Nő, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1968-01-12 / 2. szám

Az öregasszony ijedten ült fel az ágyon. Sovány varkocsa, amit napközben szoros kontyocskába csavart, most izzadt nyakára tapadt. Szemében még az álom káprázott, mikor az ablak felé fordult.

— Nem aludtam el?

Nem. Még nincs hat óra. Ezt a sokablakos, hosszú épület fényeiből állapította meg, ahol fél hatkor kezdtek ébredezni az alvó ablakok. Háromnegyedkor már csak hét-nyolc fekete négyszög volt a házon, hatkor fényben fürdött az egész. Most még két egész ablaksor sötét volt. Legalábbis úgy látta a köd fátyolán keresztül. Visszadűlt a gyűrött párnára. Nem jó ilyen verítékes testtel, szédült fejjel fölkelni. És nyitott szemmel, sajgó derekát simogatva, újra visszalopta álmát, amiből fáradt szive felriasztotta.

A nagy diófát látta a házuk előtt. Ügy, ahogy egyszer, régen, még fiatalasszony korában látta. Hány éve annak? Ki tudja? Fehér zúzmaracsipkében szikrázott, mintha a tél gyújtotta volna jeges lángra, s most lobogna bele az acél égbe. Az ágai úgy zengtek, pattogtak, mintha a gallyak közt fészkelő fényes nap muzsikálna. Pedig csak a szél volt. Mert amíg a kéményre pillantva megkönnyebbülten látta, hogy az urá már befűtött, s meleg konyhába ér haza, a zúzmara csipkevirága belepte arcét, haját, barna berlinerkendőjének rojtjait, kezében a kékzománcú edényt. A kemény fagy frissesége, a téli reggel tisztasága volt a mosolyában! mikor belépett...

Amikor kint köd van

(É)etkép) A

így látta álmában a fát. Fehér csipkében, zúzmarában, ég felé nyújtózva, ágak között fészkelő nappal. Nézte, várta, hogy zenditse meg ághúrjait a szél, mert most van ideje, ó, igen sok ideje van, addig várhatja, nézheti, míg hazajön munkából a fia, menye, iskolából az unokája. A férje csak estére ér haza, mert a háborúból délig nem lehet hazaérni, s a másik fia korcsolyázik a folyó jegén, hát nem kell reggelit készítenie, s különben is, készen van minden a hűtőszekrényben! De a fa, amint belekap a szél, nem hullat hószjrmokat, dőlni kezd, és jaj, ő az öreg lábaival már nem tud futni, mert autók mennek az úton, meg villamosok, s nem hallja tőlük a szelet, a zengést, s a diófa csak dől,*' dől — ekkor ébredt fel.

Amíg öltözik, megengedi a vízcsapot, ami olyatt: keservesen visit, mint a beteg malac, s a mérges gúnárként sziszegő gázra teszi a teavizet, azon töpreng, miért is álmodik öregasszony létére ilyen bolondságokat. Biztosan ez a városi zaj, amit hiába, négy éve már és nem tud megszokni. Akkor adta el a házát s költözött a fiához a szép, új lakásba. Egy szoba mamáé lesz, Így Ígérték, S Így is van. Elég ez neki. Csak aludni jár bele úgyis. Nappal van dolga elég. A világosságot sem szereti. Mintha állandóan telihold lenne, olyan fényes az éjszaka. Mert még ide, a hatodik emeletre is felkúszik az utcai lámpák világossága. De most mégsem ezeket kell okolnia, hanem a levelet. A levelet, amit tegnap kapott a bátyjától.

otthonról. Azt írja benne, hogy a diófát készülnek kivágni, mert már nem terem. S hogy rájön, ezért volt a furcsa álom, meg is nyugszik, meg ideje sincs, hogy tovább töprengjen. Felébredt a menye, s öltözik, készülődik. Az öregasszony papírral zörög, kenyeret ken.

— Jaj, mama, nem kérek vajas kenyeret. Tessék inkább a tegnapi húsból egy szeletet kenyér közé tenni. Majd bent megeszem. S forr a vizem, ott a kávé a pohárban, tessék már leforrázni! De csak a viz felét, ne legyen gyönge. Pistikére a vastagabb szürke pulcsit, meg sálat is, úgy menjen Iskolába. De délben tessék indítani, mert nem ér oda fél egyre!

Szemöldökét igazítja, rúzst ken a szájára. Ajtó, lift, már el is ment. A kicsi kiabál:

— Nagymami szomjas vagyok!

Kiemeli a kiságyból, cipeli két karjába

ölelve. Már nem kellene így vinnie, hiszen ötéves, de így szoktatta, s fáj a szíve megtagadni Jancsika reggeli bújását, kényes kedvességét. Öltözteti, cirógatja:

— Mit álmodtál bogárkám?

— Nem tudom mama, mert aludtam . . . A fia is a fürdőszobában zuhogtatja

a vizet.

— Levél jött bátyámtól — szól be

neki.

