Nő, 1967 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1967-04-07 / 14. szám

gyermekmunkán a zsolnai képzőmű­vészeti iskola tanulóinak névjegye szerepel. Hírüket néhány esztendeje az egész világon, Moszkvától Berlinig, Tokiótól San Franclscótg, New York­tól Párizsig sok helyütt ismerik. Min­den hazat és külföldi kiállítás után számos díj és elismerő oklevél öreg­bíti az iskola pedagógusainak és tanu­lóinak hírnevét. Ztltnán könnyebb megtalálni, a fél­reeső Kuzmány utcát, mint bejutnt a képzőművészeti iskola épületébe. Az egyemeletes, kopott külsejű ház előtt hatalmas víz és sártenger torlaszolja el az utat. Itt ügy látszik nemcsak re­ményteljes rajzolónak vagy modelle­zőnek, de távolugrónak is kell lennie annak, akt be akar kerülni az isko­lába. Megvallom, kissé csalódottan lép­tem át az iskola küszöbét és ez az érzés bent az épületben is fogva tar­tott. A dohos levegőjű folyosók komor falait színes gyermekrajzok Igyekez­nek vidámabbá tenni, de kevésbé si­kerül, mert a félhomályban nem érvé­nyesülnek. A tanteremben néhány szedett-vedett bútordarab, pad és raj­­zolótábla. Az egyik sarokban mennye­zetig érő hatalmas polcos állvány, roskadástg megrakva rajzlapokkal. A szekrény tetején szorosan egymás mellett fából faragott, porlepte figu­rák, kerámia és néhány igen mutatós drótplaszttka. Nem így képzeltem el. — Ezt már sokan mondták — mo­­solyodík el szomorkásán FrantiSek Behúá, az iskola igazgatója. Mi mégis örülünk, hogy legalább ennyink van. Nyolc évvel ezelőtt, amikor ez a kép­zőművészeti tskola létesült, sokkal mostohábbak voltak a körülményeink. Olyan padláshelyiségekben voltunk, ahol még a legelemibb higiéniai be­rendezések is hiányoztak. Nyolcvan tanulóval kezdtük a mun­kát Zdenek Hortckp festőművész kol­légámmal. Azután, ahogy szaporodott a növendékek száma, úgy nőttek gondjaink is. Amikor sikerült elhe­lyezkednünk ebben az épületben, több lett a férőhelyünk, de amint látja, még mindig igen sivár körülmények között élünk. Az érdeklődök száma évről évre növekszik. Ma 364 növen­dékünk van. A járási nemzeti bizott­ság támogat minket, az anyagi eszkö­zöket rendelkezésünkre bocsájtja, de nincs vállalat, amely az építkezéshez hozzáfogna. Még a kiállításokra sem tudunk megfelelő termet biztosítani. Hazánk területén számos hasonló iskola működik, ahol a körülmények sokkal kedvezőbbek, mégis a íilinai képzőművészeti Iskola áll az érdeklő­dés középpontjában. Mi a titka növen­dékei kimagasló eredményeinek? A gyermek veleszületett képességei­nek kibontakoztatásában jelentős sze­repet tölt be a szakképzett pedagógus, akt érzi mikor, melyik pillanatban kell megfogni a bizonytalankodó kezet és mikor nem szabad zavarni a gyer­mek elképzelését. Nálunk valamennyi pedagógus tevékeny alkotó művész, önálló kiállításokat rendez. Felügyel­nek, ha kell tanácsot adnak, észre­vétlenül vezetik a fiatalokat, csak akkor javítanak, ha kell, de soha nem erőltetik saját akaratukat a gyermek­re, mert minden gyermek másképp érez és másképpen fejezi ki meg­látásait. Érzékenyen reagál a körü­lötte zajló élet minden mozzanatára, számára a legközönségesebb hétköz­nap is tömegével ontja az érdekeset, önálló alkotással szeretné bizonyíta­ni képességeit. Hagyni kell, hadd bizonyítson úgy, ahogy ő látja a leg­jobban. A tanteremben kócos fejek hajol­nak a rajztábla fölé. A második év­folyam növendékei. Zilina környéké­ről járnak be minden héten szerdán és három órát töltenek az iskolában. Néhány évtizeddel ezelőtt az itt élő fiatalok csak az élet árnyoldalát ismerték, nyomorúságosán tengették életüket és ha már nem bírták