Nő, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1968-07-12 / 28. szám
шиш uumvJL ак. A hamburgi Television Stern társaság elhatározta, hogy nézőinek bemutatja Csehszlovákfa három közismert egyéniségét. Hosszas latolgatás után megtörtént a választás: Emil Zátopek, többszörös olimpiai bajnok, Hana Hegerová, sanzonénekesnő és fllmszínésznő és végül Katarina Lezáróvá, szlovák Írónő. Felballagok a romantikus villa második emeletére és becsengetek. Kisvártatva már a kényelmes karosszékben ülök, és zavartalanul szemlélődöm. Az első pillanattól fogva otthonosan érzem magam: könyvek, könyvek, mindenütt csak könyvek. Itt egy hatalmas asztal, a másik kisebben pedig Írógép, az ablakpárkányon számtalan cserepes virág, többnyire kaktusz, a falon képek. A szoba minden zugából melegség árad. Hogyan lehet Ilyen meghitt környezetben olyan félelmetes detektlvregényeket Írni, mint a Lemurl hercegnő, az Interjú a hattyúkkal és a Csókatoll? — Parancsol kávét? Egy kis frissen sült túrós táskát? Miközben cigarettára gyújt, megkockáztatom a kérdést: — Mondja kérem, hogyan határozta el, hogy a Barátok, a Hárman az égből, a Tévedések, a Darázsfészek, a Megláncolt sárkány, a Törpék című regények és két államdíj után detektlvregényt Írjon? Elmosolyodik. — Komikus eset. Egy alkalommal egy Író-olvasó találkozóra voltam hivatalos. Ezen az összejövetelen az egyik résztvevő olyan hévvel támadta a detektív- és cowboyregényeket, hogy nyomban elhatároztam: borsot török az orra alá, és nyilvánosan bejelentettem, hogy detektlvregényt írok. Amikor klmondtam, egy pillanatra magam Is megdöbbentem, hiszen még sohasem próbáltam meg, és konkrét elképzelésem sem volt róla. De hát, ha egyszer már klmondtam, állnom kellett a szavamat. Egyetlen dolog vigasztalt: az utóbbi harminc év alatt hetente legalább két detektlvregényt olvastam el. És éppen azért, mert olyan „közelről“ ismertem a detektívregények hőseit, szereplőit, vonalvezetését, azt Is elhatároztam, hogy én merőben más, mai tárgyú detektívtörténeteket Írok majd. Ojra kávét tölt, cigarettára gyújt. — Hol Is hagytam abba? Ja, Igen. De hogyan? Ezen gondolkoztam éjjel-nappal. Végül Is döntöttem. Mai emberekről fogok Írni, egy élethű környezetről és a bűncselekmények lndltóokalról. Így született meg Zita Mallnová, az eszes, fiatal újságírónő alakja, aki csak úgy, saját szakállára minden bűncselekménybe belekontérkodlk, majd fegyver és verekedés nélkül gyakran nyomra ve‘zetl a rendőrséget. (Mind a három detektívregény főhőse.) Tipikusan szlovák pszichológiai detektlvregőnyeket akartam írni. Azt mondják, sikerült. — Kissé szokatlan, hogy nő Írjon detektlvregényt és a nyomozó szintén nő legyen benne. — Dehogy Is szokatlan, csak ml nem szoktuk meg. A nők mindig „méregkeverők“ voltak, — mondja — és jóízűen felnevet. — Különben Is mindig és mindenütt az egyenjogúság híve és harcosa vagyok! — Az utóbbi időben, főként a nyugati lapok úgy nevezik önt, mint a csehszlovák Agatha Chrlstle-t. — Ugyan kéreml Én Katarina Lezáróvá vagyok, minden porclkámmal, minden gondolatommal. Már megbántam, hogy megpendítettem ezt a témát, de az írónő egy cseppet sem neheztelt. Megmutatja a „Szent Anna bolyongása“ kéziratának másolatát, amelyet nemrég adott le a kiadónak. Aztán virágairól, a három felnőtt fiáról és a mindennapi bevásárlás gondjairól beszél... Megköszönöm a szives vendéglátást és búcsúzom. Nagyon későre jár az Idő. Ozorai Katalin — Megbolondult, — súgta nekem Péter, a törzskor parancsnoka — tisztára megbolondult. О ott állt az ablak előtt, hátrakulcsolt kézzel. Szálfa egyenesen, magasan, sűrű fehér sörényével. — Ezredes úri Felénk fordította a fejét. Szorosan