Igen? S mit ír? Jól vannak? Borotválkozás közben kérdezi. De úgy, hogy nem is fontos rá felelni. Az anyja azért csak elkezdi,

— Egészségesek. Hogy disznótorra elmehetnénk, azt írja.

— Különben elolvasom — s kiveszi az öregasszony kezéből a szálkás betűkkel telerótt papírt. De nincs türelme végigolvasni, mert híreket mondanak a rádióban, s különben is, sietni kell. Táskájába rakosgat, s máris indul.

Egy zsebkendőt legyen szíves, anyuka

És csend van. A kicsi játszik, a nagyobb leckét ír a gyerekszobában, ö is leül az asztal mellé. A puhabélű kifli ott van előtte, de a tegnapi kenyérből aprít a kávéba. A fiatalok már úgysem ennének belőle, csak megszáradna. Kárba úgy sem veszne, mert össze lehet gyűjteni, feladni postán a bátyjának. Megáztatva jó az a baromfinak, malacoknak. Dehát ez még nem száraz kenyér, Csak tegnapi, hát megeszi.

Üzletbe kell mennie. Gondosan fejére igazítja a fekete kendőt. Vett neki a menye szürkét, világos tarkásat. De még egyszer sem volt a fején. Mit szólnának, ha valaki falujabeli meglátná rajta. Mióta megkapta a férje halálhírét — de rég volt már, istenem, húsz évé is elmúlt, azóta feketében jár. S vénségére menne el az esze? A kicsire is kabátot ad, és beszél neki arról, ami tegnaptól foglalkoztatja:

— Majd elmegyünk egyszer a mi falunkba. Haza. Pistike már volt ott. Majd

te is meglátod. Van ott egy kert. Tudod, amelyikről meséltem. Szllvafák, barack, meg alma van benne. Ribiszkebokrok. És a ház mellett egy nagy diófa. Madárfészek van rajta.

— Milyen madarak laknak benne, nagymama?

A szikár kis alak megtorpan.

— Nem is tudom... — A hangja

mintha nagyon messziről hallatszana. — Talán veréb, vagy rigó? Nyáron sárgarigó száll rá, ősszel varjak, télen meg a Nap.

Kifelé pillant, de csak a ködöt látja. Nincs benne fa, se varjú, se nap. Fa meg végképp nincs. Soha. Nem is lehet. A fák nem nőnek fel a hatodik emeletig.

Aztán viszi őket a lift lefelé. Mennek az utcán az új házak között, ahol nincs sár, idegen emberek sietnek ismeretlen célok felé. Emberek, akiknek hiába néz az arcába, nem köszönnek. Nem bírja megszokni, hogy senki sem szólítja meg; hová megy, hol volt, furcsállja, hogy sorbanálláskor ritkán felelnek barátságos szavára a többiek. Közel az üzlet. Jó lenne, ha az a mosolygós fiatalasszony lenne a pénztárnál, aki már ismeri, és mindig megkérdezi, hogy tetszik lenni, nénike? De nem az a pénztáros . . . Hazafelé menet még körülnéz. Abban a magas, kilenc emeletes házban is lakik a lányánál egy ilyen magafajta öregasszony. Tud magyarul. Azzal néha elbeszélget. De eszébe jut, hogy beteg náluk a gyerek. Jó lenne átmenni hozzájuk. De itt az sem szokás. Még a legközelebbi szomszédokhoz sem járnak. Pedig barátságos népek. Dehát mindig sietnek. Nincs rá idő, mama, magyarázzák a gyerekek.

Mosogat. Ezzel szívesen elbabrál, pedig isten tudja hányszor csinálja naponta. De élvezi a hideg-meleg vizet, ami egy mozdulatára sugárban ömlik a tányérokra. Zöldséget tisztít, tésztát nyújt. Pisti sietve eszik, fújja a levest. A kicsi csak kavargatja, csörög a kanállal. Kint sűrű szürkeség tapad a házhoz, ablakhoz.

— Mama, ilyenkor télen nem fáznak a fészekben a madarak?

— Nem ott alusznak azok fiam. Bebújnak az eresz alá, meg a szalmakazalba. Ha igen nagy a hideg, van ott tán száz is. Az ember odamegy, elkezdi húzni a szalmát, hát mintha puskából lőnének, olyan hirtelen csattognak ki belőle a szárnyukkal. . .

— És a városi verebek hol alusznak?

— Azt én nem tudom gyermekem . . .

Uzsonnát csomagol a nagyobbiknak,

megigazítja nyakán a sálat, és még utána szól:

Aztán vigyázz az úton. Jól nézz körül. Várd meg, amíg elmegy az a sok autó.

A fiú türelmetlenül hallgatja, de engedelmesen bólogat. Mindennap elmondja nagymama. Pedig tud ő magára vigyázni.

SÖTÉT PILLANAT ...

— Megmondom ősiintéh — szólal meg Krivos —, a gyilkos nem hagyott maga után semmi nyomot, s ha nem tudom magam élé képzelni, mi játszódhatott le azridp este... A postásnő férjével még nem beszélhetek, kórházban fekszik.

