Nő, 1967 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1967-04-14 / 15. szám

zerteágazó

A kész rekamiék és a székek, illetve annak különböző párnái és oldalrészei sorakoznak előttem. — Asszonymunka, ötlik fel agyamban, és a gondolat visszhangzóan hull énem legmélyebb részére és arra kényszerít, hogy végignézzem formáló, szorgos kezüket, melyek különböző eszközt szorongatnak, hogy elvégezhessék egy-egy műszakra kiszabott munkájukat.

A losonci kárpitosüzem műhelyében lestem el a kárpitosbútor készítésének műhelytitkait, és ismerkedtem meg ott dolgozó asszonyok gondjaival-bajaival is.

A Ipsonci kárpitosüzem a topolcanyi nemzeti vállalat fióküzeme. Alkalmazottainak 43 százaléka nő.

— Derék asszonyok, jó munkaerők, — adja meg rövid kádervéleményét Cajhan András, az üzem sok éves alkalmazottja, a műhelyek vezető mestere, aki ennek a szakmunkának pontosan előirányzott ábécéjét is kitanulta annakidején.

— „Szalaggyártás" — mondja a mester. Parányi szó, amelyet felfal a műhely zsivaja, de amely nem enyészik el ennek ellenére sem, bár élő asszonyagyak gondolatai forgácsolódnak el a gyorsan elfutó szalagon. Aprányi sóhajgomolyok, mosolyfényévek, a gond esőcseppjei kérdőjelek sokasága fut rajtuk a végtelenbe.

Egy gyászruhás asszonyon akad meg a szemem. A kezében sarló alakú, finom acélból készült, hatalmas tű. Boszorkányos ügyességgel öltöget. A tűt kalapács váltja fel, majd ragasztóanyag. Mindezt gyors egymásutánban, mintha fiatal, huszonkilenc éves asszonyszívét is bele akarná kalapálni valahová, a rekamié oldalrészébe, hogy megszűnjék benne a fájdalom, amely úgy sodródik, mint a szűnni nem akaró árvíz. Néhány hónapja siratja kilencéves kisfiát. Autószerencsétlenség érte. — Mindannyiuk élete egy-egy regény, néha tragédia — foglalja szavakba bánatát Hámorníková Emília, a gyászruhás asszony. — Mellette Vajová Anna ugyanazt a munkát végzi.

A szalagfűrész mellett Antolics Erzsébet és Dicse Margit áll. Ezen a gépen szabják föl naponta ötven heverő párnagarnituráját ruganyos gumiból. 277 darab különböző nagyságú párnát jelent ez. A gumi disznószőrből és ragasztóból készül. Ez a gyár éltető eleme, a heverők lelke. Voltaképpen minden itt kezdődik. A gyár egész „élete". Ha ruganyos gumija van a gyárnak, annyit jelent, hogy a békessége is megvan. Sajnos, sokszor nincs békessége, hiába fényesedik a gyár tetején az üzem oly élesen szembeütköző neve: — M i e r. — A nézeteltéréseket az üzem anyaghiánya váltja ki elsősorban. A ruganyosgumit a Nyugatszlovákiai Bútorkészítő Vállalat galántai üzemének kellene szállítania a losonci „Mier" számára. Sajnos, az utóbbi időben nagyon hiányosak a szállítások. — Mi ennek az oka? — kérdezem Cajhan mestert.

— A zinei Hulladékgyűjtő Vállalat a felvásárolt nyersanyagot (disznószőrt) a morvaországi Dőlné Królovicébe szállítja inkább, mint Galántára (nem tudni milyen oknál fogva), ahol ugyancsak ruganyosgumit állítanak elő, inkább csak házi kivitelben. Az itt készített gumi rosszabb minőségű, de ebből sem kapnak elegendőt. A párnákat tehát afrikkal tömik.

Egy emelettel feljebb a hatalmas műhelyekben sok asszony dolgozik egymás mellett. A fűből gomolyagban száll a por a mennyezet felé s a porral együtt az asszonyok panaszai is. A porral tárolódott el bennük, de most szabadon tör utat kifelé.

