Nő, 1967 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1967-07-21 / 29. szám

— Szeretem a képeket — folytattam a beszédet —, sokkal Jobban, mint az embereket, mert mondhatatlan finomság és titokzatosság van bennük. Ma is hiszem, hogy egész külön életet élnek, s ha Burne-Jones egy halvány lányának megkarcolnám a kezét, biztosan vérezne. Egyszer, évek előtt láttam egy csókolódzó pasztellt. A férfi és nő szája végtelen csókba forrt össze. Sokáig néztem őket s éreztem, valami állandó, valami örökkévaló van a csókjukban, s akkor is csókolódznak, ha nem nézek rájuk. A képet megvettem, bezártam egyik szobámba, ahol sohasem járok. Egy év múlva azután újra megtekintettem, és ekkor úgy tetszett, mintha még vadabbul csókolták volna egymást... Az arcuk sápadt és boldog volt, mint az alvóké. Aludtak.

A szerelem álmát aludták.

— Nincs is nagyobb boldogság, mint aludni és álmodni, — szóltam a leányhoz, aki a zöld bársonyzsölylyéből összetett kezekkel, sápadt ajakkal meredt reám. — Mostan ml is álmodunk. A hold fönn elbújt a fellegek közé, a szoba olyan fekete, mintha sírciprusok borítanák reá árnyékukat. Érzem magát, a tekintetét, a mozdulatait, a leheletét, egész szépségét és titokzatosságát. A keze lassan a hajamat simogatja, és mindig erősebben néz rám. Már olyan fekete, hogy majdnem megvakulok belé. A feketeség pedig egyre nő, dagad, betölti a szobát, elönti a mezőket és felcsapva az égre, kioltja a csillagokat is. Két szemgolyója két fekete nap, és a fényétől már magát sem látom ... Látja a szememet?

A szemembe néz.

És most?

Ne nézzen reám.

Miért?

— Valami félelem fog el, ha arra gondolok, hogy mindig idenéz... Olyan különös. Mintha álomban látnám. Azt hiszem, én is elalszom, mint az idefehérlö kép a falon.

— A maga ajka meg olyan, mint a csecsemőé. Fájdalmasan elpityerdül, de mégis mosolyog.

— Most mezőn sétálunk mind a ketten, viharos napfényben, kacagó szájjal. Egy piros csónakon ringunk a tengeren, valahol Norvégia körül.

— Egy bölcsőt látok és egy koporsót. Az élet egy pillanatra szétlebbentette függönyeit

— Milyen szomorú az arca. Mintha egy halott fölé hajolna és nem bírna sírni.

— Nagyon boldog vagyok. A vendég, akit várunk, él fog jönni.

— Én is úgy érzem, hogy már útban van.

— Már nem is vagyunk egyedül, mintha hárman lennénk a szobában.

— Valaki áll a küszöbön, de még nem mer bekopogtatni.

Ki van a küszöbön?

— Én egy leányt látok, ki fehér tömjénfüstben, nászi ruhában virágok közt némán halad előre.

— Egy fiú jön, aki sápadt a vágytól és az éjszakától. Egy szerelmes fiú, aki olyan szomorú és boldog, mint maga a Szerelem.

— A szerelem Jön ide halk lábakon, tüzes, fekete szemekkel, puha, forró kézzel. Most suhan be az ajtón, és fejünkre teszi a kezét, leül közénk szelíden és búsan az üres székre. Ö, jaj, hogy csak most tudtuk meg, ki állt a küszöbön, 6, jaj, hogy csak most értjük, ki remegett szavainkban, •kicsoda volt az ismeretlen vendég! 0, jaj, mi vakoki Ml boldogtalanok! Mi boldogok!

— Hallja a Szerelem kacagását, hallja, mily édes-szomorűan nevetgél az éjszakában?

Hallom... érzem ... Itt van. Megérkezett.

