Nő, 1967 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1967-04-14 / 15. szám

bői egyszerre csodaszép hercegkisasszony lett.

Ezután az elhagyott gyermekek örök ábrándja suhintotta meg aranyszárnyáual a képzeletét. Pompás hintó állt meg a kertajtó előtt, és egy szép nő hívta édesen: „Kislányoml Végre megtaláltalakГ Éppúgy, ahogy a mesében. Azután gyönyörű ruhába öltöztetik, elviszik egy palotába, és végül, minthogy nem mindig vannak házasulandó hercegek, megelégszik szerényen az úrfl kezével is.

Ki tudja? ... Amikor a legsugarasabb fényben látta a jövőt, felébresztette a valóság: nagyot taszítottak rafia, és fülébe hasított az öreg zord hangja:

Dologra, hé, itt az idő!

Ismét munkához látott, gyötörte a földet, s az csak nyögött vtrágleple alatt.

A nap égette a kertet, megrepesztette a fák kérgét; a langyos reggeleken úgy izzadt a munkában az ember, mintha dél volna, s a szegény Lelencke egyre vékonyabb lett, egyre többet köhögött.

Ogy látszott, a színt és életet elrabolták arcáról a virágok, amelyeket megmagyarázhatatlan szomorúsággal csókolgatott.

Senki nem gondolt orvosra. Minek? Az orvosok pénzbe kerülnek, és Tófol bácsi nem bízott bennük. Az állatok kevesebbet tudnak, mint az emberek, mégis jól megvannak orvos, patika nélkül.

Egy reggelen a piacon az asszonyok suttogni kezdtek, és részvéttel tekintettek a lányra. A beteg finom hallása mindent megértett. Ö is elhull, amikor elhullanak a levelek.

Ezek a szavak nem hagyták nyugton. MeghalniI

.... jó, nem bánjai Csak a szegény öreget sajnálja, mi lesz vele segítség nélkül. De lagalább akkor haljon meg, amikor az anyja, szép tavasz idején, amikor az egész kert fényárban úszik; nem akkor, amikor elnéptelenedik a föld, a fák seprűnek látszanak, s a bágyadt téli virágok szomorúan meredeznek a virágágyban.

Amikor elhullanak a levelekI... Gyűlölte a fákat; ágaik levetkőznek, mint az ősz csontvázai; menekült tőlük, mintha árnyékuk megmérgezné; de egy pálmafát szenvedélyesen szeretett, amelyet még a múlt században

ültettek a barátok; karcsú óriás volt, lengő tollak szökőkútja koronázta.

Annák a levelei sose hulltak le. Erezte, hogy talán ostobaság, amit tesz, de csodavárása reményeket ébresztett benne, és mint aki a csodás szentkép előtt keres gyógyulást, szegény Lelencke a pálma tövében töltötte pihenőjét, a szomorú ágak oltalmazó árnyékában.

Így töltötte a nyarat, csak nézte, hogyan párologtatja a kihűlő nap a földet, melynek belsejéből mintha tűzhányó készülne kitörni; itt lepték meg az első őszi szelek, melyek száraz leveleket sodortak magukkal, ö egyre vékonyabb lett, egyre szomorúbb, s az érzékel úgy kifinomodtak, hogy a legtávolabbt hangokat ts meghallotta. Fehér pillangók keringtek feje körül, szárnyukkal hideg verejtékben fürdő homlokához tapadtak, mintha el akarnák vinni más világokba, oda, ahol maguktól nőnek a virágok, s színükbe és illatukba nem szívják át gondozójuk életét.

A téli eső már nem találta a kertben Lelenckét. Csak az öreg púpos hátára hullott, akt változatlanul ott dolgozott — kapa a kezében —, tekintetét makacsul a földre szegezve.

Közömbösen és bátran fogadta sorsát, mint a nyomor fegyelmezett katonája. Dolgozott, tnaszakadtáig dolgozott, hogy meglegyen a mindennapi kenyere, és kifizesse a gazdának a haszonbért.

Egyedül volt, a lány követte anyját; csak ez a gálád földdarab maradt meg neki, amely kiszívja az ember vérét, s majdan vele Is végez; virág borította most is, illatosán és termékenyen pompázott, mintha soha nem érte volna a halál fuvallata. Még egy rózsabokor sem száradt ki, hogy elkísérje szegény Lelenckét.

Hetvenéves létére két ember munkáját kellett végeznie; még nagyobb kitartással forgatta a földet, fejét folyvást lecsüggesztve, érzéktelenül szemlélte maga körül ezt a csalárd szépséget, tudta, hogy ez az ő szolgaságának gyümölcse, s csak azzal törődött, hogy jól eladja a természet szépségeit, a virágokat, melyeket olyan közönyösen vágott, mintha füvet kaszálna.

nyabban rejlettek. Azaz dehogy is rejlettek !

