Nő, 1967 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1967-10-13 / 41. szám
Szelte Éva bérelszámoló. — Amennyi előnye, annyi hátránya is van annak, hogy az ember nyáron hősön, télen melegben ül. A munkaidőm nekem is olyan mint annak, aki termelésben dolgozik, csak a fizetésem kevesebb. Reggel héttől délután ötig tart a munkaidőm. S a munka is elég egyhangú, havonta ismétlődik ugyanaz, összegezem a munkaegységeket, átszámítom pénzbe, levonom a tartozásokat. Munkájában ez év januárjában történt némi változás. A járás csaknem valamennyi magasabb szinten gazdálkodó szövetkezete a szilárd jutalmazást vezette be. Mivel azonban idegenkedtek tőle, módosítottak rajta ... Eredetileg eltűnt volna a háztáji, de végül is meghagyták. Csupán évvégi osztalék nincs. Ezt felváltotta a prémiumrendszer. Munkaegység helyett pedig normában számolnak, ami után épp úgy megkapják a másfél kiló természetbenit, mint eddig. — Ti csak jól vagytok — sóhajt Csápai Zsuzsa, aszszonynevén Bugár Tiborné. — Eddig osztalék fejében ezreket vettetek fel, most meg jön a prémium. — Jó, jó — torkollták le a többiek —, mi is kezdtük ám 520, meg hétszáz koronákkal, s nem forgattunk fehér köpenyben kémcsöveket, hanem gumicsizmában nyakig sárosán jártuk a telepeket. — Meddig lesz ez így? — Amíg meg nem szervezzük a mezőgazdasági termékek feldolgozását a járáson belül. — Épül már a dunaszerdahelyi cukorgyár! — Marad még ezért tennivaló más téren is... habár nem panaszkodhatunk! Nem is. Mert a dunaszerdahelyi járás mezőgazdasági üzemei olyan termelési eredményeket értek el, hogy 1967 május elsején Munkaérdemrenddel tüntették ki őket. Az a hatalmas fejlődés, amit a nagyüzemi termelésben elértek, felér egy forradalommal. Likvidálták a bangos, tébécés állatállományt, s átlagos tejhozamuk jobb, mint az országos átlag, öt évvel ezelőtt még csak kísérletképpen öntözték egy-egy szövetkezet földjeit. Ma már 6800 hektáron öntözéses gazdálkodás folyik. S 1970- re a járás mezőgazdasági földterületének egyharmadán, vagyis tizenötezer hektáron öntöznek majd. A géppark jó kihasználásának, az említett ténynek, s nem utolsó sorban a dolgozók szorgalmának köszönhetik a rendkívüli magas hektárhozamokat. S ebből a forradalmi változásból a huszonhét érettségizett mezőgazdasági szakember közül tizenhét tevékenyen kivette a részét. Heten különböző okokból félreálltunk. A „lányok" közül többen apró gyermekeiket nevelik. Van, aki más járásban helyezkedett el. Tehát az osztály többsége jogosan büszke az érdemrendre, amit a járás kapott. S ha majd öt év múlva itt, a „Kulacs" borozóban újra találkozunk és a hodosi, dióspatonyi, nyárasdi, felbári szövetkezet terményfeleslegeit — borát, húsát, házikenyerét, kolbászát — fogyasztjuk, bizonyára újabb nagyszerű eredményekről hallhatunk azoktól akik állták a sarat... KOVÁCS ELVIRA üzem legigényeseb munkáját. A már kitisztított drága szőnyegeket külön megrendelésre 6 stoppolja és szegi kézzel. Mesterségét, ami művészetnek számít, Becsben tanulta. Pozsony városában mindössze hárman vannak, akik ezt a munkát vállalni tudják. Munkájuk árát négyzetcentiméterenként számítja az üzem, ami ugyancsak a szőnyeg minőségétől függ. öltései aprók, pontosak. Nem könnyű kenyér, öltést öltésre halmoz, s akárhogyan figyelem, nem tudom megállapítani, hogy a drága és hatalmas perzsát hol támadta meg az idő vagy a moly, harapásaikat olyan tökéletesen foltozgatja színes gyapjúfonalával. A folyosó másik végén a szárító tőszomszédságában találom Alojz Královiéot. Ebben a helyiségben néhány hideg és forró, valamint szappanos vízzel telt hordó áll. A cementes alapzaton két szőnyeg vár sorsára. Alojz Královií veszi gondjaiba. Az egyik nagy hordóból erős, fekete gumicsövet emel ki. A vizet széles sugárban fecskendezi a szőnyegre. Olyan erővel zúdul a viz a hordóból, hogy a levezető csatorna megtelik szennyel. Ez a vízmasszázs eltart pár percig. A szőnyeg másik oldalán ugyanez megy végbe. Utána vödörrel szappan és samponhabos vizet öntöz az így letisztított szőnyegre és hosszú ny^lű kefével addig súrolja, amíg teljesen tiszta lesz. Az így kitisztított szőnyegből kijön a régi, betaposott