Nő, 1967 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1967-01-27 / 4. szám
rádműsorra. És most Itt van. Előtte való nap az egész falu a lagziban lesz, másnap álmosak lesznek, — mondja Budai János elvtárs, a CSEMADOK funkcionáriusa. Egyébként reméljük, hogy az új kultúrházban alkalmuk lesz az embereknek, a fiataloknak többször is összejönni. Fonók már régen nincsenek, nem termesztenek kendert. Azt mondják, nem érdemes. Most a csaknem 1200 lakosú faluból kétszázan eljárnák máshová dolgozni. Az aranyosmaróti Elektrosvit üzembe, a vasútépítkezésekhez és a nyitrai épltővállalatokhoz. A női munkaerő itthon marad. Hogy mit csinálnak? A jó ég tudja. Az aszonynép mindig talál magának munkát. Azért a mi falunkban mindig volt színjátszó csoport. Most is szerepeltünk egy népszínművel. Hiába, nagyobb az érdeklődés, mint a modern darabok iránt. A színjátszó csoport is könynyebben tanulja be. Klasszikus vagy modern darabot megnézhetünk a Területi Színház előadásában. Vagy itt van a tévé. Az emberek fejlődnek 'és összehasonlítanak. A népszínmű az más, a szereplő sokszor önmagát adja és a néző önmagát látja. Szóval szívesen megnézik az emberek. Dalolni, sajnos, azt már nem tud úgy a fiatalság mint régen. A tanítók sem igen szorgalmazzák. Egy jő dalárda, az elkelne még ... Mivel lehet még olyan egyszerűen és közvetlenül kifejezni a szerelmet, mint a dallal? Azért a fonóban levő lányok tudnak még nótázni. Az egyik dalt elhagyták és rögtön a másikba kezdtek. Mozga Boriska, a legrózsásabb arcú leány hangja magasan szárnyalt: — Már én többet Barslédecnek lakosa nem leszek, Csehországnak közepébe’, kertészkislány leszek, Beültetem kiskertemet teljes rezedával, Ketten fogjuk öntözgetnl a kedves babámmal. Nem kell azonban megijedni. Boriska nem ment el a faluból. Csak nevet változtatott, Férjhez ment a kedves babájához tíz évvel ezelőtt. Mesterné lett belőle. A férje a vasútépítésnél dolgozik Egész héten egyedül van két gyermekével. Szombaton jön meg a családfő. Öt is megkérdezem, mi történt az életében. — Semmi — feleli — leszámítva a két gyerek születését. Beszéd közben elmondja, hogy ő még most is szeret dalolni, nemcsak a gyerekek ágyacskája mellett, hanem aktív tagja a színjátszó csoportnak. Közben meginvitál, nézzem meg szép, új házát, melyben vízvezeték, központi fűtés is van. Amikor az asztalra kerül a rózsaszínű borocska, már beesteledik. A nagymama lép be az ajtón. Széles szoknyája redőiben hideget hoz, fején csipkés főkötő. — Mi már csak a színdarabban viselünk Ilyet — mondja a fiatalasszony. — Kiment a divatból. Későre jár az idő, elbúcsúztam régi és új ismerőseimtől... X Tizenegy évvel ezelőtt a népdal melódiája kísért ki az útra, ahol a jő öreg Tatraplan állt komoran, fűthetetlenül. A harmadik ház előtt a kútnál nyugtalan lovakat itatott egy tüzesszemű legény és váratlanul rámköszönt: „Szép jó estét magának, kedves!“ xxx Már indultunk volna jól fűtött 603-unkkal az egyre szállongó hóesésben, mikor egy másik autó fénypásztája keresztezte az utat. Nicsak, a férjem, a szomszédfaluban járt s értem jött. Tizenegy év alatt nem történt semmi, úgy mondják, csak az idő szállt el és mindenütt otthagyta nyomát. Szerencsére. LÉVAY ERZSÉBET izeretetből szervezzük — mondja Ryska Mária, a járási vöröskereszt titkárnője. De nemcsak ennyire korlátozódik a munkánk. Feladatunk elég sokoldalú Tevé-A járási titkárság dolgozói az évzáró gyűlésekre készülnek ülés felvételei kenységet fejtünk ki az egészséges ivóvíz biztosítása érdekében. Ha közvetlenül Komáromban nem is, de a járás falvaiban. Egészségügyi dolgozók vizsgálják a vizet, fertőtlenítik. Egyik fontos feladatuk a véradók toborzása is. A modern gyógyászat elképzelhetetlen emberi vér nélkül. A vérátömlesztés számtalan ember életét menti meg. Sok gyógyszer készítésénél is elengedhetetlen kellék a vér. Ki tudná ezt jobban, mint az egészségügyi dolgozók, a vöröskereszt tagjai. Ezért személyes példával járnak elő a véradásban. Borbély néni már hatvankétszer adott vért. — Legelőször közvetlen a háború után, — mondja. — Anyósomat voltam meglátogatni a kórházban, amikor egy sápadt arcú fiatalasszonyt tettek le a szomszéd ágyra. Vér kellene neki — mondta a nővér. — Ha nem kap, meghal. A portás szokott hasonló sürgős esetekben vért adni, de ez esetben a két vércsoport nem egyezett. — Én adok — mndtam. Nem is tudtam, mire határoztam el magamat. De a portásnak eddig semmi baja sem történt, mi történhet nekem? S az orvos is megnyugtatott. Azután még kétszer mentem be a kórházba annak az aszszonynak vért adni. Még ma is boldog vagyok, ha visszagondolok erre a húsz évvel ezelőtti esetre, amikor láttam, hogyan mentettem meg egy ember életét. Most is adnék, de hatvan éven felül már nem vesznek. — Plazmára még igen — mondja Bastrnyák Erika orvosnő. S azzal büszkélkedik, hogy Komáromban sok, Borbély nénihez hasonló véradó van. Ma is 25 hajógyári munkás adott vért. Közöttük volt Borbély András, Bíly Pál, Svec Ferenc, akik a véradásért járó legmagasabb kitüntetés, a jánsky érem tulajdonosai. — Amíg idáig jutottunk, sok meggyőző munkára volt szükség — mondja az orvosnő. — Az emberek féltek, hogy a véradás veszélyezteti egészségüket. Ma már mindenki tudja, hogy semmi veszéllyel nem jár. Egyre szaporodik azoknak a száma is, akik ingyen adnak vért. Munkánkban sokat segítenek az önkéntes egészségügyi dolgozók. Az ingyen véradási akció is a vöröskereszt tagjainak a kezdeményezésére indult. A 2244 tagot számláló komáromi Vöröskereszt-szervezet évzáró gyűlésre készül. Tevékenységük értékelésénél megérdemlik az elismerést, hiszen mindenütt megtalálni őket, ahol segíteni kell, ahol egészségvédelemről van szó. Munkájukat legnagyobb részt ingyen végzik — emberszeretetből. Konvicska Elvira
