tárt ajtó nem takar el. Szeme előtt áll derékig meztelenül. Myra zavart érez és furcsán meghatódik, mert a lámpafényben egy futó pillantra élesen kirajzolódik a kar és a széles mellkas. Ettől kezdve gondolataiban testileg oly valósággá lesz a fiú, mint addig soha. Fokozottan valóságossá, határozottabban, mint amilyennek akár Kirk Abbottot, akár bármelyik más fiút, aki udvarolt neki az egyetemen, valaha is érezte.

Egy perccel utóbb a fiú kilép az ajtón, becsukja maga után, és csöndesen feljön a lépcsőn a lányhoz.

Homer belekarol, kilépnek a kapun, s előre kerülnek a ház utcai homlokzatához. A ház előtt, a pázsit közepén, óriásinak látszik a tölgyfa. Minden sajátosan felfokozottnak, nagyobbnak, erősebbnek, hangosabbnak tetszik, még a kavics csikorgása is a két pár fehér cipő talpa alatt. Myra szinte azt várja, hogy mindjárt döbbent, léggömbszerű fejek .hajolnak ki az emeleti ablakokon, fülsiketítő vészkiáltások harsannak, nevét üvöltözik a tetőkről, nyomukban üldöző tömeg özönlik . , .

— Hová megyünk? — kérdezi, mikor a fiú délnek fordul a téglajárdán.

— Megmutatom magának a versbeli rétet.

Nincs messze. A járdának hamar vége szakad,

lábuk alatt már bársonyosan hűvös a föld. A hold fénye vizenyősen ömlik keresztül a csipkés tölgylevelek sokaságán, a dűlőút is olyan, mint a csörgedező patak, ahogy fény és árnyék váltakozik rajta. Alacsony fakerítéshez érnek. Homer átugorja. Aztán a karját nyújtja. A lány föllép a legfelső lécre, a fiú leemeli. De karja a másik oldalon sem engedi szabadon, sőt még szorosabban fogja.

— Ez az — szól — a kék gyermekek rétje.

Myra kitekint árnyékot vető válla fölött. Csakugyan. Az egész rét tele ringó, kék virággal. Szellő játszadozik köztük, s a virágok halványkék hullámban hajolnak meg előtte, hóik susogásuk olyan, mint végtelen távolból, játék közben, a vidám gyermekzsivaj.

A lánynak eszébe jut az éjszakai látvány szobája ablakából azokon az éjeken, mikor keservesen sírt, bár maga sem tudta miért, a közigazgatási székház fehér hegycsúcsszerű kupolája, a nyugtalanul imbolygó, holdsütötte gallyak, a csönd, aztán ahogy messziről halk, szomorú énekhangok közelednek; eszébe jutnak a fájdalmas, csacska dalok, az éjjel illatozó fehér splreák, a felhőfodrozta ég tisztásairól látomásként előragyogó csillagok, a fojtogató izgalom, melyet nem értett, és hogy milyen furcsán, váratlanul, néhány hónap vagy inkább hét alatt jött meg az egész végső eredménye. Karját szorosan a fiú válla köré fonja. Lám, szinte idegen. Jól tudja, hogy eddig az éjszakáig egyetlen pillantását sem sikerült elfognia, és most mégis milyen kimondhatatlanul közel van hozzá, ilyen közel még nem kerüli senkihez soha.

Homer kivezeti a rétre, a virágok halványkék áradata a lány térdéig ér, puha szirmuk becézik csupasz bőrét, közéjük fekszik, átkarolja, ajkához szorítja, érzi őket mindenütt maga körűi, érzi, hogy maguk közé fogadják, hogy ölelik, s Myrát egyszerre mámor szállja meg. A fiú melléje térdel, ujjaival érinti arcát, aztán ajkát és haját. Mind a ketten ott térdelnek a virágok között, egymással szemben. Homer mosolyog. A szél arcába fújja a lány kibomlott haját. Mindkét kezével kisimítja a hajat Myra homlokából, keze hátracsúszik a lány tarkójára, keményen megfogja, s fejét addig húzza magához, míg ajkuk egyre szorosabban össze nem tapad, míg felsőajkát föl nem sebzi a lány foga, míg kedvese meg nem érzi a vér sós ízét. Myra lélegzete elfúl, ki kell nyitnia a száját, aztán hanyatt dől a susogó, kék virágok között.