szenny is. Ezután újból a nagy fekete pumpa sugarú fecskendezójével lemossa az utolsó szappanhabot is és átviszi a szemben levő szobába, ahol egy óriási centrifugális gép egyszerre 250 kiló szőnyeget csavar ki. A gépbe csak azonos anyagból készült szőnyeget tehetnek, nehogy egyik a másiktól foltot kapjon, bár óvintézkedésben nincs hiány, mert a szőnyegeket öblítés után a színek és a minták fölelevenítése miatt hangyasavval öntik le. Utána a szárítóba viszik. Innen tódul ki a sűrű, fehér pára a folyosóra és elsőnek üdvözli az üzembe tévedő vendéget, anélkül, hogy nézeteltéréseket okozna, mint Seda néni szertehulló porszemei az öreg ház lépcsőin. Moyzes Ilona 5 jjfa /fa l/ Mert sok a révülni való, ha már az ember nem kapál. Szép, puha gond a pipaszó, tört ujjak közt pamutfonál. S mit ér a vén? A kanalat elejti, csöppent, etetik s ha ő etet, a malacok habos vödröstül fellökik. (József Attila: Tiszazug) ■ mberség... az érzelem nagyságából és az értelem szépségéből, mások iránt élő felelősségérzetünkből kovácsolt kiváltságos jogunk és kötelességünk. Erkölcsi magatartás, ami emberré teszi az embert. Még nincs ötven éve, amikor a kapitalista társadalom farkastörvényei sokszor állattá aljasitották az embert, akik embertelenül bántak szüleikkel. Vajon milyen gyorsan formálódik, nő a nemeslelkűség, a hála az emberben? Elég rá egy élet? Vagy nemzedékek kellenek, amíg az új társadalom anyagi biztonságot, jogokat s kötelességtudatot nyújtó táptalajában saját magáig ér az ember? Anyává, apává nőtt gyermekek most mit csinálnak tehetetlen szüleikkel, hová küldik őket? __ Az őszi nap tékozló kedvvel ontja rájuk a meleget. S ők ülnek a pádon, mert fáznak. Öregség, betegség, emlékek borzongatják őket. Kilencven lakója van a kosúti szociális otthonnak. Krajéoviőová könyvelő halk hangján sorra tárja elénk a megrokkant, fáradt öregek sorsának történetét. Legtöbbjük magányos, tehetetlen ember volt. A falu, az ismerősök jóindulatára utalva. Nekik igazi menedék ez a hely, ahol négyszer naponta meleg ételt ehetnek, tiszta ágyban aludhatnak s ruhájukról, szórakozásukról is gondoskodnak. Mesélgetnek, dalolnak, olvasnak, s beszélgetnek a padokon ülve. Aki bírja, még kapálgat is az otthon kertjében, ahol megterem a zöldség, s a szeptember végi virágok buján virítanak. A férfiak pipával kezükben csoszognak az utcára, s el-el nézik az autók, kocsik haladását, a falubeliek mindennapi életének kepeit. Legtöbbjük arcán a befejezettség nyugalma, de néhány öreg szem mintha állandó sírás könnyeitől lenne homályos. Vágyakozva nézik a futkosó kisgyermekeket, s kétségbeesett reménységgel lesnek minden érkezőt. — Szomorú öregek. — — Igen. Nekik vannak gyermekeik ... V. S. bejelentőlapján ez áll: Két lánya, egy fia van. Egyik lányánál a vővel nem fért össze, a másik dolgozik, nem gondoskodhat róla, a fiának kicsi lakása van, ezért jobbnak látták, ha édesanyjukat itt helyezik el... D. J. hat gyermeket szült, s felnevelte egyik lánya három kisfiát is. Ide küldték, mert hogy semmit sem lehet rábízni, unokáira rossz hatással van, a vő nem tűri a házában. Neki is volt saját háza, azt eladta, s lányát segítette a pénzzel, amikor építkezett. D. E. férjével együtt került ide. Neki közeli rokonai közül csak egy testvére él, gyermekei külföldön vannak. Férje már itt halt meg, az otthonban. Néha ellátogat a rokonokhoz, olyankor gyümölcsöt, kis hazait adnak neki. Ez volt az egyetlen megoldás ... de éjszaka mindig azt álmodja, hogy otthon van saját házában, s eteti a szép, kövér malacokat, pelyhes csirkéket. Esteledik. Fogy a fény, nőnek az árnyak. S az utolsó őszi meleget gyűjtő öregek — maguk is feliete árnyak — egymás után tűnnek el az álmokat, emlékeket ringató szobák mélyén. Legtöbbjüknek biztonság, nyugalom helye, otthon ez. Egy társadalom emberségének melegében, emberi sorban morzsolhatják napjaikat. Vannak azonban, akik saját otthonuk hiányát sírják, gyermekeik hálátlanságát szenvedik. Aki egyszer látta ezeket a fénybe fordított arcokat, s nézte a megtört tekintetű szemeket, szégyellj magát azok helyett, akik még nem nőttek fel a társadalom emberségéhez. HARASZTINÉ M. E.