AZ ELSŐ MADÁCH-DfJASOK

Az idén első ízben került sor a Madách Imre irodalmi díj kiosztására, melyet a Szlovák Irodalmi Alap és az Irodalmi Szemle alapított, s ezután minden évben odaítélnek.

A díjak ünnepélyes kiosztására a Szlovák írószövetség székházában került sor. Megjelentek az írószövetség képviselői: Dobos László, az Irodalmi Szemle főszerkesztője, Vojtech Mihálik, a Szlovák írószövetség első titkára, Ján Korenko az Irodalmi Alap igazgatója és Stefan Smatlák, az Irodalmi Alap képviseletében.

A költészetben BABI TIBORNAK „Könny a mikroszkóp alatt" és MONOSZLÓY DEZSŐNEK „Csók" című verseskötetéért ítélték oda a Madách-díjat. A prózairodalomban: DUBA GYULA „Delfinek" című novelláskötetét jutalmazták. Az esszé, elméleti irodalom és dráma műfajában FABRY ZOLTÁNNAK ítélték oda a díjat az „Európa elrablása" című könyvéért. A műfordítások díját az idén nem osztották ki. A díjakat Stefan Smatlák adta át.

Különjutalomban részesült LACZKÓNÉ KISS IBOLYA „Az asszony tragédiája" című könyve, valamint CSONTOS VILMOS „Új szerelem" és TÓTH ELEMÉR „Ketten" című

versesKoreie.

Alkonyodott,

s ott botladoztam épp a kertben, porzó füvek, virágok közt, és megkérdeztem a kék jácintot:

— Mondd meg, te jácint,

miért is kel a nap, ha este újra csak lenyugoszik? S a jácint nem felelt. Ó, nem sejtettem még, hogy van éjszaka, melyre nap sosem következik.

Anyám akkor a kertre néző ablakba könyökölt, nem volt idős még, s nem volt már fiatal, itt-ott ezüstös szál csillant sötét hajában.

Elnéztem őt,

s abban a pillanatban áttetszővé vált, akár az ablak üvege, vagy a nyári levegő, és láttam, a szive:

virágait elhullató, szomorú csipkebokor.

Aztán elmúlt a látomás, kijött, megállt a lépcsőn, ajtónk előtt, nevemen szólított, lágy tovatűnő, fuvolahang volt a hangja ...

Aznap este nem ettem meg a vacsorát, és éjszaka sziromhullásról álmodtam, mintha hó hullott volna egy ismeretlen, holdfényes tájra.

S reggelre kelve könny szivárgott szempillám alól.

К. E.

Bábi Tibor „Könny a mikroszkóp alatt" című kötetéből

Elérkezik az első fizetés napja. Jolán meg van elégedve munkahelyével, bérével. Érzését azonban hazahúzzák a faluba, a föld szerelmese 6, ebből a szerelemből nehéz volna kiábrándítani, szívvel, lélekkel hozzátartozik. Eltökélten Ismételgeti elhatározását... Csak addig marad a városban, míg ‘a kölcsönpénzt becsületesen az utolsó fillérig le nem törleszti, egy napig sem további

Énekszó veri fel a ládahegyek birodalmát. Jolán az idétlen hangok tulajdonosát keresi.

— Marci bácsi berúgott, hazamenni nem tudott — üvölti Asztalos Marci torka szakadtából, kedve szerint változtatva a mulatós nóta szövegét. Részeg, mint a csacsi. Alig látja a meglepődött asszonyt, aki még nem Ismert erről az oldaláról. Mégsem tud haragudni a beszeszelt emberre, inkább sajnálkozik. A duhaj dalolásban érezni a sokat szenvedett ember búbánatát.

— Ha így folytatja valóban képtelen lesz hazamenni — gondolja Jolán, és betámogatja a tántorgó alakot.

