Nő, 1967 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1967-07-07 / 27. szám
1969 januárjában általános népszámlálás lesz a Szovjetunióban. Az Idén, márciusban, kilenc körzetben már „főpróbát“ Is tartottak. 1905-ben 4,3 millió ember született ős 1,7 millió halt meg az országban. Tehát megközelítő pontossággal megállapítható, hogy hány állampolgára lesz két, három vagy tíz év múlva. Az 1969-es népszámlálás Idején lakosainak száma előreláthatólag meghaladja a 240 milliót. Az egyes körzeteket és városokat érintő becslések már kevésbé pontosak, de a legnehezebb kérdés a lakosság képzettségi, munkaköri és életkori összetételének felmérése. Pedig ezek az adatok elengedhetetlenül szükségesek a népgazdaság Irányításához, a tervek készítéséhez. Csak az OSZSZK-ban több mint száz “nemzetiség él. Tudnunk kell, ki milyen nyelven beszél, hogy tervezhető legyen az újság- és a könyvkiadás, a tanítók képzése és az iskolák építése. A népszámlálás nemcsak a polgárokat, hanem a tudósokat, a gazdasági- és tervezőintézeteket és még számtalan szakágazatot érint. A kereskedelmi dolgozókat például érdekli a hűtőszekrények, a rádió- és televíziós készülékek iránt megnyilvánuló kereslet, a cipőgyárak tudni szeretnék a leggyakoribb cipőnagyságokat, az orvosokat érdekli a rendszeresen sportolók száma stb. stb. A kérdőíveknek mindezt tartalmaznia kellene. Korunk és az új körülmények felvetnek sok olyan kérdést is, amelyek az előző kérdőíveken nem szerepeltek, mint például a lakáskérdés. Az első pillantásra legegyszerűbbnek látszó kérdés is sok nehézséget okozhat, pl. ez a kérdés: születési helye? A válaszadás néha nagyon nehéz. Ugyanis a szovjet hatalom éveiben sok adminisztratív változás történt. Ha valaki pl. Gniluskában született, nagy megerőltetéssel állapítható csak meg, hogy ennek a falunak ml a mai neve. Minden adat tudományos célokat Is szolgál és az elkövetkező ötéves terv ezekre épül. Minden kérdőíven szerepel az a megjegyzés, hogy az adatok továbbadása tilos. (A nők tehát nyugodtan beírhatják tényleges korukat I) A népszámlálás előkészítése hatalmas munka, amelynek semmi köze sincs a statisztikához. Jegyzéket kell készíteni minden házról — és ezek száma csak az OSZSZK-ban hét millióra tehetői —, vidéken még a gazdasági épületekről, erdész- és vadászlakokról is. Az is probléma, hogy hol végződik a város és hol kezdődik a falu. Amikor a próba-népszámlálást készítettük elő, ennél a kérdésnél állandóan találkoztunk tévedésekkel. És milyen elképzelhetetlen zűrzavar uralkodik á házak számozásánál és az utcák elnevezésénél! Karacsajevszk városkában például két Rakpart utca, két Kubán utca, két Kaltnyin utca és isten tudja hány Vásár utca van! Legalább 700 000 embert — önkéntes népszámlálási összelrókat — kell kivá-NÉPSZÁMLÁLÁS rv. Z ш HШ 2 N V» Z I < < v> 0 1 a Szovjetunióban A kínai kulturális forradalom hoszszú és viharos hónapjaiban végbement minden kavarodás, felemelkedés és bukás állandó izgalomban tartotta a Tajvanon élő kínai nacionalistákat. Ennek okát nem nehéz kitalálni. A nacionalisták szerint Mao Ce-tung tevékenysége szakadásra vezethet a kontinensen, és ezt az esélyt nem akarták elmulasztani. A kínai nacionalisták szakadatlanul deklarált célja természetesen a kontinensre való visszatérés. Csang Kaj-sek 17 év óta nem mulasztja el hangoztatni: csapatait a tajvani szoroson át vissza akarja vezetni a kontinensre, hogy elűzze a kommunistákat és saját kormánya kezébe adja a hatalmat. Ezzel az ígérettel kezdi minden fontos beszédét. A kételkedés ennek az ígéretnek teljesülésében vagy legalábbis a nyilvánosan hangoztatott kétség Csang Kaj-sek hívei szemében: árulással egyértelmű — bár Csang Kaj-sek, aki immár 80 éves, maga is úgy véli, hogy vágya egyre távolabb jut a teljesüléstől. A kínai nacionalisták 600 000 katonát tartanak fegyverben. Ezeket az Egyesült Államok jól felszerelte és kétségkívül jól ki is képezte. A tajvani légierő nemrég F-5-ös szuperszonikus löhhajtásos vadászgépeket kapott az Egyesült Államoktól, és megújítja felszerelését. De mindezek ellenére valószínűtlennek tűnik