— Neki is baja esett?

Lelkileg nagyon összetört.

— Szegény...

— Fejébe vette, hogy 6 a •gyilkos.

— Nem tehette!

— Miből gondolja?

— A felesége azt mondta, megfázott, lázas, azért maradt otthon.

— Mégis gyanúsították.

Klimné elképzelő arca láttán Krivos azt gondolja, nyert ügye vanI

— Én csak most kezdem b nyomozást, itt, ebben a házban.

— Mit mondhatnék magánaki ...

— A postásnő miért sietett annyirai

Klimné mélyet lélegzik.

— Nem tudom — mondja halkah. — Csak arra emlékszem, hogy szinte futott le a lépcsőn ... Biztosan mielőbb otthon akart lenni, hiszen beteg volt a férje.

— Ezt csak most gondoljai Vagy akkor este isi ...

— Akkor este...

— Legyén őszinte, Klim néni.., Sokat segíthet az ügyön... A postásné férjén is ...

— Isten a tanúm, hogy nem akarok senkinek semmi rosszat.

— Klim néninek is könnyebb lesz, meglátja.

— Alig ismertem rá, amikor ajtót nyitottam. Máskor mindig fáradtán jött, csak sóhajtozott szegény, bdost meg olyan frissen állt előttem, mintha ,..

Néhány pillanattá elhallgatott. Krivos nem zavarja közbeszólásával, esetleg kiverpé a fejéből, amiről éppen beszélni akar.

— Egyszer sem láttam úgy kiöltözve, mint akkor este — folytatja Klimné. — Mintha nem is ő lett volna, mintha kicserélték volna. Igaz, addig csak abban a postásruhában láttam. Most meg civilben jött... Télikabátja még új lehetett, a fején szép kalap, kezében retlkül, a száját kirúzsozta. Egy éve járt már hozzánk, de egyszer sem láttam rúzst a száján.

— Ez annyira szokatlan volt? — kérdezi Krivos. Érzi, ha most nem szorgalmazza a dolgot, sosem tudja meg Klimné titkát. — A nők szeretnek cicomázkodni...

Klimné tiltakozásul felemeli a kezét,

mintha csak mondaná, várjon, még nem fejeztem bel

— Megmondom ... Isten a tanúm, hogy nem akarok senkinek semmi rószszat... Csak magának mondom ... Ha ai én férjem betegen feküdne... nyugodjon . békességben, szegény... én nem tudnék friss és üde lenni, nem tudnék úgy kiöltözni, mintha ...

— Mintha?... — sürgeti Krivos az idős asszonyt.

— Megmondom) Áz az érzésem támadt, hogy néni úgy sietett ki a konyhámból, mint aki hazarohan I- Köszönöm ■.. — búcsúzkodik Krivos az előszobában.- Én csak úgy éreztem ...- Még egyszer köszönöm. Mindén jót, Klim néni.

Krivos lefut a lépcsőn. Siet, mint ahogy a postásnő sietett. Az órájára pillant. Negyed nyolc múlt. Akkor este Is ez idő tájt.

Leér a földszintre. Megáll a kapunál, s az alagsor felé tekint. Szikora kapitány azt feltételezi, hogy a postáshő futott le ,á pincébe, vezető lépcsőn. Az alagsor-,nrost k/.V.gon .világítva. Akkor este sötét■ vbltL.jcmlf: a lépcsőházból szűrődött lé'riérfti^lény, Egyszerre sötétségbe borult a lépcsőház, és csak ott lent... Akkor sötét volt az alagsor, most kétszázas égő ontja a fényt, hogy elriassza a gyilkost, nyugtassa a rettegőketl Csend és nyugalom. Krivos egy darabig várakozik, aztán megnyomja a kapcsoló gombját. Kigyúlnak a lépcsőház lámpái. Krivos lefut az alagsorba és eloltja a lámpát. Visszatér a kapuhoz. Úgy fesz, mintha ki akarná nyitni, már a kilincsen a keze, majd hirtelen hátrafordul. Ha valaki a sötét alagsorban állna, az első pillanatokban nem ismerné fel, hosszú ideig kellene meresztenie a szemét, hogy az alakjáról... Nem, nem ... Pillanatok alatt játszódott le a tragédia, csendben, dulakodás nélkül. Igaza van Szlkorának, a gyilkos csak ott lent várakozhatott a postásnőre, s abban a pillanatban, amikor az asszony lefutott hozzá... Egy lakó sem hallott kiáltást, gyanús zajt... De mivel csalhatta le? Hívta? És miért futott le hozzá a sötétbe? ... Most rpár másodszor ad igazat Szikorának. Aki az alagsorban állt, áóástásnő jó ismerőse lehetett. Nem, felt fáiéi Ha ismeretlen szólítja meg, kifut á házból. Ismerősei közül ki tudhatta, hogy akkor este a házbért szedi, s ilyenkor sok pénz gyűlik össze a táskájában? ...