— Tessék megnézni a kabátomat, szólal meg középen Lukács Ilona. — S nem kapok „porpénzt". . . A por ott acsarkodik vastag sávokban az asszony

KÉRDŐJELEK

sötét klottkabátján, neki mégsem jár az óránkénti negyven fillér egészségi pótlék, „porpénz" címén. Nemcsak neki, sok asszonytársának sem.

— Miért? — teszem" föl a kérdést műszak végeztével Rozimant elvtársnak, az üzem igazgatóhelyettesének, aki paragrafusok görbéjébe foglalt előírásokat mutat s azok egyes pontjait, amelyek 1963 március elsejével a 131-1291/60 szám alatt léptek érvénybe. A határozat Sz-26 pontja értelmében csak a matrackészítőnek és a D-61 pontja értelmében az előkészítőknek van joguk megkapni a pótlékot. A tényállás viszont

György Erzsébet

Sfastná Mária

az, hogy a losonci kárpitosüzem ezen részlegén mégis mindannyian egyformán lélegzik a port.

— Miért nem gondoskodik az üzem arról, hogy különválassza a szóbanforgó műhely dolgozóit? Rozimant elvtárs hivatkozik arra, hogy az üzem vezetősége részéről történtek ilyen irányú óvóintézkedések. A szomszéd műhelyben látok is egy készülő falat, amelynek építésével — sajnos nagyon lassan haladnak előre, azonkívül igéfi provizórikusán hat.

Mária Őíastná azok közé a szerencsések közé tartozik, aki meg is kapja a fent említett egészségi pótlékot, néhány hónapra visszamenőleg is. A kifizetett összeg azonban csak egy részét teszi ki a követelésnek. Sfastná Mária nem az egyedüli, akinek ilyen értelmű panaszai vannak, ezért törvényes alapon fogják követelni a nekik járó egészségi pótlékot, annál is inkább, mivel a losonci járás higiéniai szolgálata szerint nyolc százalékkal porosabb a levegő, mint ahogy azt az előírások megengedik.

Vannak még más panaszok is. Anyaghiány miatt gyakran mennek fizetetlen szabadságra a gyárban dolgozó asszonyok, akarnak vagy sem. Máskor napi tizenhat órát kell dolgozniuk, sőt a szabad szombatjukon is, anélkül, hogy azt pénzben vagy időben megtérítenék.

Három év előtt szóbeli megegyezés jött létre az üzem és alkalmazottai között, amelynek értelmében személyenként havonta egy koronát levonnak a fizetésekből, hogy ezt az üzem azon férfiainak adhassák, akik az ország bánya-, vagy építőüzemeiben önkéntesen jelentkeznek egy évi brigádmunkára. Fejenként ötszáz koronában állapodtak meg.

— Miért kapott az én férjem csak háromszáz koronát? — kérdezi Róth Irén, aki öt éve alkalmazottja az üzemnek. — Mások ötszázat kaptak s ugyancsak a kékkői bányában vállaltak brigádmunkát.

— Erre a „miért''-re Rozimant elvtórs nem tud azonnal válaszolni. Utánajárok s tisztázzuk a szóbanforgó kérdést, — ígéri. — Úgy tudom, hogy az összeg kiutalásánál több körülményt is tekintetbe veszünk. Nagy különbség, hogy

valaki Osztravát vállalja-e, vagy Kékkőt. Az utóbbi munkahelyről naponta hazajárhat a brigádmunkás. Az építészetnél elhelyezett brigádmunkásaink szintén kevesebb jutalomban részesülnek.

Sulek Piroska a havi egy koronás levonásokkal nincs kibékülve. — A szóban történt megegyezés egy évre szólt, s nekünk már három éve vonják le a koronáinkat. Szerintünk 14 000 koronát tesz ki az összeg, amit eddig levontak. Az üzem betétkönyvében ebből 6500.— korona fekszik készpénzben.

— Ha valaki meghal, fedezzük a temetését, — mondja az üzemvezetőség. — De mi nem akarunk meghalni, még csak gondolni sem akarunk ilyesmire. Fölöslegesnek tartjuk az ilyen célú levonásokat. Különösen, hogyha brigádmunkásaink nem kapják meg az ígért összeget. Sulek Piroskának és Róth Irénnek sok asszonytársa ugyanezt a nézetet vallja.