Utóbb mégis volt annyi esze, hogy belássa: ez így nem mehet tovább. Néhány sorral visszaküldte a fiú verseit. Gondosan fogalmazott, kimért sorokkal, talán mert írás közben annyira félt önmagától. Megemlítette a levélben Kirk Abbottot is, hogy nyáron hozzá megy feleségül, s megmagyarázta Homernak, milyen képtelenség volna, ha folytatni próbálnák ezt a gyönyörű, de szerencsétlen dolgot, ami az előző éjszaka történt velük a réten.

Ezután már csak egyetlenegyszer látta a fiút. Homer az egyetem kertjében sétált barátnőjével, Herthával, a nagy darab, ösztövér, vastag szemüveges lánnyal.

Myra és Kirk augusztusban esküdtek. Kirk Poplar Fallsban kapott állást egy telefontársaságnál, kényelmes lakást rendeztek be, és elég boldogan éltek. Myra már ritkán volt nyugtalan. Verseket sem írt. Ügy látszott, ez már nem is hiányzik az életéből, Néha szerette volna tudni, ír-e Homer azóta is, de irodalmi folyóiratokban sosem találkozott a nevével, hát úgy gondolta, végül ő sem vihette sokra.

Vo|tech Löffler: Pihenés (Vörös márvány)

Néhány évvel házasságkötésük után Kirk Abbott egy késő tavaszi este fáradtan ért haza az irodából, s alig várta már a vacsorát, de a szétnyitható asztalon, a cukortartó alatt egy cédulát talált:

„Néhány órára átmentem kocsival Carsville-be.

Myra."

Már besötétedett: leszállt a szelíd, holdas éj.

Myra a városban délnek fordult, s kihajtott egy rétre. Ott megállította kocsiját, s átmászott egy alacsony fakerítésen. A rét pontosan olyan volt, ahogy emlékezett rá. Gyorsan haladt a virágok közt, majd hirtelen zokogva rogyott térdre. Sokáig sírt, majdnem egy óráig, aztán fölállt, gondosan leporolta szoknyáját és harisnyáját. Már tökéletesen megnyugodott, sikerült ismét uralkodnia magán. Visszament a kocsihoz. Tudta, hogy többé nem csinál ilyen szamárságot, mert ezzel nyugtalan ifjúságának immár az utolsó napja is elmúlt, visszavonhatatlanul.

Bányay Gejza fordítása

mit bűnöm én. A barátomat szeretem, a tűzbe mennék érte. Es mért hordom a barátomat a vécére, faggatott tovább. Mondom, nem volt pénzünk, feketén utaztunk. Azért? Persze, hogy azért? Mi egyébért? Nem kisgyerek, nem ptsiltetni vittem. Megint összenézett azzal a másikkal. Nézzen, akár ki Is ugorhat a szeme. Olyan távolságra nem indulhattunk gyalog. Szóval ez az ember, mutatott Bélára, a menyasszonya? Mafd mutatom mtndfárt, hogy micsoda. Ne nevessetek, így volt. Be akarta bizonyítani, hogy Béla a menyasszonyom. Azt hitte a szerencsétlen, hogy buzik vagyunk. Csak este bocsátott szabadon bennünket.

— Estig egy szűk fülkében tartottak. Biztosan figyelték, mit csinálunk Pepkóval — egészítette ki a sógorom. Mit csináltunk volna? Káromkodtunk. Este kilöktek az utcára, aztán hova legyünk idegenben éfnek idefén?

— Elindultunk Ceské Budéfovtce felé, nagy tavak mellett haladva szidtuk az ellenőrt, meg a csendőröket — folytatta a borbély. — Hűvösek voltak már az éjszakák, kint nem maradhattunk.

— Pedtg én a menyasszonyommal a fég hátán is megháltam volna — tört ki d kacagás Háncs Gyulából. Egyetlen hangos röhögés volt a kocsma.