Kor- és világismereteim szerint ilyen rövid szoknyát másodikos gimnazistáig bezárólag viseltek. A szoknya fejlődésilletve visszafejlődés-története azt mutatta, hogy az óvodás-viselet még nem jutott el „felsőbb osztályba léphet“ menetlevéllel a harmadik gimnáziumig, amit nehéz megérteni, hiszen ha a termet a megítélés vezérfonala, akkor ott rejlik az okoskodás akadálya, hogy a sport jóvoltából a másodikos-harmadikos kislány egyformán az „anyányi“ mércénél tart, ha pedig összefüggést akarna keresni valaki a szoknya és az erkölcs között, hamar belátná, hogy tévútra kalandozott. Az én gondolatom pedig oda kalandozott a szoknya megpillantásakor, hogy a másodikos készül betoppanni, aki feltalálta a kormányozható ismeretséget: utcán nem köszön a feleségemnek (nem is mondom, hogy nekem sem), de ha nehéz a házifeladat matematikából, jön a segítségét kérni. Eddig csupán azért nem keltem ki az ilyen viselkedés ellen, mert a feleségem is részes a nevelésében, ha mindössze csak matematikára tanította is az általános iskolában. Most aztán úgy éreztem, itt az ideje, hogy törlesszek egy keveset. Mielőtt megszólalt, már siettem közölni, lelkem mélyén egy kis kárörömmel: rosszkor jöttél, kislány, nincs itthon a feleségem.

Szívből felgyöngyöző kacagás volt a válasz, de a másodikosokénál asszonyosabb hangszínnel. Felnéztem: egy ötvenhez közelgő barátnőnk volt a vendég! Hirtelen azt hittem, ő is aludt ebéd után és álmos fejjel a nyolcéves unokája garderobjához tévedt. De ha nőkről van szó, néha egészen más a helyzet, mint ahogy hisszük, hisz sok mindent nem tud megközelíteni az a mi földhözragadt férfjfantáziánk.

Az unokával kapcsolatos feltevésemet mindjárt megdöntötte a nekemszögezett kérdés, hogy valóban kislánynak látszik-e az új ruhájában.

Csak semmi izgalom, kedves olvasóim, pár sorral lejjebb meg is fogom magyarázni, miért nem mondhattam mást lelkem szerint, csak azt, hogy ehhez nem is volt szükséges az új ruha.

Hát ezért nem felejthettem el ezt az első találkozást: át kell adnom a receptet, hogyan marad valaki többrendbéli nagymama korában is kislányosan fiatal.

Annyi csak az egész, hogy valahányszor alkalom adódik rá, tessék olyan önfeledten, szívbőlfakadóan nevetni, mint ez a mi barátnőnk szokott. Függetlenül attól, hogy mínusz huszonötöt vagy plusz harmincötöt ad tudtunkra a hőmérő, vagy esetleg — odaégett a bécsiszelet.

Szüts Sándor

Я székely vándor útja

A REMETE megtört tekintete még az égboltot kereste. A csillagokat akarta látni, a székely hegyek fölé terülő csillagszőnyeget, de Dardzsilingben másképpen ragyogtak, mélyebben, bujábban, titokzatosan. A remete felsóhajtott és szemei örökre lezárultak. 1842. április 11-e volt.

X

VALAKI elindult szent és szép szándékkal, valaki elindult az orbai székből, az orbai szék Kőrös falujából...

1784 március végén Csorna András felesége, született Cetse Krisztina fiúgyermeknek adott életet. Apja, a szegény székely határőr, 1799 őszén vitte fel fiát Enyedre, a szegények kollégiumába szolga-diáknak. Takarított, szemetet sepert, tüzelőt hordott és ami kevés ideje még maradt, azt a tanulásra fordította. Kilencven tanuló közt már az első évben a legelső volt. Gyermeki játékokban soha részt nem vett, testét soha nem pihentette ágyban, hanem a földön aludt, keveset evett és sokszor napokig megvonta a vizet magától, mintha nagy megpróbáltatásokra készítené elő sovány, inas testét. Az enyedi kollégiumban határozta el a szolga-diák, hogy felkutatja a magyarság őshazáját, hogy tisztázza a magyar nyelvrokonság vitatott kérdéseit.

1815-ben kerül ösztöndíjasként a göttingeni egyetemre, ahonnan 3 év múlva tér vissza. 1819 tavaszán Temesvárra, majd Zágrábba gyalogol, hogy a szláv nyelveket tanulmányozza. Tervezett nagy útjáról minden barátja, jóakarója lebeszéli, rámutatnak az út veszélyeire, megcsillogtatják előtte a tanári pálya békés szépségét, de Körösi Csorna Sándor 1819. november 23-án elindult Kelet felé és öt nappal később, a Vöröstoronyszorosnál átlépi az ország határát. „Székely hegyekből messze Ázsiába, Az őshazába vándorolt ki ő,

Feje felett a vén, szent Himalája, Tán öregebb, mint maga az Idő."

JUHASZ Gyula írta meg az első verset a forró szívű vándorról 1923- ban.