a kínai nacionalisták inváziója Kína ellen, amely 3 milliós hadsereggel rendelkezik. A szakértők kételkednek abban, hogy Csang Kaj-sek — akár a mostani zavaros kínai helyzetben is — megkapná azt a támogatást, amelyről olyan magabiztosan beszél. De még ha meg is kapná, van egy másik megoldhatatlan probléma. Csapatait valahogyan át kellenef szállítani a százmérföldes nyílt tengeren, ami Tajvant a kontinenstől elválasztja. Az egyetlen állam, amely a nacionalista hadsereget átszállíthatná Kína partjára, az Egyesült Államok, s neki a hadművelet erős légi és tengeri biztosításáról is gondoskodnia kellene. Ha az Egyesült Államok — reménykednek a kínai nacionalisták — harcba keverednének Kínával, akkor lehetővé válnék, hogy amerikai támogatással lecsapjanak és talán győzzenek. De a vietnami háború hiába tart egyre tovább, Peking és Washington egyaránt gondosan kerüli a fegyveres összeütközést. A nacionalisták azt állítják, hogy ügynökeik a legutóbbi hónapokban számos szabotázs-cselekményt hajtottak végre a kontinensen. Annyi igaz, hogy — bár csak szórványosan — titokzatos hídrobbantások és bombarobbanások fordultak elő. A nacionalisták növelték a kontinensre küldött ügynökeik számát, s ezek ott felforgató tevékenységet folytatnak és információkat gyűjtenek. Így hát a nacionalisták Peking ellen irányuló tevékenysége még mindig elég nagyarányú, ha figyelembe vesszük korlátozott anyagi és embertartalékaikat. A kontinens eséményeire való reakciójukban azonban új tendenciát figyelhetünk meg: a valószínűtlen invázió követelése helyébe a gondos megfigyelés és a politikailag kihasználható alkalomra való várakozás lépett. The Christian Science Monitor A LONDONI vendég Néhány nappal ezelőtt — pontosabban 1967. június 8-án — egy házaspár érkezett Londonba. A férfi már több mint 70 éves és az asszony is éppen ebben az évben búcsúzik a „hatosoktól“. Az elmúlt három évtized véres, tragikus eseményei, egyre gyorsuló üteme, a feledés porával lepte be a két ember történetét, amely pedig a maga idejében — 1936-ban — palotákban és kunyhókban hónapokon át foglalkoztatta az embereket. A férfi: a windsori herceg, vagyis Vili. Edward angol király, aki 1936. december 11-én lemondott az angol A windsori herceg és felesége, as United States fedélzetén megérkeznek a Southampton! kikötőbe trónról, hogy feleségül vehesse „szíve választottját“, az akkor 38 esztendős Bessie Wallis Warfieldet, aki a király kedvéért vált el második férjétől, Simpson amerikai milliomostól. E sorok Írója némi melankóliával gondol vissza az eseményekre, mert akkoriban összes szerelmei uni sono szakítottak vele, ugyanis a matrózblúz fölött viselt fruskafejekben romantikus fénytől övezve csak egy férfi képe élt: VIII. Edwarde, aki egy világbirodalom trónjáról mondott le a szerelméért, míg a középiskolás diák pokolian rossz, de nagyon sok versben Ígérte, hogy egyetlen pusziért lehozza nekik a csillagokat. A világsajtó, a polgári lapok első oldalon tálalták az eseményeket, az újságírók tollából hömpölygött a szent imentalizmus, többgyermekes anyák tettek szemrehányást békás családapáknak, hogy „látod, vannak még férfiak, akik a királyi koronát is feláldozzák az imádott nőért“. VIII. Edwardért hullatták könnyeiket a tízéves lányok és a hetvenéves nagymamák, kivételt csak a szigetország nőnemű lakói képeztek, akik már az első hírek hallatára eltávolították szobájuk faláról „az imádott király“ a „Darling David“ arcképét. A király az angol alkotmányban előírt „próbaidőt“ szolgálta és az angol közvélemény hosszú időn át tapintatosan hallgatott, amikor arról értesült, hogy a Simpson-házaspár a királyi palotában ebédelt, hallgatott még akkor is, amikor a király nyári lakában csak Mrs. Simpson szerepelt a meghívottak között, immár férj nélkül. Az első komoly figyelmeztetést augusztusban kapta a király, amikor Simpsonnét meghívta jachtjára és együtt gyönyörködtek a dalmát tengerpart szépségeiben. Anthony Eden külügyminiszter levélben kérte az uralkodót, hogy Velencében ne lépjen partra a „hölggyel“, mert az angol sajtó immár nem maradna diszkrét.
