Nő, 1967 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1967-02-03 / 5. szám
MARIE MAJEROVÁ Karlov környéki utca Prága félreeső negyedében. A kérházszagú, sivár utca fölött a titokzatosság és a fájdalom fátyla lebeg. A szerelmespárok esti sétája mégis ebbe az utcába vezet, ahol minden néma Intelem. Mi hozza őket Ide? Talán a homályos kívánság, hogy elhitessék magukkal vágyaik ártatlanságát? Szív, örülj! Ml még nem jutottunk Idáig! Hosszú az út, amely a szülőotthonba vezet, virágok és tövisek közt: az elvesztett illúziók útja. A piros ház vidám külseje nem árulja el a látszólag csöndes, szép kis kastély nyugtalanul forrongó életét. Derűsen fénylik a cseréptető, büszkén nyúlnak a magasba a clkornyás tornyok, szélesen terpeszkednek az erkélyek: örülnek az új emberkéknek, akik itt alattuk látják meg a napvilágot. A szenvedő lányok forró homloka? Rémült szeme? Fájdalmas jajkiáltása? Ugyan, ugyan! mindez csak azt bizonyltja, hogy a természet élni és gyarapodni akar, akár a sövényen felkúszó vadszőlő. A piros tető alatt egy koszorúba fonódik a szenvedés és a szerelem. A cselédlány, karján kis batyu ágyneművel, bekopog az iroda ajtaján, és szivében már magával hozza az anyai szeretet kincsét. Közönyösen fogadja, ha újszülött gyermekétől aztán el kell szakadnia? Nem. Nem fogadja közönyösen. Csak okossá teszi a kényszer. Most már két szájra kell kenyeret keresnem, el kell válnunk. Szívesebben szoptatnálak téged, pici angyalom, mint valami idegen gyermeket. És a válás, bár hangtalan, fájdalmasabb, mint a szülés. A szegény lányanyákkal a kórház területén mindenütt találkozik az ember, a folyosókon, a konyhában, a kertben. Itt keresnek menedéket, ha dolgozni még tudnak, de szolgálni már nem. Vannak köztük hamvasán fiatalok, vannak érettek, egyesek állapotosságuk egész idejét átslrják szégyenükben, mások elzárkóznak, még a fájdalom sem csal panasszót az ajkukra. Mindannyian megadón viselik az anyaság terhét! Lassan, de feltarthatatlanul növekszik bennük az új élet, duzzadó testük a termékenység örömét hirdeti. Még elferdült hátgerinccel is... Ez év január 16-án örökre letette tollát Marie Majerová a Klement Gottwald Érdemrenddel, Köztársasági Érdemrenddel, Munkaérdemrenddel és Államdíjjal kitüntetett nemzeti művész. Hosszantartó betegsége után 85 éves korában fejezte be alkotásokban dús pályafutását. Legismertebb művei: A szüzesség, Sziréna, A Köztársaság tere, A bányász balladája és a Robinzon lány. Mint írónő érzékeny, de harcos asszony maradt — ez csendül ki minden írásából. Osztályának tudatos harcosa volt és művészete a proletariátus harcából fakadt. Igazságszeretete és eszmei tisztasága kristálytisztán tündökiik egész életén át. Életművét népünk maradandó kincsként őrzi meg. Marie Majerovával egy igaz ember ment el sorainkból. jövő képét, egyelőre bőven van hely népi szórakozásra. Forog a körhinta, működik a céllövölde, harsog a kintorna, a gramofon. A nagy sürgés-forgásban suhancok lökdösődnek, látni családapákat elhanyagolt öltözékben — mintha csak otthon lennének! — látni anyákat, karjukon vagy mellükön csecsemővel, ahogy a kicsi éppen kívánja. Nem teketóriázik Itt senki sem. Kavarog a por és kavarog a sok gyerek... az ember nem tudja, miből van több. Rézi háromszor