Nő, 1967 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1967-06-16 / 24. szám
ve! 1943-ban, Plötzensse-ben kivégez-Gyerekek, micsoda időket éltünk át! — sóhqjott az öreg tanár, és lehajtotta fejét. Csak Pollak Lothar, a valamikori osztályelső nevénél nézett fel újból, és arca felderült, mikor azt hallotta, hogy Lothar egyetemi tanár Kaliforniában. üdvözlő táviratot is küldött. S folytatta a névsorolvasást: — Schwenda Alojz! — 1945-ben mint gestapóst Prágában kivégezték! Uncle Sam újból lehajtotta fejét, s csak akkor nézett fel ismét, amikor a következő három névre hangos „Jelen !"-nel válaszoltak az ottlevők. Azután elérkezett az utolsó névhez is: ban! Wolf Erwin! Elesett a spanyol polgárháború-A neustadti gimnázium tizenhárom egykori növendéke egy emberként állt vigyázzba, amikor volt osztályfőnöke belépett a terembe. Neubauer profeszszor lassú léptekkel indult a katedra felé. Leülhetnek — szólt haikan és 6 is helyet foglalt. Majdnem minden úgy volt, mint negyvenöt évvel ezelőtt, a különbség csak annyi... hogy az egykori diákok már jó hatvanasak, míg osztályfőnökük galambősz öregúr... A „fiúk" majdnem úgy érezték magukat, mint valaha, régen, amikor a szigorú „profax“ beszélni kezdett. A tanár — Uncle Sam —, ahogyan a diákok maguk között nevezték —, reszkető, megilletődött hangon szólt hozzájuk: — Köszönöm Görlachnak, hogy meg. rendezte ezt a találkozót, úgyszintén Mohernek is, hogy felkutatott engem a kis Taunus-hegységi falucskában és elhozott ide autójával. Nagyon örülök, hogy viszontláthatom önöket. Sajnos azonban, nagyon sokan hiányoznak. Most pedig felolvasom a neveket, mert az osztály névjegyzékét —- azt megőriztem. E szavak után kihúzta zsebéből a valaha oly félelmetes fekete noteszt: — Anders Ferdinand! Elesett Oroszországban! Erich Sojka TIZENHÁRMÁN maradtak Abeles Kurt! — Auschwitz! A tanár elérzékenyült. — Rettenetes! Milyen tehetséges matematikus volt mindkettő! Aztán tovább olvasott: — Berndt Otto! — Jelen! —■ Görlach Adolf! — Jelen! — Persze, ő a találkozás rendezője —, mondta a szórakozott professzor, aki minden jelentkezésre barátságosan bólintott, míg a hiányzók nevénél egy kis szünetet tartott. S azután tovább folytatta: — Freund Ludwig! — A szémélyi kultusz áldozata! Peres Walter nevénél egy kicsit várni kellett a professzornak. Végre Görlach megsárgult újságdarabkát halászott elő: „Uncle Sam" tűnődve nézett ki az ablakon, tekintete az öreg cseresznyefára esett. — Jó osztály voltatok. Sokat vártam tőletek. És mi lett mindebből? Elesett — eltűnt — kivégezték! A többiek a világ minden részébe szétszóródva .. . Görlach törte meg a csendet: — Tanár úr, barátaim! Most pedig arra kérlek mindnyájatokat, vegyetek részt az „Arany Oroszlán"-ban rendezett közös ebédünkön. Zajosan, csakúgy, mint negyvenöt évvel ezelőtt, hagyták el a volt diákok az osztályt, s már az iskola kijáratánál megmutatkozott, hogy útjuk nagyon is szétágazott. Három nyugat-németországi Limuzin mellett két Wartburg és egy Trabant állt a kapu előtt. A „fiúk", az öreg professzorral együtt, ki autón, ki gyalog, a régi kis vendéglőbe indultak, oda, ahol az érettségi bankettet tartották valamikor. Ott, a sülthús és a pilzeni mellett megoldódtak a nyelvek és az őszülő, kissé már