Nő, 1967 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1967-02-03 / 5. szám
fa Mindkét keze tele volt munkával, amikor találomra bekopogtattam a régi iskola szűkreszabott termébe, ahova a téli délelőtt szürke tényét is csak vonakodva engedték be a keskeny ablakok, öt évfolyamból verődött össze az a tizenöt gyerek, akik belépésemkor nyugtalanul fészkelődtek, de azért meglepő szépen mondták el a szokásos üdvözletét. Egy pillantással felmértem számukat, korukat és a pedagógus fürkésző szemével az arcokkal ismerkedtem. Különleges Iskola — olvastam odakünn a táblán. Nem éppen bizalomgerjesztő elnevezés — gondoltam magamban —, érhetetlen, hogy miért nem nevezik gyógypedagógiai iskolának, hiszen sem a „különleges", sem a „kisegítő" jelző nem fedi az itt folyó oktatónevelő munka módszerét és tartalmát. A tanítónő — karcsú, fekete asszony, éppen a látás útján érzékelt tárgyak elemzésének fejlődését vizsgálta, — nem szerettem volna eltéríteni összpontosított figyelmét. Egy kedves, de erélyes mozdulattal helyet mutatott az asztal mellett, ám én bocsánatkérő mosollyal csupán az egyik hátsó padba telepedtem. A gyerekek így is nehezen szokták meg jelenlétemet, gyakran hátrafordultak, hosszan nézegettek. A tanítónő minderről nem vett tudomást. Nyugodtan foglalkozott velük. Az óráról beszélt, ügyesen választott — gondoltam magamban — az óra bonyolult, ismertető jegyekben igényes holmi, kitűnő felmérési alany. Hiszen az alapiskolások nagyrésze már az óvodában megismeri és bevési e jegyeket, tehát kitűnő alkalmat nyújt az összehasonlításra az értelmileg fogyatékos gyermekek tárgyismeretével. A tanítónő óriási erőkifejtéssel iparkodott figyelmüket lekötni, érdeklődésüket felcsigázni. Csodáltam munkabírását, lankadatlan serkentését, amint kérdve-kifejtő módszerrel iparkodott rávezetni őket a speciális ismertetőjegyek kiemelésére. Hasztalan. Az elsősök-másodikosok csak a legáltalánosabb jegyeket ismerték fel: kicsi, kerek, karóra, nem ébresztő, mert az cseng, aranyozott, igazi, nem játékszer stb. Csak hetedikes, nyolcadikos tanulók beszéltek arról, hogy vannak mutatók, mit mutatnak, és egyetlenegy, alakjával szinte már felnőttszámba menő lányka árulta el, hogy melyek a perc és óramutatók, belső szerkezetről, rugókról, felhúzó csavarokról is beszélt. A tanítónő igyekezett az elkalandozó gondolatokat rendbeszedni, de ereje egyre lankadt, s amikor elérkezett az óra vége, egy sóhajtással fáradtan telepedett mellém az összefaragott kispadba. — Kétségbeejtő! Alig van valami haladás! — szólal meg és árnyalt hangja az óra feszültségét tükrözi. — Itt nem számíthat csodákra, de még heti viszonylatban sem beszélhetünk objektív előrehaladásról! — Tisztában vagyok ezzel, s mégis . .. Apró lépésekkel, újrabevéséssel próbálom, s az eredmény mégsem felel meg a ráfordított energiának. Kérdést, kérdésre halmoztam. Tudni akartam, hogyan jutott el idáig, hogyan szánta el magát erre a nehéz pólyára, hogyan látja a jövőt. S ő beszélt. Kezdetben kissé bizalmatlanul, akadozó félmondatokban, aztán mintegy megfeledkezett arról, hogy én is ott ülök, s szinte magának mondta, vallomásként. A piactéri templom felől már régen elhangzott a déli harangszó. — Ugye, ismeri a csallóközi falut? összefüggő házsorral övezett egyetlen utca, ám a házakhoz támaszkodó kerteken túl lapos földek húzódnak a füzesekig, onnét meg