összezárt ajak, kifejező, markáns orr, bokros szemöldöke alatt meglepően kék, okos szem. Olyan kék, mint az égbolt. Mint a jég. — Ezredes úr, megjöttek a felderítők Horny Teritekből. — Jöjjenek be. Bejöttek. Piszkosan, fáradtan, gyulladt volt a szemük, arcvonásaik ziláltak. Jelentést tettek. Ugyanazt, amit az előző két őrjárat. Már a másik oldalról is bekerítettek minket. Tehát köröskörül be vagyunk kerítve. Az ezredes megjegyzés nélkül végighallgatta őket, egyetlen kérdés nélkül, majd kurtán parancsot adott, hogy menjenek aludni. — őrnagyi Péter felpattant az asztal mellől. — Megismétlem a parancsot. Holnap reggel ötkor az utászok és minden környékbeli öregember felsorakozik I Visszafordult az ablaktól hátrakulcsolt kézzel, tekintetével szinte átfúrta a sötétséget. Péter meg én kimentünk az első helyiségbe. — Hát nem megmondtam? Megőrült. Mi a csudát akar azokkal az öregekkel? Megpróbáltam elaludni. Meg-megzizzent a széna a fejem alatt. Egy bogár átsurrant az arcomon. A fejem fölött suhogó hangok, apró, tompa, slpítások. Egerek vagy pockok. Sötétszürke mókusokra emlékeztetnek. Szépek. Kedvesek. Csak sipítanak. Sok van belőlük. A deszkafal résein már bevllágllk a pirkadat. Borzongás fog el. Hidegrázás. Megtapogatom a kötésemet. Már megszáradt. Ilyen jelentéktelen sebesüléstől hidegrázás? A nehéz, nyirkos, hideg pokróc át van itatva a lovak szagával. A réseken már átkandikáltak a nap sugarai. Hány óra lehet? Istenem, a fejem I — Hogy aludt? — Köszönöm, ezredes úr, jól. Hellyel kínál maga mellett egy fatönkön. Végtelenül udvarias. Már elpárolgott a mérge. Amikor átvette a parancsnokságot, ki akart ebrudalni. Nem tűr meg a parancsnokságon asszonyszemélyt. De mégsem dobott ki. Megszokta, hogy ott vagyok. Néha egy-egy percre el Is fogja a közlékenység. Vllo, a küldönc, meghozta a sajkákat a méltóval és a karéj kenyérrel. Jó ez a melta. Forró. Édes. — Fáj? — bökött felém a fejével, és én megint megtapogatom a kötésemet. 10 — Kiismeri magát egy kicsit a történelemben? Nem értem, mit akar, nem is tudom, mit válaszoljak. De ő nem is vár feleletet. No lám, megint beszédes hangulatban van. — Itt valahol egy föld alatti folyosó bejáratának kell lennie. Itt. A Skalkán. Még a török Időkből származik. Valamikor egy egész falu népe rejtőzködött benne. — Olyan nagy lenne? — Azt hiszem, jó nagy. De akkoriban nem volt olyan sok falu, mint most. És nem is voltak olyan népesek. Itt kell, hogy legyen valahol a bejárata. Ügy gondolom, az öregek még tudják, merre lehet. Péter szerint megbolondult. Nem tudom. Lehet, hogy igen. Az utászok már szállingóznak minden Irányból. Az egyiküket megtették fogdmegnek, az szedte őket össze a tüzérektől, a gyalogosoktól. Itt az Ideje, hogy jelentkezzem a kötöző helyen. De sokan Is vagyunk... Istenem, hisz csaknem mindegyikünknek van valamilyen kötése. Azokon kívül, akiket már elszállítottak a kórházba. És azokon kívül, akik... A temetés Tajovban lesz. Nem, nem fáj. Semmiség, nézegeti az orvos a sebet, azt hiszem egy szilánkocska sem maradt benne. Fáj? És ha itt megnyomom? Fáj? Hát lehet, hogy valami mégis benne maradt. Feljött a nap, s én félrefordítom fáradt szememet. Lentről, a kremnicai fűrésztelep felől furcsa menet lépdel fölfelé. Elől egy katona, utána hosszú, nagycsonté öregember, meg egy másik öregecske, ez kicsi és gömbölyded, mint egy hordócska, aztán megint katona egy bajuszos öreggel, akinek olyan sárga a bőre, mintha a halottasházból clbálták volna ki a napra, most megint egy katona és még két öregecske. Az ezredes a fatönkön ül. Két lócát hoztak ki, mindkettőt a parancsnoki gerendaházból. Az öregek elhelyezkedtek. Botjukra támaszkodva, előrehajló