pocakos urak újból osztálytársakká váltak. „Uncle Sam" elmerülten ül az asztalfőn. Csak messziről hallotta a beszédfoszlányokat: — Ejnye, de megváltoztál!... — Emlékszel még, amikor...? —; majd a professzort éltették, és életükről meséltek egymásnak. Münchenben vagy Leipzigben, Düsseldorfban vagy Rostockban laktak most, a vidám Klaus Gisbert pedig egyenesen Klagenfurtból jött el a találkozóra. Úgy tetszett, az évek nyomtalanul tűntek el az idő tengerében . . . Címeket cseréltek, vicceket meséltek, s azután ... a háborús élményekre került sor, Oroszországról és Afrikáról beszéltek... De amikor több üveg vörösbor is elfogyott, kiderült, hogy már nem beszélnek ugyanazon a nyelven. A Mercedesek gazdái kocsijuk sebességével dicsekedtek, míg Görlach és Schmidt a hegyitúrák szépségéről áradozott. Amikor Ewald táborbeli idejéről kezdett beszélni, a többiek nem engedték, hogy folytassa. — Hagyd már abba a múltra való emlékezést, az ördögbe is! Mikor végül Vietnam került szóba, kiderült, hogy nagyon sokan vannak ellenkező véleményen. Az arcok kivörösödtek, a volt osztálytársak túlkiabálták egymást, mindenki a maga igazát védte. Ekkor az öreg tanár mentette meg a helyzetet: — Uraim! Kérem, legyenek ^csendben! Ha így viselkednek, az egész osztályt benntartom délutánra! Felszabadult nevetés volt a válasz. — Negyven diákból — csak tizenhármán vagytok itt. Nem gondolkoztatok el efölött? Ügy látszik kárbaveszett a fáradságom, hogy humanizmust plántáljak belétek. És most — lefekszem, mert kifáradtam! Megszégyenülve kísérték az öregurat a szobájába, és azután még békésen együtt üldögéltek néhány pohár bor mellett. Másnap, ki autóval, ki gyalog, az egyik Nyugatra, a másik Keletre —, hazafelé indultak, és nem is sejtették, hogy olyan történelemórán vettek részt, amelyet maga az élet írt. Lázár Anna tordítása ARDAMICA FERENC Elmúlik egy kerek ejtendő. Palkó szépen növekedik, szülei őszinte örömére. Nevelése nem sok gondot okoz. Ellenben anyuska komolyan megbetegszik. Agynak dől, ritkán kel fel, halványodik ... Két dolgos keze hiányát bizony alaposan megérzik. — Orvost kéne hívatni.— mondja Jolán. — Hiszen úgy fogy, mint az égő gyertyaszál. Apósa nyomban letorkolta. — Nem komoly a baj. Afféle asszonyt nyavalygás. Kinevetne az orvos, ha ilyesmiért ide bolondítanánk. — Hallja, de lelketlen ember magal Leélnek együtt egy életet, aztán annyit sem törődik vele, mint Csibésszel, a kutyájával. Már megint olyanba ütöd az orrod, amihez semmi közöd — förmed rá amaz haragosan. — Jó, jó, nem erőszakoskodunk mi. En meg Andris majd elhívjuk az orvost. Ügy is történik, lihegve, kifulladva érkezik meg az orvos, dombnak jött. Nem sok biztatót mond a vizsgálat után. Hogy valami bizonytalan eredetű, valószínűleg rákos képződményű gócpontról van szó, amit sem operálni, sem eredményesen kezelni még nemigen tudnak. Közben sokat hümmög, csóválja a fejét. Fogyasztja a tavalyi borukat, szívesen fogadja a kínálást, amiben vendégszeretőn részesítik. Végezetül magas honoráriumot követel, felír néhány orvosságot, felhajt még egy pohárkával a nedűből, és fújtatva, kivörösödve az elfogyasztott italtól, távozik. Most mutatkozik meg az öreg Kormos igazi jelleme. Feleségéhez végképp nem nyúlhat, tdeges, ingerlékeny, minden