ült föl a körhintára: egyszer lóra ült, egyszer autóba szállt, harmadszor a kacsa hátán keringett. Hamarosan összecsődültek körülötte a fiatal szájtátók. A tarkabarka lövöldében egy tojáshéjat vett célba, de a kastély kapuját találta el, azonnal ki is sétált rajta egy zöld ruhás vadász. Ezt jó jelnek tartotta. Óvatosan összeszámolta maradék pénzét, a feléért törökmézet vett magának, és boldogan tovább Indult. azt hihetnék, hogy 6 is a vidám lánycsoporthoz tartozik. Csöndes éjszaka volt. Csak néha lebbent könnyű szél, és futó érintéssel megsimogatta forró arcát. A fiatal rozs selymesen suhogott. Rézike csak addig ment, ameddig még látta az utolsó házak fényét. Leült a mezsgyefélen. Valamelyik házból halkan, szakadozottan szűrődött ki a fuvola hangja. Rézl egy darabig fülelt, azután elaludt. Lehet, hogy álmában még hallotta a tücsök cirpelését. Hanem a tücsök biztosan meghallotta a nehéz, szabálytalan léptek koppanását, és elnémult. Vasárnapi részeg támolygott a fűben. Én pedig ... megmondtam neki... takarodj, te hűtlen kígyó ... Rézi felriadt. Te sá-tán-faj-zatl Rézinek hívták. Két helyen volt görbe a hátgerince. Két helyen érintette meg a sors keze borzalmas ütéssel és eltorzította vállát meg csípőjét. Húszéves koráig mindennek ellenére gyermekes bizalommal remélte, hogy mégis férjhez megy. öregedő anyja végre is elvesztette türelmét és megfenyegette: — De most aztán elégi Apád már nem küld rád pénzt, Ingyen meg nem pusztíthatod a kenyeret! Rézi ekkor kesztyűvarrásra adta a fejét. A kelengyére szánt pénzéből varrógépet vásárolt. Félrehúzta a virágos függönykét, amely mögül addig a napig várva várt vőlegényét leste. Az ablakra kalitkát akasztott, a kalitkában csíz ugrándozott. Rézi pedig varrt. A behulló napfény megcsillant a készülő kesztyűkön és kipattantotta a fukszia kelyhét. Télen a kályha mellé húzta a gépet, a csíz kalitkáját védettebb helyre akasztotta, és varrta a kesztyűket. Anyja rohamosan öregedett. Mióta nem járt mosni, munkaereje is elhagyta. Rézi már régen nem tartotta számon életkorát, régen nem számlálta sem a hónapokat, sem az éveket. Csak annyit látott, hogy az idő múlásával a divat szerint változik a kesztyű szabása, és anyjából fehér hajú, görnyedt anyóka lett. Lassan talán ő maga is fehér hajú anyókává töpörödött volna, de az évek során egyszer váratlan erővel tört be hozzá a nyíló tavasz. A tavasz megrohanta Rézit és harc nélkül gvőzött. Ellenszenvet keltett benne dohos levegőjű otthona iránt, és lélekben felébresztette a kalandvágyat. A kaland Rézinek mezei sétát jelentett. Anyja már nem Járt ki, épp hogy nagy nehezen elcsoszogott a templomba. Lúgmarta öreg kezét most rózsafüzérrel foglalkoztatta. Miután az öregasszony elment áldozásra, Rézi szépen kiöltözködött és útnak indult. A ZiZkov mögött rozoga házak állnak az országút mentén, málladozó vakolatuk a rozsföldre hull. A bekerltetlen üres telkeket ellepi a virágos szulák és a molyhós levelű ezüstös pimpó. Az épülő utcákon, ahol még csak csatornanyllások jelzik a A mező barna és zöld köntösben fogadta. A nap heve kiszívta a talaj nedvességét, a felszálló pára vibrált a nyári izzásban. Rézi élvezte az illatos gőzfürdőt. A végtelen tér elkábltotta. Parányinak érezte magát, mint zöld zsakettjében