csak egy ugrás a Duna. Nem tudtam akkor, milyen kedves mindez, csak akkor éreztem igazán, ha haza, hazatértem Sopron városából, amely tanulmányi időm alatt olyan vendégszerető otthont nyújtott. Tanulni akart mindenáron. Apja kereken kijelentette, hogy semmivel sem tud hozzájárulni a négy tanítóképzős esztendőhöz. Úgy is sok éhes száj maradt még otthon, nem vonhatta el tőlük a falatot. A szó szoros értelmében hamubasült pogácsával indult útnak. A lány meg túl büszke volt ahhoz, hogy távolabbi rokonságuk segítségét igénybe vegye. így aztán valósággal végigéhezte a négy esztendőt, hiszen sovány ösztöndíjából az öccsét is eltartotta és taníttatta. Ám otthon mindenről nem tudhattak semmit, hiszen a gyakran érkező levelekben kegyes hazugságokkal, jólétükről nyugtatgatta a szülőket. Am az anyai szívet mégsem lehetett elaltatni, megérezte a sorok között szorongó fájdalmat. Sokszor hívta őket, de a lány fejébe vette, hogy csak akkor jön haza, ha már valamire viszi idegenben. A teherautó falta a kilométereket. Két ízben vízen keresztül gázolt a gépkocsi, amely már már elöntötte az utakat. Az egyik akadályon nehezen jutottak túl, a másikon megrekedtek. Ilonka a két oldalon kiültetett diófákat nézte, könnyes szemekkel, s a nagy csapás alá tűrőn fejet hajtó szelíd hazai tájat. A harmadik faluban találta meg szüleit. Hol maradt édesapja biztonságos derűje, híres nagy kitartása, édesanyja mindent leküzdő munkabírása. Esettségük látása szíven ütötte a lányt és elhatározta, hogy többé el nem hagyja őket. Még aznap levelet írt utolsó munkahelyére, egy vend lakosságú zalai kis községbe, ahová a soproni képző diplomájával beosztották. Itthon maradt. A nagy vizek is visszahúzódnak egyszer, a fájdalom is elül az emberek lelkében. Tanítónőre volt nagy szükség, Ilonka csakhamar egy környékbeli falusi kisiskolába került. Az iskolák is változtak az évek folyamán, többször cserélt helyet, de maga is sokat tapasztalt, megedződött, megismerte a Csallóköz problémáit. Múltak az évek, akár a percek, megismerkedett egy szövetkezet agronómusával, az ismerkedésből barátság lett, a barátságból szerelem. Férjhez ment, fiúk született, lakást kaptak a járási székhely új lakónegyedében. A gyermek nőtt, a gondok sokasodtak, a háromfelé utazó család nem nyújtott egészséges nevelési környezetet az iskolalátogató kisdiáknak, inkább az utca nevelte, mint a szülők. Am a városi iskolákban nem jutott hely Ilonkának. A gyerek meg egyre jobban elidegenedett a családtól, a környék rosszcsontjává vált. Ekkor hallotta meg, hogy különleges iskola nyílik meg a városban. . — Hát így jutott ide? — így! — Nem bánta meg? — Nem. — És nem fáradt bele? — Sőt. Érzem, hogy egyre jobban vonz, ha valami új, küzdelemmel jár, hogy az az ötször negyvenöt perc délelőttönként valamit nyújtson ezeknek a kis embereknek, és így nekem is. Heimler László LEÁNYANYÁK OTTHONA Osztrava legelőkelőbb negyedének hatalmas villáit a felső tízezer mágnásai lakták valaha. Kovácsolt kapuin, faragott ajtain nem léphetett be akárki. A Komensky Amos János sokholdas parkjával határos Budeéská 3. szám alatti villa is ezek közé tartozik. A múlt esztendő november elején nyílt meg. Tizenkét leányanya kényelmes, meleg otthona. Az anyák a Klement Gottwald Oj Kohó alkalmazottjai. A kívül-belül tatarozott villa ma is megszabja föltételeit. Lakói csak azok lehetnek, akiknek