Mentünk, hogy mafd bezörgetünk valahova — engedte el füle mellett Háncs Gyula megjegyzését a borbély. — Az úttól balra, nem mészsze a fák között, épületet vettünk észre. Na, Béla, mondom, ide bezörgetünk, elvégre éjfél van, gyalogolni már nem bírunk tovább. Jól van, bezörgetünk. Olyan csendet találtunk az épület körül, hogy azt gondoltuk, itt nem emberek élnek, hanem kísértetek. Apró kis rácsos ablakok, istentelen nagy kapu és kőkerítés. Dörömböltünk a kapun: semmi. Megint dörömböltünk: semmi. Aztán amikor harmadszor is próbára tettük az öklünket, nyikordult a kulcs a belső kapuban. Valaki kijött, akinek csak a fele körül fehérlett valami. Szent Péter jön a nagy kulccsal, szaladjunk, bökött az oldalamba Béla. Nem Szent Péter volt. Hol járna ő a földön?! Apáca kérdezte tőlünk: kik vagyunk? Béla mutatkozott be: szállást kereső magyarok. Mentünk az apáca után a zárdába.

— Cstnos volt az apáca? — érdeklődött Buftor Laci.

— Nem láttuk a sötétben — vette át a szót ismét a borbély. — Szűk lépcsőn tapogatóztunk fölfelé, az apáca nem akart villanyt gyújtani, egy kis cellaszerű szobába tessékelt bennünket. A hold fényénél kivehettük, hogy az ágyak ott vannak a fal mentén. Az ágyak mellett szekrény és lámpa. Az apáca elment, mi meg lefeküdtünk. Nagyon fáradtak voltunk, hamar elaludtunk.

— Nem néztetek szét az apácák között? — szúrta közbe Háncs Gyula. — Bizony én holdkóros lettem volna, és mászkáltam volna szobáról szobára.

— Mászkáltunk mi eleget az úton

— csendesítette a nevetést a borbély.

— Aludtunk, mint a bunda. Hanem hajnalban, mert még reggel nem volt, mintha harangoznának. Nem törődtem vele. Megfordultam az ágyban. A Béla ágya is nyikorgóit. Már éppen szólni akartam neki, menjen és vágja nyakon azt a harangozót, amikor kinyílik az ajtó, és egy apáca hajlik fölém, rázza a vállam. Csehül mondhatott valamit, és én nem értettem. Az arcát néztem, szép arca volt, meg a mellén a keresztet. Mit akar ez a nő tőlem? — kérdeztem Bélától. Azt akarja, hogy menjünk imádkozni. Megy az öregisten, duzzogom magamban és behunyom a szemem. Nem azért jöttem Csehországba, hogy hajnalban tárjak imádkozni. Menjen, akt kialudta magát. Az apáca azonban nem tudott a gondolataimban olvasni, hol szépen, hol haragosan rázta a vállam. Mérgesen mondom Bélának, küldd ki, mert nem felelek magamért.

— Hátha csak azt akarta, hogy csókold meg a keresztet a mellén — mondta Háncs Gyula.

— Lehet, hogy csak azt akarta —

kacsintott össze Háncs Gyulával a sógorom.

— Mit tudom én, mit akart. Imádkozni hívott. Volt eszemben. Pedig talán nem is kellett volna makacskodnom. Mehettem volna utána a kápolnába, és maradhattunk volna tovább az apácák között. Még pénzt is kereshettünk volna. De így elrontottunk mindent. Reggel elemózsia nélkül szélnek eresztettek.

— Nem kellett a lelki táplálék, valóságosat se adtak — állapította meg Méhes sógor.

— Korgott a gyomrunk, majd megvesztünk az éhségtől. Az alma tartotta bennünk a lelket. Na Béla, mondom az úton, el kell szegődnünk dolgozni valami parasztházhoz. De melyik itt a parasztház? Mind olyan, mint felénk a villa. Hlubokán kötöttünk ki. Nem nagy település. Ha itt se lesznek parasztok, akkor már sehol a világon. Bemegyünk a vendéglőbe.

Azt mindig megtaláltátok? - játszotta a kételkedőt Háncs Gyula.

— Mindig az utunkba került. A vár alatt volt. Sokan voltak bent, meg kint is annyi motorbicikli, btctkli és autóbusz, hogy kérdezem Bélától, ml lesz itt, népgyűlés? A csehek szeretnek menni, kirándulni, világosít fel. Akkor nekünk itt kellett volna születnünk, mert mi se szeretünk otthon ülni.

(folytatjuk)

11