Nő, 1967 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1967-02-03 / 5. szám

CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY:

A

reményhez

Földiekkel játszó Égi tünemény,

Istenségnek látszó Csalfa, vak Remény!

Kit teremt magának A boldogtalan,

S mint védangyalának,

Bókol untalan. —

Sima száddal mit kecsegtetsz? Mért nevetsz felém?

Kétes kedved mért csepegtetsz Még most is belém?

Csak maradj magadnak! Biztatóm valál;

Hittem szép szavadnak:

Mégis megcsalál.

Kertem nárcisokkal Végig ültetéd; Csörgő patakokkal Fáim éltetéd;

Rám ezer virággal

Szórtad a tavaszt S égi boldogsággal Fűszerezted azt.

Gondolatim minden reggel, Mint a fürge méh, Repkedtek a friss meleggel Rózsáim felé.

Egy híjját esmértem Crömimnek még:

Lilla szivét kértem;

S megadó az ég.

Jaj, de friss rózsáim Elhervadtanak;

Forrásim, zöld fáim Kiszáradtanak;

Tavaszom, vigságom Téli búra vált;

Régi jó világom Méltatlanra szállt.

Óh! csak Lillát hagytad volna Csak magát nekem:

Most panaszra nem hajolna Gyászos énekem.

Karja közt a búkat Elfelejteném,

S a gyöngykoszorúkat Nem irigyleném.

Hagyj el, óh Reménység! Hagyj el engemet;

Mert ez a keménység Úgyis eltemet.

Érzem: e kétségbe Volt erőm elhágy,

Fáradt lelkem égbe,

Testem földbe vágy.

Nékem már a rét hímetlen, A mező kisült,

A zengő liget kietlen,

A nap éjre dűlt. —

Bájoló lágy trillák!

Tarka képzetek!

Kedvl Remények! Lillák! Isten vétetek!