A raktárnok ráripakodtk az Ittas emberre, akt bután vigyorog, csuklik, nótázik, majd valahonnan előkerít egy viseltes katonasapkát, abban parádézik.

Nemsokára nézőközönsége ts akad. Bizottság száll kt, élükön a vállalat igazgatójával. A raktár födél alá juttatását tervezik, ezért a helyszíni szemle.

Az Igazgató felháborodik, hogy képzeli ez a részeges Marci, meddig tűrjék botrányos viselkedését? Nem az első eset, fizetésnél, előlegosztásflál, no meg akármikor, ha kedve szottyan, kirúg a hámból. Kétszeresen mérges, amiért a bizottság tágját ts tanút az esetnek.

— Ezt megkeserülil — sziszegi az alkoholtól bárgyú arcba és a küldöttség után siet.

Idős asszony jelenik meg a hátsó kapunál. Marci élettársa. Nincsenek megesküdve, csak úgy, rókahitre élnek. Minden fizetésnél eljön menteni, ami még menthető, ötvenöt évével már nehezére esik

a járkálás, elhízott, plheg, mint a karácsonyi ünnepekre hizlalt liba.

— Vigye Innen az urát, jóasszonyl — mondta a raktárnok ingerülten. — Elég bajt kevert már nekem ts, saját magának ts a mai napon.

— Mit csináljak, mitévő legyek, nem bírok vele! Az isten se bír vele, úgy megköti magát. Ez a hála, amiért magamhoz vettem, rongyos fogolygúnyában, éjnek idején állított be hozzám kvártélyt keresve. Azt sem tudtam, ki fia-borja, mégis megbíztam benne, bebocsájtottam a házamba a tetvest. Es most tessék! Ezt teszt velem, öregasszonnyal, amiért kimosom a szennyesét, vasalok rá, rendbentartom, dolgozok őszülő fejjel, mint egy utolsó cseléd. Oda a becsületem, a leányom, fiam, alig állnak velem szóba. De úgy kell nekem, vénségemrel

—- MarciI Szedd össze magadl Haza kell menned! próbálja felrázni a raktárnok.

— Haza? —• dadogja amaz értetlenül.

— Haza bizony, jobb ha nem mutatkozol ilyen elázottan. Itt a feleséged, majd ő elkísér.

— Haza? Nekem olyan níncsl Es feleségem sincs..., érti? Nem is voltl Legényember vagyok én még, hehe... Hej, barátocskám, minden más képpen volna, ha..., hagyjatok nekem békétI

A kövér asszonyság szitkozódva elvonszolja Marcit. Jolán megütközve bámul utánuk.

— Ogy élnek, mint a kutya meg a macska. De nem csodálom, csúnyán elbánt Marcival.

— Hogyan? — érdeklődik Jolán, és szomjasan nyeli főnöke szavalt.

—- Mard mesélte, még tavaly nyáron történt... Azóta iszik az ipse. A szekrényben kotorászott, egy unalmas vasárnap délután, miközben megsárgult levélre bukkant. A borítékon a saját nevét látta, kihúzta hát a levélpapírt, elolvasta. Evekkel ezelőtt érkezett, nem sokkal azután, hogy Marci visszajött a fogságból. „Asztalos Marcinak", ez volt rajta, meg a falu neve, semmi más. A sorokat egy lány írta. Tudatta, hogy Magyarországon él, odaköltöztek a front alatt és anyja, akt annyira

ellenezte akkoriban egybekelésüket, meghalt. Várja Marcit, ha életben van, jöjjön mielőbb, érzései mit sem változtak, boldogságuknak ninci többé akadálya.

— Ment is szegény Marci, mindössze tizenöt évet késett. Otlevelet sem ért rá kérvényezni, határátlépést sem váltott. Felfújta egy autókerék belső gumiját, azon úszta át a Ipolyi, egy sötét, esős éjszakán. Szerencsére elérte a túlsó partot, pedig rá is fizethetett volna.

Folytatjuk