szavával sért, harap. Furcsán, sokat mondóan méregeti menyét, aki Ingerlő látványt szolgáltat a férfiszemnek ebéd vagy vacsoratálaláskor, nagymosásnál, mezei munkánál. Pillantásával kíséri sürgését, forgását. Jolán észreveszi a kitágult szemekben lappangó sóvár kívánást, de úgy tesz, mintha semmiről sem tudna. Apósa úgy látszik végképpen le szeretné őket igáznl. A hátuk mögött jó néhány ár földet vállal el kapálni. Mikor megtudják, hogy harmados kapások lesznek Buga Gáspár földjén, szavuk elakad a felháborodástól. — Mondd meg apádnak, hogy ebből elég volt. Ne csinálja tovább, mert egyszer csak megunjuk, s akkor megkeserült. Hát mi vagyok én, igavonó ló? — fakad ki Jolán elkeseredetten. Apósa éppen belépőben van, meghallja menye lázadó szavajt. Ledobja puskáját, utána hajítja a tarisznyát, s mint egy megvadult bika, úgy néz körül. — Szóval piszkálódsz a hátam mögötti Te vaksil Örültél volna, hogy Kormos Andris feleségül vett, idehozott a kódis sorból a jómódba. Hálátlan! Pöffeszkedsz a házunkban, de én véget vetek ennek. Kitaposom a beled ... — De most aztán elégi Ne merje egy szóval se bántani a feleségem! — A feleséged? No hiszen, mit vagy oda anynyira érte? Találsz te még különbet is, akinek a két szeme, egészséges ... — Szégyellje magát, szószátyár ember maga. Jómódot emleget, de százszor inkább maradtam volna a kódis sorban ... Nem a háta mögött beszélek, ami a szívemen, az a számon, megmondom én a szemébe is. Beteg feleségén kakaskodni, azt tud! Vadászat ürügyén kibújni a teendők alól, azt tud! Ügy sérteget a hibámért, mintha jómagam tehetnék róla. De mit tud még? Semmit! Csak hepciáskodnl! Kormos karja meglendül, tenyere elcsattan menye arcán, megállítja a szóáradatot. A következő pillanatban keresztülesik egy széken, és a konyha másik sarkában találja magát. Üvöltve ugrik fel... — Apádra emeltél kezet, te bitang! — Ott maradjon, jó ott magának, mert istenbizony lepuffantom. — Andris keze remegés nélkül irányítja a puskacsövet... — Te apagyilkos, te ... — Elég! Fogja be a száját! Vén munkakerülő. Holnaptól kezdve vagy dolgozik maga is, vagy megbánja. Ha még egyszer bántani meri Jolánt, agyonütöm. Isten engem úgy segéljen! — Szép kis eskü — tápászkodik jel az apja. — Majd megkeserülitek ezt a viselkedést! — szól, de hangjában ott lapul a me ghuny ászkodás. Persze, abból, hogy ő is komolyan dolgozzon, nem lesz semmi. Megy minden a régi kerékvágásban. Jolán megint „úgy marad", elkeseredve veszi tudomásul. Dolgozik barom módra, szakadásig. Es most tessék! Vesződhet még egy gyerekkel. Még Andrisra is megharagszik. Neheztelve ktpanaszkodja magát anyuskának, aztán sír egy sort, meghallgatja a vigasztalást. — A tűrőké és szenvedőké a mennyek országa — rebegi áhítattal anyósa, de Jolán már nem hisz az ilyesmiknek. Rég elmúltak azok az idők, amikor csatos imakönyvvel templomba ment. Fordult a világ sora, megfogyott a hívők száma, egyre kevesebb pénz hullik a perselyek telhetetlen gyomrába. Harmadik hónapja viselős ... Andris a határban kószál, korán reggel elment hazulról. Anyuska Palkóval bajlódik, Jolán a tehénistállóban foglalatoskodik. Homlokán ráncokba szalad a bőr, gondolatai elkalandoznak. Árnyék vetődik a zsétárra, az ajtó keretében apósa magasodik.
