Nő, 1967 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1967-01-20 / 3. szám

— Jó érzés tudni, hogy nem vagyunk egyedül, határainkon túl is vannak barátnőink. Köszönjük a lapnak, hogy ráébresztett bennünket erre, s elmélyítette kapcsolatainkat szovjet, magyar, jugoszláv, lengyel, NDK-beli, román és bolgár barátnőinkkel — ilyen és ehhez hasonló szavakkal köszönték meg olvasóink elmúlt évi nagy vételkedönket, a „Ki mennyit tud barátnőink életéröl"-t, amelyen a sok­féle tárgyi jutalom mellett nagydijként külföldi utazást nyelhettek a legjobb — s legszerencsésebb versenyzők: A Magyar Országos Nötanács egyhetes budapesti, a román asszonyok lapja, a Femeia bukaresti, a Német Demokratikus Köztársaságban a Für Dich szerkesztősége, valamint a bolgár asz­­szonyok lapja, a Zenata dnes ajánlotta fel nyerteseinknek vendégszeretetét; akik felejthetetlen útuk­­ról visszatérve, beszámolnak olvasóinknák élményeikről. Mai számunkban Biró ibolya komáromi és Dömötör Mária kolozsnémai nyertesünké a szó. A moszk­vai, szófiai út nyertesei a következő számunkban mondják el úti élményeiket. Budapestről visszatérve, szeretnék beszámolni egy­hetes utómról. Nagyon szép, egy életre szóló élmény volt. November 9-én érkeztem Budapestre. Az Országos Magyar Nőtanácsnál meleg, szeretetteljes fogadtatás­ban volt részem. Az Újságírók Klubjában megebédel­tünk, majd a Béke-szállóban szállásoltak el. Délután megnéztem a város nevezetességeit. Nagyon gazdag, változatos volt az egész heti program. Meglátogattuk a Lengyel Pavilonban a lakberendezési részleget, ahol nagy tetszést aratnak a csehszlovák bútorok. A Buda­pesti Nőtanácsnál volt 11-én egy nagyon kedves baráti beszélgetés, majd utána meglátogattam a budapesti házgyárat, ahol kész házrészeket állítanak elő, a nálunk Is ismert panelből. A házgyárból elmentünk a Gázművek főzőtanfolyamára. Részemre ez a látogatás azért is érdekes volt, mert én is szakácsnő vagyok. Személygép­kocsival kirándultunk Visegrádra és Esztergomba. Az eső és a hideg idő ellenére is megnéztem az esztergomi Bazilikát, majd elérkezett a szombat, amikor az Erkel Színházban megnézhettem Erkel „Bánk bán"-ját. Felejt­hetetlen lesz számomra ez az előadás. Vasárnap a Nemzeti Galériában gyönyörködhettem Munkácsy, Szi­­nyei Merse Pál világhírű festők műveiben. Hétfőn egész napos látogatáson voltunk Csepelen, a posztógyárban. Mindenütt új gépek, amelyek megkönnyítik a dolgozó asszonyok, lányok munkáját. Végignéztem az egész folyamatot, amíg a műszálból elkészül az anyag, meny­nyi munkát igényel, S mi már csak készen megvásárol­juk. Megnéztem a Vasművek szanatóriumát, majd egy munkásszállót. A Csepeli Nőtanács asszonyai is nagyon szívélyesen fogadtak. Kedden este a Thália Színház előadásában Bródy Tanítónőjét láttam. S így — gyorsan elérkezett szerda, elutazásom napja. Könnyekig meg­hatva vettem át barátnőink ajándékát, s bizony, nehéz volt tőlük a búcsúzás, akik annyi szeretettel vettek körül. Ilyen gyönyörű nyereményéiért érdemes volt a rejt­vénypályázatban részt venni. Remélem, a nagydíj többi nyertese is éppen ilyen jól érezte magát, s hogy a szer­kesztőség máskor is ilyen örömet szerez olvasóinak versenypályázataival, rendezvényeivel! Köszönettel Marika a Nő képes hetilap „Ki mennyit tud barátnőink életéről" versenyének eredményéről csak a lap 44-ik számából értesült. Először nem akart hinni