mostani botlásuktól eltekintve rendes múltjuk van, és kifogástalan munkásai a gyárnak. A gondolat Mudr Véra Polácková az Osztrava — Zábreh-i bölcsőde igazgatónője agyában született meg. Javaslatát a Klement Gottwald Üj Kohó igazgatósága elfogadta és nagyon rövidesen meg is valósította. Mudr Véra Polácková fontosnak tartja ezt az intézményt. Fontosságát az anya és gyermeke viszonyának megmentésében látja. Vannak ugyanis jószámmal leányanyák, akik gyermekeiket szívesebben helyezik ei gyermekotthonban. Ezzel úgyszólván teljes mértékben megszabadul nemvárt terhétől, amely életének eljövendő útjait korlátozza, megfosztja egyéni szabadságától, és gyermekéről oly mértékben megfeledkezik, hogy alig, vagy egyáltalán nem ismeri egymást a két ember: anya és gyermeke. A heti bölcsődénél is sokkal jobb megoldásnak mutatkozik, mert sajnos gyakori az olyan eset, hogy amikor az anya elhelyezi gyermekét a heti bölcsődében, eleinte nyugtalan, ideges, nehezen tudja megszokni a gondolatot, hogy az ő aprósága nélküle is létezhessen. Munkája után elrohan, sőt, ha módjában áll, napjában többször is érdeklődik: — Mit csinál az én kincsem? Az első hét végén alig várja, hogy hazavihesse „kincsét". Aztán múlnak a hetek, hónapok, látja, hogy az ő „kincse" nagyszerűen megvan nélküle is. S egyszerre csak bekövetkezik a tragikus pillanat, amikor az anya azt mondja szombaton: — Mit kezdjek veled gyerek? Elrontod a vasárnapomat. Az ember nem is szórakozhat miattad. — S a legközelebbi alkalommal „ottfelejti“. A csalódott várakozó gyermekszemekből lassan, de holtbiztosán kialszik a fény, amelyet a meghitt öröm varázsolt beléjük valaha. A „Sárga villa“ apró lakóit — ahogy magamban elneveztem az épületet — nem fenyegeti a fent leírt veszedelem. Az anya munkaideje előtt gyermekét a földszinti mikrobölcsódében helyezi el. Hazatérte után azonban újból együtt vannak. Reggelenként, illetve a gyermekkel az elhasznált pelenkákat is átadhatja s tisztán kapja vissza őket műszak letelte után. A „Sárga villában“, azaz a Leányanyák otthonában ez idő szerint mindössze tizenkét anyát tudnak elhelyezni. A szobák nagyok, világosak nagyon ízléses berendezéssel: egy heverő, egy apró gyermekágy, egy színes asztal, két-három színes székkel és egy szekrény. Minden szobában virág, mesterművek reprodukciói a falon. A szőnyeg és a bútorszövet is rendkívül ízléses. A szoba másik végében kétrészes konyhaszekrény és villanyfőző. A harmadik színes szekrényben a kredencek mellett, a csecsemőkelengyét helyezik el. Alsó részét ha kinyitják, lábakon álló színes műanyagból készült fürdőkád bukkan elő. A legfinomabb anyagból készült ágyneműt kéthetenként váltják. Az anyák kedvük szerint főzhetnek este. Minden folyosónak külön hűtőszekrénye és mosógépje van, amelyben saját fehérneműjüket moshatják, 3 a kis szalonban ott a televízió, amelyet közösen néznek esténként, vagy megvitatják sok mindenben hasonló sorsukat. Az otthonban addig maradhat egy-egy anya, amíg gyermeke el nem éri a hároméves korhatárt. Minden várakozást felülmúl az a kényelem, amit tizenkét anya és apró gyermekeik számára készített elő társadalmunk Osztrava legszebb negyedében. Ez az egyetlen ilyen intézmény köztársaságunkban. Csupán az édesapa simogatása fog hiányozni. De reméljük idővel a lányok megfelelő élettársukat is megtalálják. MOYZES ILONA M. Mátyás felvétele