elvi­selni a nélkülözést, kivándoroltak a hazából. Ma a legifjabb generáció már a művészet iránt érdeklődik, szabadon bontja ki tehetségét, művelődik és alkot. A néma csendben az ecsethúzások halk neszét és a ceruza sercegését hallani. Az alkotás belső öröme telje­sen leköti figyelmüket. Kezük nyo­mán a fehér rajzlapon színes jelene­tek elevenednek meg: az aréna és a mesék világa, a család, játszótér és az iskola élete, kedves háziállatok ]. Skovránková: Hegedűművész képei, az utcán zajló élet ezernyi mozzanata és hasonlók Kék szemű, szöszi kislány mellett időzök. Kezében szaporán mozog az ecset. Egy utcarészletet fest autóbusz­­megállóval, előtte emberek állnak egymás mögött, de néhányon kilóg­nak a sorból. Vajon miért? — Ezek arra várnak — emelt rám napsugártekintetét a szöszi — hogy amikor megáll az autóbusz, oldalról feltolakodjanak. Hát igen. A gyermeknek semmi sem kerüli el figyelmét. Ez a kislány nagy ígéret — mondja az igazgató. Ötéves korában hozta el az édesanyja, azzal, hogy telefesti a falakat, meg a szekrényajtókat, de nincs szíve megverni, mert olyan szé­peket rajzol. Igaza volt a mamának. Ma már gyermekrajzok mellett el­ismerő oklevelek díszítik a falat. Kik a legtehetségesebb növendékei? — Nevet nem említek, mert sokan vannak és nem szeretnék kihagyni senkit. A nevek helyett inkább az eredmények beszéljenek: évente átlag öt tanítványunkat veszik fel a mű-Jurigová: Csellózó leányka I. Grossmann felvételei vészképző iskolára, ez az egyik nagy eredményünk. A másiknak meg itt vannak a kézzelfogható bizonyítékai — tárja fel előttem az üvegszekrény ajtaját. Arany, ezüst és bronzérem Tokióból, két nagydíj Moszkvából, arany és ezüst Olaszországból, Izrael­ből, négy ezüst Varsóból, az Unesco nagydíja, a „Gyermek és a világ" — kiállítás nagydíja, sok-sok elismerő oklevél, és egyéb kitüntetés. A szekrény ajtaja nyikorogva be­csukódik, Behúfí igazgató elbúcsúzik. Örára megy. A legutóbbi kiállításról szóló cikk­ben azt olvasom: a lilinai képzőmű­vészeti iskola tárlatain évről évre azt tapasztalhatjuk, hogy a gyermekek alkotásai témagazdaságukkal, formai és tartalmi színességükkel tűnnek ki. Ogy hírlik, a jó munkáért állami ki­tüntetésre terjesztették elő azt a ki­váló iskolát. Nagy elismerés, de ... a tehetséges gyermeknek ahhoz, hogy alkotni tudjon esztétikai érzékének állandó fejlesztésére rendezett, tiszta, korszerű munkahelyre van szüksége. JANDANÉ H. MAGDA test betakarósában, fényszórók dirigálásában, kulisz­­szatologatókkal folytatott vitában, egy vacak papír­darab oda és nem idehelyezésében merül ki. Hát így születik a művészet? Rettenetes! Hisz ez kiábrán­dító! Azért nem nyilvánosak a próbák. A nézőnek édes mindegy lehet, hogyan születik a darab, őt a végeredmény érdekli. És igaza van — mondja erről a kérdésről a véleményét Drahomíra Ba rgá­­r о v á, Szlovákia egyetlen operarendezőnője. Drahomíra Bargárová a J. G. Tajovsky Színház dramaturgja és rendezője Banská Bystricán. Ritkaság ezen a poszton nővel találkozni. Ráadásul nagyon felelős munkahely ez: a világ legnagyobb opera­házában járunk ugyanis. Pontosabban: aránylag ez a legnagyobb operaház. Mert egy operaház Bra­­tislavóban — ahol 270 ezer ember él — és ugyan­csak egy Banská Bystricán, ahol harminc-egynéhány ezer a lakosság száma — nagy különbség. Hogy leg­kisebb kerületi székhelyünk operaelőadásának néző­terét megtöltse a közönség, ahhoz a közönségnek igen gyakran kell színházba járnia. De magától a néző nem jön, s ezért olyan élményt kell nekik nyúj­tani, hogy jöjjön, sőt, hogy többször is eljöjjön. Más­képp lehetetlen