a szemének, amikor az öt nagydíj egyik nyerteseként a saját nevét olvasta a lapban. De az álom valósággá vált. Jött az útlevél átadása, majd az érdekes utazás. A nemzetközi gyorsvonat megállt a bukaresti pályaudvar csarnokában. A peronon, az utasok ezreinek tu­multusában egy fiatal, barna lány szorongatta kezében az ismertető­jelnek szánt „Nő" képeslapot. A pe- IWt lassan kiürült, és ő még mindig i®lten várta a megmentő idegent, r^JLmi lesz vele, ha nem várja se Un Csehszlovákiából jövő ven­dégünk? — hallotta a magyar sza­vakat, és a másik percben örömmel borult, már minden aggodalomtól felszabadultan, Popescu Anna, a bu­karesti magyar nyelvű lap, az „Előre" munkatársának karjaiba, majd boldogan üdvözölték egymást a vendéglátó román női hetilap, a „Femeia" főszerkesztő-helyettesé­vel. ök képzeletben valamivel idő­sebb nőt vártak Marika személyé­ben, de Fortuna istenasszony, ebben az esetben a fiatalság pártjára állt. És Marika számára megkezdőitek a boldogság napjai'... Az idén már másodszor voltam Romániában, ugyanis érettségi ban­kett helyett — a komáromi XII. éves középiskolában érettségiztem, — turistaúton vettünk részt és ennek során Romániába is ellátogattunk. Akkor nem sokat láttam, most ismer­tem meg igazán Románia két leg­szebb városát, Bukarestet és Bras­sót. A román nők lapja, a Femeia szerkesztősége a bukaresti Sajtó­palotában székel. A szerkesztőség vendége voltam; nagy szeretettel fo­gadtak. Megismertették velem a vá­rost, a legszebb épületeket, és cso­dálkozva jártam a Falu-múzeum népművészeti házai között, mert ilyet még soha nem láttam. Meg­látogattuk az ország legmodernebb szülészeti és női klinikáját. A Párt­történeti Múzeumban betekintést nyertem a román nép történelmébe. A mai Románia életével az ország legnagyobb konfekció- és kötöttruha gyárában találkoztam, ahol 14 000 munkás dolgozik a modern gépeken, melyek között sok о „Made in Cze-Bíró Ibolya, Komárom choslovakia" feliratú. A legújabb ruhamodelleket 11 csinosabbnál csi­nosabb maneken mutatja be a kö­zönségnek. — Különösen a bukaresti diák­negyed tetszett, ahol 6000 diák szá­mára van férőhely. Egy négyemeletes épületben 148 diák lakik, szép, tá­gas, kétágyas szobákban. Nemsoká­ra a sportpályák is elkészülnek. Brassóba is ellátogattunk. A Kár­pát hotel kényelmére még ma is na­gyon sokat gondolok. Brassóban megtekintettük a város legrégibb iskoláját, a gótikus katedrálist, a vá­ros nevezetességeit. Meglátogattuk a hármáni EFSZ modern állattenyé­szetét. A brassói Úttörőházban megismer­kedtem a román gyermekek kedvenc szórakozásaival. Rajzkörük részt vett a prágai gyermekrajz-kiállításon. Érdekes film-kör működik itt; tíz, tizenöt perces filmeket készítenek Bársán tanár vezetése alatt, maguk a pionírok, ök rendezik, forgatják a filmeket és jövőre szeretnének velük részt venni a brnói gyermekfilm­­fesztivólon. Külön klubjuk van Cine­­clubul néven, melynek engem is tiszteletbeli tagjává választottak. Lapunkkal édesanyja által ismer­kedett meg, aki mór régi előfize­tőink közé tartozik. Ezekután már Marika is hűséges olvasónk és ver­senyeink résztvevője marad, mert ahogy mondja, a sok érdekes olvas­nivaló mellett reméli, hogy ezután sem pártol el tőle a szerencse. IMMAK szállóigévé lett, hogy min­den út Hómába vezet, ezzel szemben Angliába csak két úton lehet eljutni: vagy vizen, vagy a levegőben. Mi az utóbbit