Az üzem legfelső emeletén semmi panasz. Az óriási műhely csupa szín. Bútorhuzatok incselkednek velem, amelyek a helyiség háromnegyed részét elfoglalják. Itt varrják a heverő párnáinak felső huzatát. Sorban vannak elhelyezve a gépek és a varrógépek idegrontó hangja a lenti autózúgással keveredik. Megszokták. Valamennyi asszony évek óta itt dolgozik. Az asszonyok között két férfit látok; Tóth István és Borgel József az üzem szabászai. Ezen a részlegen nincsen anyaghiány s nagyon megértik egymást. Benyó Mária hét éve dolgozik itt és a legjobb munkaerők egyike. Precíz munka kerül ki a keze alól. öt év óta övék a szocialista munkabrigád zászlaja. Molczová Mária a munkabrigád vezetője.

— Kitűnő a kollektívánk. A férfiakkal is a legjobb megértésben dolgozunk. Értelmes emberek, segítik egymást.

A gyár tetején az üzem oly élesen szembetűnő neve: „Mier” — Béke. Műhelyeiben színes fekvőhelyeket készítenek. Exportra. Naponta tizenhat szobagarnitúrát szállítanak a Szovjetunióba. Csak ezek a nyugtalan kérdőjelek ne tolakodnának elém, melyek szerteágaznak az üzem asszonyainak lelkében, gondolataiban. Moyzes Ilona

AI ILLETÉKESEK VÁLASZOLNAK

Elolvastuk üzemünkben járt munkatársuk írását, amelyhez szükségesnek tartjuk hozzáfűzni a következőket:

A habgumihiány országos probléma a bútorkészítő iparban. Legjobban mégis a Nyugatszlovákiai Kerület bútorkészítő üzemeit sújtja, köztük a galántai üzemet, amely a nyersanyag hiánya miatt nem tudja gyártani a habgumit. A nyersanyagot a Zberné suroviny (Hulladékgyűjtő) szállítja, sajnos a készlet nem fedezi a szükségletet. Ebben az esetben az új gazdaságirányítás eladó-vásárló kapcsolataiban létrejött mai feltételek okozzák ezeket a problémákat, amelyről tudnak mind a gazdasági, mind a politikai felsőbb szervek. Sajnos, eddig még nem oldották meg a problémát, ezért üzemünk rendkívül gazdasági és erkölcsi károkat szenved miatta. Anyaghiány miatt sokszor le kell állni a munkának, s nagyok a tervkiesések, ‘ cca 1 millió koronás a lemaradásunk.

Ami a poros környezetben dolgozóknak járó egészségi pótlék fizetését illeti, ezeket a MSP 131-1291/60 számú rendelet értelmében folyósítjuk. Érthető, hogy a többiek ezzel nem értenek egyet, ezért az ügyet bíróság elé bocsátottuk, s most várjuk a végérvényes döntést. Addig is, amíg megérkezik, azok a dolgozók, akik nem kapnak egészségi pótlékot, külön munkahelyen, higiéniai szempontból megfelelő helyiségben dolgoznak. Azt hisszük, ez lesz a jövőben a megoldás a többiek részére is, nem pedig a pótlék fizetése.

Az egy koronás levonásokat illetően: ezt a módszert a dolgozók munkaközössége saját jószántából fogadta el, mint a szolidaritás szép példáját azok iránt, akik kulcsiparba mentek dolgozni. Az üzemi szakszervezet (ROH) beleegyezésével vonják le a pénzt, a beérkező összeget pontosan könyvelik és ellenőrzik. Ebből az alapból fizetik ki a pénzbeli jutalmat azoknak, akik a bányába (500 Kcs-t) vagy akik az építőiparba mennek dolgozni. (300 Kcs-t.) Ennek köszönhetjük, hogy a toborzást sikerült teljesítenünk.

Ami pedig a halálesetekben nyújtott segítséget illeti, azt hisszük, humánusak vagyunk, ha segítünk. Különben újra megbeszéljük majd az üzemi szakszervezetben, s dolgozóink kívánsága szerint járunk el. Aki a levonásba nem egyezik bele, annak a fizetéséből nem vonjuk le az 1 Kcs-t.

Káder Július, az üzem igazgatója Mier, n. p. Topolcany, závod Lucenec