felsőtesttel, kicsit a nagyothallók pózában. Csak az a gömbölyű izeg-mozog. — Gyerekkorukban nem hallottak valamilyen alagútról? Nem tudják, nincs Itt valahol a bejárata? Az öregek hallgatnak. Az a sárga, aki mintha a halottaiból kelt volna fel, kihunyt, sötét pillantással mered a messzeségbe. És megszólalt a csontos, a többiek nevében is. A hangja száraz, krákogó, úgy látszik, nemigen használja. — Hallottam én az alagútról. Görgey is volt erre. Megvolt már az a törökök és a kurucok alatt is, Görgey is hasznát vette. — Nem tudja, hol lehet a bejárata? Az öregek lassan forgatják a fejüket. Mindegyik egy irányba. Kelet felé intenek. A napfény élesen f хч! LL 1Л § § 2 ее 4“ 4 Pedig nem kellett volna a falu előtt szégyenkeznem. Majdnem mindenki reszlovaklzált, csak a pap tartott kt a magyarsága mellett. Más körülmények között háborogtam volna, és talpnyalóknak, földön csüszöknak, gerincteleneknek neveztem volna az embereket. Akkor azonban képtelen voltam az ítéletmondásra. Háncs Gyula hozta haza a hírét, mit mondott Horkay, a mester. A kommunistákat nem vlsztk sehova. Széldömökt Péter rögtön ki Is húzta magát. Találkoztam vele a kocsma lépcsőjén. Esett az eső, tépett, viharvert esőkabátot tartott a feje fölé. — Na Bálint — mondta — hirtelen elpártoltál tőlünk, pedtg most neked ts jó lenne a párt. A kommunistákat nem viszik. Szükség van ránk, ha elkövetkezik a döntő összecsapás órája. Csak már Itt lenne — dörzsölte össze kérges tenyerét. Nem tudtam neki mit válaszolni, meg nem ts akartam előtte ugrabugráló fiatalemberként feltűnni, szánom-bánom Jankónak mutatkozni, aki egyszer már megbánta, hogy be akart lépni a pártba, most meg azért siránkozik, hogy vegyék be. Eloldalogtam az öregtől, mintha ott sem lettem volna. A Széldömökt háza egyszerre látogatott lett Háncs Gyula híre után. Aki azelőtt felé sem nézett a viskójának, most bekopogtatott hozzá. Méhes sógor ts azonnal ott termett, és btzonylttatta az öregnek, hogy ö kommunista, a városban ts az volt. Háncs Gyula szintén megkérte Széldömöklt, szóljon az érdekében, ha a helyzet megkívánja. Boros Géza meg letakart kosárban vitte a tejet, a tejfelt és a túrót, mert hátha a nyolcvanezer korona nem nyom annyit a mérleg serpenyőjében, mint a Széldömökt Péter szava... — Gondolkozz csak, Péter — mesélték mosolyogva az emberek, a tragédiába Is becsúsznak egyes derűsebb percek — nem voltam én kommunista? — mondta Boros Géza Széldömöktnek a bandzsító szemével. — Ezt én honnan tudjam? — Számon tartottad az elvtársakat. Kérdezd meg csak Háncs Gyulától, mit mondtam egyszer falugyűlésen, mikor szóba jött, hogy lopják az erdőt. Mit mondtál? — A szegény sem fagyhat meg. Nem viszi el az erdőt, ügy lop, hogy marad ts. Barabás haragudott ts rám. Azt mondta, amikor hazafelé ballagtunk, ha nem volna annyi földed, mtnt nekem, ellenségemnek tartanálak. A kommunisták beszélnek ígyl — Ezt nem ts tudtam — szerénykedett Széldömökt. — Most már tudod — rakta ki a kosárból az ajándékot Boros Géza. — A szökött katonákat se jelentettem fel, pedig nemzetőrparancsnok voltam. A bujkáló leventéket se láttam. Az oroszokkal mlndtg rokonszenvez tem. Volt Is a rokonságunkban egy Orosz nevezetű. — Ezt elhiszem, de azt nem, hogy te az oroszokkal rokonszenveztél. Tavasszal a templom előtt, ahogy hallottam, még Moszkvába küldtél bennünket. — Tudod, hogy van az. Az ember mindent mond mérgében — távozott Boros az üres kosárral. Az emberek minden mással törődtek, csak azzal nem, hogy a kőművesek mellé kerültem. Az eseményt anyámon és a családon kívül csak Erzsiké tartotta számon. Egy Óráig tartott az út, s ml percnyi pontossággal jártunk. Szerdán hatkor, szómba-