a csöppnyi bogár, ő is szárnyakat kívánt, hogy repülhessen, repülhessen. Néma volt a táj, sehol egy lélek, sem közel, sem távol. Rézi csak ment és ment, a szaladó mezsgyék összefutottak a láthatáron, ahol sárgán lobogott a virágzó repce. A felszántott mező mélyen, szabadon lélegzett, Rézi mohón beszlvta a föld méhéből áradó erőt. Arca kipirult a nap tüzes érintésére, nyomorék tagjai kiegyenesedtek a csodafürdőben. A tavasz varázshatalma dús életnedvvel vegyítette el híg, mozdulatlan varrónő-vérét. Az édes teher elnehezltette tagjait, lába felmondta a szolgálatot. A kis púpos lány végigfeküdt a gyepen, forró fejét enyhülést keresve mélyen befúrta a zöld takaróba, és kinyújtott kezével megmarkolt egy csomó dús, Illatos füvet. A nap perzselően ontotta sugarait, feje fölött egy pacsirta énekelt. Talán az szórta be a cseresznvevirág puha leveleivel? Sokáig feküdt így. Csak az esti hűvösség állította talpra. Káprázó szeme lassan alkalmazkodott a lenyugvó nap színeihez. Mikor Rézi visszatért a körhintához, a táj teljesen elcsöndesedett. Későre járhatott az idő, mert a hintés legény már kloltogatta a csillogó gyöngyfüzéres lámpákat. Felbukkantak az üres telkek, ahová a város kiveti a fölösleges hulladékot. Az elszórt járókelők ügyet sem vetettek Rézlre. Leküzdhetetlen ellenszenv ébredt benne a forró kövezet, a poros utca, az otthoni légkör rideg unalma Iránt. Nem, még nem zárkózik be a lakásba. Még nem nyugodott meg. Az ismeretlen kaland utáni vágya visszahívta a mezőre. Talán találkozik egy Jókedvű fiúval. Valamelyik legénnyel azok közül, akik pajkosan hintáztatták a lányokat az amerikai hintán. A sötétben Rézi nem mozdult. Feszülten figyelt. Az ittas férfi megbotlott benne. — Ki a há-zam-ból! — dadogta nehezen forgó nyelvvel, de már fürkészve hajolt az útjában fekvő test felé. Rézike visszafojtotta lélegzetét. Az ég szerelmére, csak meg ne érintse ott, ahol a szerencsétlenséget viselte, csak észre ne vegye, hogy .. .púposl Mit csinálsz itt, kicsikém? Várok. A férfi elröhögte magát. Hát akkor kivártad, mi? Le akart ülni a lány mellé, de megtántorodott és egész testével rázuhant. Rézi felnyögött. A férfi nehezen vett lélegzetet. Lassan-lassan ráeszmélt, hogy egy nő fekszik mellette. Rézi lehunyta szemét, csak halkan, fojtottan nyög, nehogy elriassza magától. A tavasz harc nélkül győzött. Réziben a kalandvágy féktelen vadsággá változott. Ismeretlen érzésektől felkorbácsolva már azt sem tudja, mit csinál. Hosszú hegyes körmeit a férfi tarkójába vájja. Leküzdhetetlen ösztön kényszeríti, hogy felemelje fejét, mint a kígyó, és teljes erejéből belemarjon. A perc szédülete elmúlt! Az ittas férfiből kibújt a durvaság. Feltápászkodott, belerúgott Rézibe. Körülöttük egyre sűrűbben úszott a homály. A férfi eltűnt. Rézi sorsa megpecsételődött. Az ápolónők fehér köpenyben szaladgálnak a vörös ház folyosóin és termeiben. Cipőjük nemeztalpa elnyeli léptük zaját, az utasításokat suttogva adják tovább, ezért nem hallani hangjukat. Ehelyett más hangok töltik be a házat, a fájdalom sikolyai, jajkiáltások, hörgés, és újra könyörgés: öljenek meg inkább! Majd hirtelen minden elcsendesedik. Az új ember vékonyka nyöszörgése elfelejteti a kiállott borzalmat. Az orvos kezet mos és fehér köpenyé-