Az őshazába indult, népünk bölcsőjét kereste és hogy szándékát nem tudta valóra váltani, annak több oka volt. A legnagyobb akadály italán éppen az volt, hogy bár Magyarországon már a reformkor fénybaltái ostromolták a monarchisztikus, klerikális és feudális sötétséget, de az eszmélő nemzet vezetői közül csak igen kevesen ismerték fel Körösi Csorna tervének fontosságát és nagyszerűségét és így a szórványos, inkább baráti segítségen kívül, komoly, intézményes támogatást saját hazájától soha nem kapott. 1820-ban Szófiába, majd Philippopoliszba (Plovdivba) ment, hogy onnan Konstaninápolyba jutván, tanulmányozhassa az arab történeti forrósokat, azonban az ott dühöngő pestis miatt kénytelen volt megváltoztatni terveit. 1820 márciusában Latakiába vitorlázott, onnan gyalog ment Aleppoba, majd a Tigris folyón csónakon jutott el Bagdadba.

Mit vitt magával ez a rajongó vándor? Az édesanya féltő simogatásának emlékét, a székely havasok képét, hatalmas tudását és szinte végtelen tudásvágyát! Az önfeledt örömök távol maradtak tőle. Egyik életrajzírója szerint életében egyszer érezte a bor mámorát és egyszer — egyetlen egyszer ölelt asszonyt. Aszkétikus szigorral fegyelmezte testét, vágyait, nem vallási parancsból, hanem népe és a kultúra iránt érzett szeretetből.

„Ott rótta a betűket és kereste Puszták homokján vérei nyomát,

Meglátogatta Ínség, balszerencse, De ő csak várt és vándorolt tovább."

Bokhara ... Kabul . .. Lahor. . . Szrinagar... utak kanyarodtak eléje, csodás városokba érkezett, alighogy megpihent, Ismét útra kelt. 1822. július 16-án Kasmír határán találkozik William Moorcroft angol kormánymegbízottal, akinek biztatására viszszatér Ladákh székhelyére Lehbe és a tibeti nyelvet tanulmányozza. 1823. június 26-án érkezik meg a zanglai láma-kolostorba, ahol 16 hónapot tölt el, majd a phuktali és kanami zárdákban folytatja munkáját.

„A régi hon új fényre földerült mór, De ő nem tudta, ő a múltba ment, A hegyre tartott, hol örök derű vár És egyre telt, csak telt a

pergament...“ 1826-ban a Kelet-Indiai Társaság költségén megjelenik Csorna tibeti— angol szótára az ún. „Serampore Dictionary". 1831. május 5-én megérkezik Kalkuttába, 1833-ban a Magyar Tudós Társaság levelező tagjává választja és 1834-ben jelenik meg két alapvető műve: Essay towards a Dictionary Tibetan and English, s a tibeti nyelvtan: A Grammar of the Tibetan Language in English. 1835— 36-ban ismét vándorútra kel, de 1837 végén visszatér Kalkuttába és remete magányban dolgozik alkönyvtárosként az Ázsiai Társaság könyvtárában.

HAZAJABAN közben néha-néha megjelent róla egynéhány soros hír, sőt némi bírálat is, mert hiszen eltért eredeti szándékától. Kevesen tudták értékelni, hogy az egykori enyedi és göttingeni diák életének negyvenedik évében nekifogott egy ismeretlen nyelv tanulásának, hogy a lámakolostorok fűtetlen celláiban, 10—16 fokos hidegben, az ott szokásos zsíros teán élve készítette a fatáblás könyvekből egy alig ismert nyelv irodalmának szótárát és nyelvtanát. Dr. G. E. Gerard szerint: „Ködmönbe öltözve olvasott reggeltől estig, melegítő tűz és alkonyat után világító mécs nélkül, a föld szolgált nyoszolyául s az egyszerű csupasz falak voltak egyedüli oltalma az égalj zordonsága ellen."

1842 tavaszán indul utolsó vándorújára, hogy a Ihászai könyvtárban adatokat szerezzen a magyar őstörténetre vonatkozóan, de a Terái-vidék mocsarai között maláriát kap és 1842. április 11-én a székely havasok küldötte, Háromszék forró szívű fia, az emberi kultúra hős katonája örökre megpihent, A dardzsilingi temetőben domborodó sírja fölött áll az Ázsiai Társaság és a Magyar Tudományos Akadémia emléktáblája.

Százhuszonöt év telt el halála óta. És máig is érvényesek Széchenyi István szavai: „Egy szegény árva magyar, pénz és taps nélkül, de elszánt kitartó hazafiságtul lelkesítve, — Körösi Csorna Sándor — bölcsőjét kereste a Magyarnak és végre összeroskadt fáradalmai alatt. Távol a hazátul alussza örök álmát, de él minden jobb magyarnak lelkében. Nem magas helyzet, nem kincs a nemzetek védőre, hanem törhetetlen honszeretet, zarándoki önmegtagadás és vasakarat. Vegyetek példát hazánk nagyai és gazdagai egy árva fiún, és legyetek hű magyarok tettel, nem puszta szóval, áldozati készséggel és nem olcsó fitogtatóssal I“

Vegyetek — vegyünk példát!

Péterfi Gyula