Nő, 1967 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1967-10-06 / 40. szám

>

о

Щт

'Ű

*

kl

U.

Ugyancsak elámult volna a múlt századbeli strázsamester, ha a toborzónál ebben vagy abban a faluban tizenhét éves, eladósorban levő leánykák akartak volna felcsapni katonának! és kedves olvasóink közül bizonyára sokan emlékeznek még a Mária főhadnagy című édeskés operettre, melyben kiderül, hogy a fess huszártiszt valójában csinos, Ifjú hölgy. Ma már bezzeg a vállalkozó kedvű lányoknak nem kell álruhát ölteniök, ha katonáskodni akarnak, ez a pálya Is nyitva áll a női nem előtt ■. ■

Hát nem egészen Ilyen egyszerű a dolog — cáfolta meg 2urková őrmester, a nagyszombati helyőrség kellemes, barátságos klubszobájában. — A vállalkozó kedv korántsem elég, sőt erősen megcsappan a felvételi vizsgák során. Annak a lánynak, aki el akarja végezni a tényleges katonai szolgálatot, először is azt kell tudatosítania magában, hogy mindenképpen — fizikailag és pszlchlkaííag Is — rendkívül nehéz feladatra vállalkozik.

— Amikor hét évvel ezelőtt jelentkeztem, velem együtt körülbelül kétszázan nyújtótpsu>

Я9Н

»M|

ták be kérvényüket. Ebből ötvenen maradtunk ... — emlékezik vissza a fiatalasszony. — Már a felvételikhez elég kevesen Jutottak el. Például, akinek rossz volt az Iskolai előmenetele, azzal szóba sem álltak. Különösen szigorú az egészségi ellenőrzés, az orvosi vizsgálatok során szintén sokan kiestek. De volt olyan lány is, aki meggondolta magát. Hát így maradtunk ötvenen ...

Nagyot sóhajtott.

— Meg aztán — s miért ne beszélnék erről Is nyíltan, — az előítéletek, az emberi ostobaság és szűk látókörűség sokszor keserítette meg az amúgy Is nehéz katonasorsot. Annak Idején, amikor elhatároztam magam, éppen elvégeztem az inaséveimet — kitanult esztergályos vagyok —, a gyárban Is megjegyezték: „Mi a csudának mégy katonának, nincs Itt az üzemben elég fiú, akinek elcsavard a fejét?" Képzelheti, hogy ez a sértő gúny nagyon fájt. Az Ilyen és hasonló megjegyzések végigkísértek bennünket a két szolgálati év alatt, s ml, akik továbbra is egyenruhában maradtunk, most Is hallunk a hátunk mögött Ilyenféle megjegyzéseket. Pedig a valóságban úgy van, hogy akinek csak egy mákszemnyi csorba esik a hírnevén, annak aztán fel is út, le Is út, pakolhat. Mert a fegyelem és a szabályzat nem ismer tréfát és nem ismer nemet, egyformán vonatkozik mindenkire, aki a hadsereg kötelékébe tartozik.

— A tényleges katonai szolgálat után miért maradt továbbra Is uniformisban?

— Mert érdekelt és vonzott a pálya, megszoktam a regulát. Meg aztán Zamberkből, ahol szolgáltam, áthelyeztek Prágába a távíróközpontba. S ez nagyon érdekes állásnak ígérkezett.

— Nem csalódott?

— Nem, nem. Itt három évig dolgoztam, és mondhatom, nagyon Izgalmas munkakör volt. Állandó a sürgés-forgás, mindig vártunk valamilyen fontos hírre, amit továbbítanunk kellett. Szóval, mindig történt valami. A távírógépek révén úgy éreztük, hogy jóformán az egész világ csupán karnyújtásnyira van tőlünk. A legszorosabb összeköttetésben álltunk a varsói szerződés országainak hadtestületelvel. S látja Itt — talán a

nagy távolságok miatt — került sor egy kis ártatlan flörtre. Ugyanis általában huszonnégy órás volt a szolgálat. Természetesen az esti vagy az éjjeli órákban majdnem szünetelt a hírközlés. De olykor felhangzott a távíró csöngetése, s Ilyenkor a katonai hírek helyét felváltotta a „szerelmi levelezés". „Ki vagy?" — kérdezte az Ismeretlen bajtárs a vonal másik végén, talán Varsóból, vagy Kljevből, talán Budapestről, talán Berlinből... Ml válaszoltunk, mert ez volt a kötelességünk, s aztán a fehér papíron nagy kopogással megjelentek a betűk: „Én ez és ez vagyok és nagyon szeretlek téged ..." Tudja, sokszor gondoltam arra, vajon csakugyan csupán „heccről" van szó, vagy talán Inkább csak a felelősségteljes szolgálat terhét oldjuk fel ily módon, néhány pillanatnyi „szórakozással"... Persze, a „szerelmes" bajtársakkal sohasem találkozott személyesen egyikünk sem.

— Hogyan került Trnavára?

— Ügy, hogy édesanyám meghalt, a család egyedül maradt, így kértem az áthelyezésemet, három évvel ezelőtt. Hát, ez az áthelyezés sorsdöntő volt, mert Itt Ismerkedtem meg a férjemmel, akit szintén éppen akkor helyeztek ide. Három éve vagyok férjnél, a kisfiam másfél éves és reméljük mindketten, hogy belőle Is jó katona válik majd.

Mik a tervei? Továbbra Is szolgálatban marad?

— Igen. Továbbra Is Itt akarok maradni. Részben meggyőződésből, részben pedig azért, mert így Is úgy is dolgoznom kellene. Egy fizetés kevés, és miért ne végezzem ezt a munkát, amit már megszoktam, sőt, megszerettem.

— Még egy kérdéstl Mondja, a divat behatol egyáltalán a kaszárnyák kapuján?

Monika nagyot kacagott:

•— Hát perszel Hiszen nagyhatalom, nem? Például a sminkelés és a frizura nincsen szabályozva. Ámbár hétéves szolgálati tapasztalat után egyetlen bajtársnőmnek sem ajánlanám, hogy úgy sminkelve jelenjen meg a kaszárnyában, mint В, B. vagy Liz Taylor. Tudja, az újoncokkal azért nem érdemes ujjat húzni, és Itt, ennyi férfi között nevetségessé válni, már nemcsak személyi ügy, hanem a női méltóság és tekintély kérdése Is. Különben — mondanom sem kell — az egyenruha színe, szabása, anyaga, az Ing, a nyakkendő, mindez előírás. Nemrég engedték meg a félmagas sarkú cipőt és ugyanakkor átszabták a sapkákat Is. Most a stewardessek ellenzős kalapkájára hasonlít.

— Mit üzen a hadsereg napján olvasóinknnlí?

Egy szemvillanás alatt súlya lesz a csöndnek, és 2urková az eső áztatta ablaktáblák felé fordul:

— Hát — mondja nagyon csöndesen —• ha csak egy pillanatra is, de gondoljanak a második világháború hősnőire,.. S arra, hogy napjaink katonanői, ha hőstetteket nem visznek is végbe, a békét védik. — Fé —