Nő, 1967 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1967-10-27 / 43. szám

||| *

□ mikor átléptük a Cervenová utca 11-es számú villa kapujának küszöbét, már meszsziről kedves gyermekhang fogadott bennünket.

Mami, mami, néni, néni —■ gagyogta Elenka Galanová-Majerníková kétéves kisfia, Jankó és a szívélyes vendéglátóhoz méltóan betuszkolt bennünket a lakásba.

Édesanyjával, a bájos, szőke hajú TV-bemondónővel alig váltottunk két szót, amikor lihegve megjelent, maga utón vonszolva nagybácsija gitárját. Letelepedett a földre és kezdődött a hangverseny. Hiába kérlelte a mamája, hogy majd később játsszon, a gyerek nem tágított, tovább dudorászott és egy tíz filléressel könyörtelenül pengette a húrokat.

— Egész szabad időmet ez a kis „ördög” foglalja el, no meg a háztartás. De ez számomra szórakozást jelent, és ha nagyobb akadály nem gördül az utamba, távúton el szeretném végezni a rendezői szakot, hogy a TV-gyerekadással foglalkozhassak.

A matematikától a TV-ig

Kedvenc tantárgya a matematika és a fizika volt, de gyerekorvos akart lenhattuk, mégpedig Rádúz Cincera „Cseh nemzetiségű” című filmjében, amely 1965-ben Karlovy Varyban elnyerte a kritikusok különdíját.

— Most is sok szép ajánlatot kaptam, de nem árulom el, mert akkor biztosan nem sikerül. Babonás vagyok, — mondta Elenka.

Tanulni kell mindig

Sokan csak felületesen ismerik a bemondói hivatást. Azt hiszik, elég ha Galanová csinos, jól öltözött, bájos, hibátlanul konferál vagy bemondja a programot, De nem tudják, hogy ez milyen kimerítő fölkészültséget követel. Mert napjainkban olyan bemondókra van már szükség, akik képesek maguk megírni vagy módosítani a szöveget és világnyelveket is beszélnek. Galanová kitűnően beszél oroszul, jól franciául és jelenleg spanyolul tanul. Éppen ezért hívják már három év óta a Nemzetközi TV-Fesztiválra Prágába, bemondani az orosz és a francia szöveget.

Szolgálat közben tilos érzékenykedni

— Bizony tilos, — mondta kacagva Elenka. — Egyszer megesett, a „Platon Krecset" című színmű bemutatásánál úgy elérzékenyültem, hogy nem tudtam

ni. Érettségi után viszont a műépítészetre iratkozott be. Elvégezte az első évfolyamot, de a „sors” úgy akcfrta, hogy a Színművészeti Főiskolán folytassa tanulmányait. Közben mint externista, bemondó lett a televízióban, majd az iskola befejezése után véglegesítették.

— Sosem gondolt arra, hogy színésznő legyen?

— Soha, de gyerekkorom óta táncoltam, énekeltem, szavaltam, balettra jártam és zongoráztam. Azok, akik láttak szerepelni, színészi pályát jósoltak nekem. Érettségi előtt színjátszó körünk az „Anna Frank" című drámát adta elő, melyben én játszottam a címszerepet. Magda H. Lokvencová rendezte és ő is azt tanácsolta, hogy jelentkezzek a Színművészeti Főiskolára. Talán akkor kezdtem először gondolkozni róla, de még haboztam és csak a véletlenen múlott, hogy színésznő lettem.

Nem szereti a nagy színpadot, inkább a kamaraszínházhoz vonzódik, de leginkább szavalni szeret. Filmben is látvisszatartani a festéktől fekete könnyeimet. Kibőgve és összemázolva nem jelenhettem meg a képernyőn, de fel kellett olvasni a szereposztást. Négy percig tartott, ’ míg megnyugtattak és újból átsminkeltek; addig hallgatóink az emblémában gyönyörködhettek. Mivel szégyelltem bevallani gyengeségemet, rosszullétet színleltem. De előfordult az is, hogy nagyon vidám voltam és a Kanada—Csehszlovákia jégkorongmérkőzés után nevetve azt kiáltottam: „Kedves hallgatóim, megnyertük a mérkőzést!“. Szerencsére gyorsan észhez tértem és kapkodva felolvastam a szöveget.

— Hogyan győzi a munkát, tanulást és a gyermeknevelést?

— Nagyon szeretem a hivatásomat és azt hiszem az a döntő, hogy kiegyensúlyozott magánéletet élek. Ha hazatérek a családomhoz, rögtön felvidulok, otthonról pedig jó kedvvel megyek a munkába.

Kincel Emília