fenntartani egy operaházat ilyen kis városban. Tehát, ha a lakossághoz viszonyítva szá­mítjuk, bizony a legnagyobb operában járunk. Még­hozzá olyanban, amely túlteljesíti a látogatottság tervét. És ez a mai televíziós időkben nagy szó. Drahomíra Bargórovától egy olyan nyugodt dél­utánt szeretnénk kicsikarni, amikor nincsen más el­foglaltsága, hogy sokat kérdezhessünk, s bemutat­hassuk őt olvasóinknak. Végül számos próba közben és véletlen találkozásokkor készült interjú alapján sikerül úgy ahogy összeállítani az arcképet. Elsősor­ban az érdekel bennünket, hogyan teremtette meg a színházban, fiatal nő létére, a rendezőnél elenged­hetetlen tekintélyt. Tudjuk, ez nagyon nehéz lehetett. Mert hogyan fogad a színész egy új rendezőt? Egy­mástól érdeklődnek a színházi emberek, hogy meg­tudják, milyen? Milyen a híre, művészi színvonala, erélyes-e, emberséges-e stb. De ha nő az új rendező, akkor természetesen arra a kérdésre „Milyen", a szí­nészkolléga azt válaszolja: „Szép szeme van." Arról, hogy itt, a rendezői pult mögött nem a szeme és az alakja a fontos, igényes, nagyon megfeszített mun­kával kell meggyőzni a munkatársakat. És arról is, hogy nem „csak nő". Egy férfirendező, az akármilyen hangon adja ki utasításait, azok mindig rendezői utasítások lesznek. Ha viszont egy 'nő ad utasítást, akkor két lehetőség van: vagy nyájasan mondja — és akkor „ujja köré akarja csavarni a fiút", vagy erélyesen beszél és akkor — „hárpia". Hogyan be­széljen hát? — Keveset és tárgyilagosan — válaszolja Bargá­rová. Ahhoz azonban, hogy a rendező a próbán keveset és tárgyilagosan beszélhessen, jó előre meg­fontolt, legapróbb részletekig kidolgozott koncepció­val kell rendelkeznie. Meg kell minden részletet ta­nácskoznia a karmesterrel, a díszlettervezővel, az ügyelővel, a főszereplőkkel. A partitúra fölött napo­kat kell töprengenie, a legkülönfélébb előadások felfogását kell ismernie, saját kifejezésmódját meg­találnia. Ez időt, rengeteg időt követel. Drahomíra Bargárová pályafutása még rövid, ezért ismertetését korán kell kezdeni: ötéves korában lépett fel először. Hegedülni, zongorázni tanult, majd a brnoi Janácek Zeneakadémián végezte tanulmá­nyait, az operarendező szakon. Nyolc éve dolgozik első munkahelyén, Banská Bystricán. Vendégrende­zőként a Német Demokratikus Köztársaságban és Bulgáriában volt bemutatója. Itthon évente legalább három bemutatója van. Legutóbbi nagy sikere az Álarcosbál volt, utána a Bajazzók. A siker modern színpadi zenemű bemutatására ösztönözte, ami vidéki színházban nagyon merész tettnek számít. Végül Carl Orff „Die Kluge" című meseoperája szokatlan zenei felfogása ellenére is sikert aratott. A Szevillai borbélyban már erősen érezhető Bargárová egyéni­sége. A vígopera ismerőjének is kellemes meglepe­tést nyújtó színpadravitel jellemzője az az erőteljes vonalvezetés, amely egyértelműen megválaszolja operaszínpadaink manapság égető problémáját: hogyan nyújtsunk igényes élményt, jó szórakozást és emellett ne alkudjunk meg a felszínes ízlés előtt, s mégis telt házunk legyen? A cselekmény fél év­századdal közelebbhozása, a prózában mondott szöveg kibővítése, Almaviva gróf kissé megváltoz­tatott jellemzése üdévé, frissé teszi az előadást, amely a mai nézőnek ad vidám élményt, jó zenét. A néző­téren lehull rólunk a klasszikusoknak "kijáró" tiszte­letteljes maszk és szívből szórakozunk . . . — Lehetséges volna, művésznő, mindez — a mű munkaigényes megformálása, a rendezői alkotás egyéni felfogásának kialakítása, valami új meg­teremtése — ha történetesen ön férjnél lenne? — Ej, de rámenős kérdés . .. