Nő, 1967 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1967-07-07 / 27. szám

1969 januárjában általános népszámlá­lás lesz a Szovjetunióban. Az Idén, már­ciusban, kilenc körzetben már „főpróbát“ Is tartottak. 1905-ben 4,3 millió ember született ős 1,7 millió halt meg az országban. Tehát megközelítő pontossággal megállapítha­tó, hogy hány állampolgára lesz két, három vagy tíz év múlva. Az 1969-es népszámlálás Idején lakosainak száma előreláthatólag meghaladja a 240 milliót. Az egyes körzeteket és városokat érin­tő becslések már kevésbé pontosak, de a legnehezebb kérdés a lakosság képzett­ségi, munkaköri és életkori összetételé­nek felmérése. Pedig ezek az adatok el­engedhetetlenül szükségesek a népgazda­ság Irányításához, a tervek készítéséhez. Csak az OSZSZK-ban több mint száz “nemzetiség él. Tudnunk kell, ki milyen nyelven beszél, hogy tervezhető legyen az újság- és a könyvkiadás, a tanítók képzése és az iskolák építése. A népszámlálás nemcsak a polgárokat, hanem a tudósokat, a gazdasági- és ter­vezőintézeteket és még számtalan szak­ágazatot érint. A kereskedelmi dolgozó­kat például érdekli a hűtőszekrények, a rádió- és televíziós készülékek iránt meg­nyilvánuló kereslet, a cipőgyárak tudni szeretnék a leggyakoribb cipőnagyságo­kat, az orvosokat érdekli a rendszeresen sportolók száma stb. stb. A kérdőíveknek mindezt tartalmaznia kellene. Korunk és az új körülmények felvet­nek sok olyan kérdést is, amelyek az előző kérdőíveken nem szerepeltek, mint például a lakáskérdés. Az első pillantásra legegyszerűbbnek látszó kérdés is sok nehézséget okozhat, pl. ez a kérdés: születési helye? A válasz­adás néha nagyon nehéz. Ugyanis a szov­jet hatalom éveiben sok adminisztratív változás történt. Ha valaki pl. Gniluská­­ban született, nagy megerőltetéssel álla­pítható csak meg, hogy ennek a falunak ml a mai neve. Minden adat tudományos célokat Is szolgál és az elkövetkező ötéves terv ezekre épül. Minden kérdőíven szerepel az a megjegyzés, hogy az adatok tovább­adása tilos. (A nők tehát nyugodtan be­írhatják tényleges korukat I) A népszámlálás előkészítése hatalmas munka, amelynek semmi köze sincs a statisztikához. Jegyzéket kell készíteni minden házról — és ezek száma csak az OSZSZK-ban hét millióra tehetői —, vi­déken még a gazdasági épületekről, er­dész- és vadászlakokról is. Az is probléma, hogy hol végződik a város és hol kezdődik a falu. Amikor a próba-népszámlálást készítettük elő, en­nél a kérdésnél állandóan találkoztunk tévedésekkel. És milyen elképzelhetetlen zűrzavar uralkodik á házak számozásá­nál és az utcák elnevezésénél! Karacsa­­jevszk városkában például két Rakpart utca, két Kubán utca, két Kaltnyin utca és isten tudja hány Vásár utca van! Legalább 700 000 embert — önkéntes népszámlálási összelrókat — kell kivá-NÉPSZÁMLÁLÁS rv. Z ш H­Ш 2 N V» Z I < < v> 0 1 a Szovjetunióban A kínai kulturális forradalom hosz­­szú és viharos hónapjaiban végbement minden kavarodás, felemelkedés és bu­kás állandó izgalomban tartotta a Taj­vanon élő kínai nacionalistákat. Ennek okát nem nehéz kitalálni. A naciona­listák szerint Mao Ce-tung tevékeny­sége szakadásra vezethet a kontinen­sen, és ezt az esélyt nem akarták el­mulasztani. A kínai nacionalisták szakadatlanul deklarált célja természetesen a konti­nensre való visszatérés. Csang Kaj-sek 17 év óta nem mulasztja el hangoztat­ni: csapatait a tajvani szoroson át vissza akarja vezetni a kontinensre, hogy elűzze a kommunistákat és saját kormánya kezébe adja a hatalmat. Ezzel az ígérettel kezdi minden fon­tos beszédét. A kételkedés ennek az ígé­retnek teljesülésében vagy legalábbis a nyilvánosan hangoztatott kétség Csang Kaj-sek hívei szemében: árulással egy­értelmű — bár Csang Kaj-sek, aki immár 80 éves, maga is úgy véli, hogy vágya egyre távolabb jut a teljesülés­től. A kínai nacionalisták 600 000 kato­nát tartanak fegyverben. Ezeket az Egyesült Államok jól felszerelte és két­ségkívül jól ki is képezte. A tajvani légierő nemrég F-5-ös szu­perszonikus löhhajtásos vadászgépeket kapott az Egyesült Államoktól, és meg­újítja felszerelését. De mindezek ellené­re valószínűtlennek tűnik a kínai na­cionalisták inváziója Kína ellen, amely 3 milliós hadsereggel rendelkezik. A szakértők kételkednek abban, hogy Csang Kaj-sek — akár a mostani za­varos kínai helyzetben is — megkapná azt a támogatást, amelyről olyan maga­biztosan beszél. De még ha meg is kapná, van egy másik megoldhatatlan probléma. Csapatait valahogyan át kellenef szállítani a százmérföldes nyílt tengeren, ami Tajvant a kontinenstől elválasztja. Az egyetlen állam, amely a nacio­nalista hadsereget átszállíthatná Kína partjára, az Egyesült Államok, s neki a hadművelet erős légi és tengeri biz­tosításáról is gondoskodnia kellene. Ha az Egyesült Államok — remény­kednek a kínai nacionalisták — harc­ba keverednének Kínával, akkor lehe­tővé válnék, hogy amerikai támogatás­sal lecsapjanak és talán győzzenek. De a vietnami háború hiába tart egyre tovább, Peking és Washington egyaránt gondosan kerüli a fegyveres össze­ütközést. A nacionalisták azt állítják, hogy ügynökeik a legutóbbi hónapokban számos szabotázs-cselekményt hajtottak végre a kontinensen. Annyi igaz, hogy — bár csak szórványosan — titokzatos hídrobbantások és bombarobbanások fordultak elő. A nacionalisták növel­ték a kontinensre küldött ügynökeik számát, s ezek ott felforgató tevékeny­séget folytatnak és információkat gyűj­tenek. Így hát a nacionalisták Peking ellen irányuló tevékenysége még mindig elég nagyarányú, ha figyelembe vesszük korlátozott anyagi és embertartalékai­kat. A kontinens eséményeire való reakciójukban azonban új tendenciát figyelhetünk meg: a valószínűtlen invá­zió követelése helyébe a gondos meg­figyelés és a politikailag kihasználható alkalomra való várakozás lépett. The Christian Science Monitor A LONDONI vendég Néhány nappal ezelőtt — pontosab­ban 1967. június 8-án — egy házas­pár érkezett Londonba. A férfi már több mint 70 éves és az asszony is éppen ebben az évben búcsúzik a „ha­tosoktól“. Az elmúlt három évtized véres, tra­gikus eseményei, egyre gyorsuló üteme, a feledés porával lepte be a két ember történetét, amely pedig a maga idejé­ben — 1936-ban — palotákban és kunyhókban hónapokon át foglalkoz­tatta az embereket. A férfi: a windsori herceg, vagyis Vili. Edward angol király, aki 1936. december 11-én lemondott az angol A windsori herceg és fele­sége, as United States fe­délzetén megérkeznek a Southampton! kikötőbe trónról, hogy feleségül vehesse „szíve választottját“, az akkor 38 esztendős Bessie Wallis Warfieldet, aki a király kedvéért vált el második férjétől, Simp­son amerikai milliomostól. E sorok Írója némi melankóliával gondol vissza az eseményekre, mert akkoriban összes szerelmei uni sono szakítottak vele, ugyanis a matrózblúz fölött viselt fruskafejekben romantikus fénytől övezve csak egy férfi képe élt: VIII. Edwarde, aki egy világbirodalom trónjáról mondott le a szerelméért, míg a középiskolás diák pokolian rossz, de nagyon sok versben Ígérte, hogy egyet­len pusziért lehozza nekik a csillago­kat. A világsajtó, a polgári lapok első oldalon tálalták az eseményeket, az újságírók tollából hömpölygött a szent imentalizmus, többgyermekes anyák tettek szemrehányást békás csa­ládapáknak, hogy „látod, vannak még férfiak, akik a királyi koronát is fel­áldozzák az imádott nőért“. VIII. Ed­­wardért hullatták könnyeiket a tízéves lányok és a hetvenéves nagymamák, kivételt csak a szigetország nőnemű lakói képeztek, akik már az első hírek hallatára eltávolították szobájuk falá­ról „az imádott király“ a „Darling David“ arcképét. A király az angol alkotmányban elő­írt „próbaidőt“ szolgálta és az angol közvélemény hosszú időn át tapinta­tosan hallgatott, amikor arról értesült, hogy a Simpson-házaspár a királyi pa­lotában ebédelt, hallgatott még akkor is, amikor a király nyári lakában csak Mrs. Simpson szerepelt a meghívottak között, immár férj nélkül. Az első ko­moly figyelmeztetést augusztusban kapta a király, amikor Simpsonnét meghívta jachtjára és együtt gyönyör­ködtek a dalmát tengerpart szépségei­ben. Anthony Eden külügyminiszter levélben kérte az uralkodót, hogy Ve­lencében ne lépjen partra a „hölggyel“, mert az angol sajtó immár nem marad­na diszkrét.

Next

/
Thumbnails
Contents