választottuk és csodálkozva vettük tudomásul, hogy Prágából Lon­donig ugyanúgy másfél óráig tart az út, mint éjfél után a bratislaval fő­­pályaudvartól a Kavicsoson épült új városnegyedig. Négyen voltunk, akik a WOMENS GROUP ON PUBLIC WEL­FARE meghívására Angliába utaztunk. Ez a közérdekekért küzdő női csúcs­szervezet körülbelül hatvan angliai nőszervezetet egyesit és lehetővé tet­te számunkra, hogy felvegyük a kap­csolatot angol nőtársainkkal. őfelsége országában érdekes szöve­get pecsételtek útlevelünkbe: Engedé­lyezzük a belépést azzal a feltétellel, hogy csak 14 napig tartózkodik itt és nem lép sem fizetett, sem fizetés nélküli munkaviszonyba. „Oké“ — mondtuk stílusosan, tudo­másul vesszük (mert ugyan ml mást tehetnénk?), tehát nem vállalunk munkát és nem kérjük a tartózkodási engedély meghosszabbítását... Ezek után kitárult előttünk a klasz­­szikus kapitalizmus országa, amelyet vendéglátóink úgy Jellemeztek, hogy „olyan kalács, amely elnyelte a világ minden mazsoláját“. A hasonlat jó, csakhogy ez a kalács — illetőleg a BIRODALOM alaposan összezsugoro­dott. SOHA nem értettem, hogy miért nevezik a nyolc és félmillió lakosú Londont a „világ legnagyobb falujá­nak“. Talán azért, mert éjfél után a taxikon kívül mér más közlekedési eszközt nem lehet igénybe venni, de azért annak ellenére, hogy sem a föld­alatti, sem az autóbusz nem közleke­dik, az utak forgalma nem csökken, sőt egyes negyedekben az élet csak éjfél után kezdődik. A város leghíresebb tere ma is a Trafalgar square. Itt a 45 méter ma­gas Wilson-oszlop és a Picadillyn levő EROSA körül találkoznak a Common­wealth, a Brit Nemzetközösség tagjai, turisták, beat-zenészek, az elképzelhe­tetlen színes fantáziával és merész­séggel öltözködő, „dühöngő fiatalság“. Az angolok nem törődnek velük ... „kérem nálunk demokrácia van, nem az a fontos, hogy mi van rajtuk, ha­nem, hogy mi van bennük ...“ Látszólag semmi nem változott. Az idegenvezetők ugyanúgy magyaráz­nak, mint közvetlenül a háború után... ... kérem ez itt a mi Brodwaynk a Leicester square, az orvosok vala­mivel messzebb, a Harley street-en, a művészek Chelsea-ban laknak, a luxus-szállók negyede a Park Lane, és íme itt látható a hires Soho, a párizsi Pigalle testvére, ez itt a Re­gent street a légiforgalmi társaságok irodáival, az Oxford street az áruhá­zakkal és a Bond street-en vásárol­hatnak Cartier ékszerházban ... ... igen kérem, ez a világ leghíre­sebb múzeuma, a British museum és ez a világ kriminalisztikai központja, a Scotland Yard. (A látogatás idő­pontja óta a Scotland Yard о Themse partján álló viktoriánus stílusú épület­ből 76 év után a Brodwayn épített hatalmas, korszerű palotába költözött. A szerk.) Itt a Parlament és a 900 éves West­minster, a Big Ben, amelynek órája minden becsületes detektlvregényben éppen éjfélt üt és Íme: őrségváltás a Buckingham palota előtt... ... sajnos a Szent Pál katedráidban csak három és a Taté képtár négyezer képe között csak tíz percet tölthettünk és most vessenek egy pillantást erre az utcára, ez a City a hatalmas pénz­intézetek negyede és azok a kemény­kalapos, esernyős úriemberek, hónuk alatt a Times legfrissebb példányával a Barclays, Midland, Lloyds, vagy az Angol Bank tisztviselői... ... ez itt a St. James a legelőkelőbb urak klubjaival... apropos, Ismerik a még ma is jellemző viccet: Ha három

Next

/
Thumbnails
Contents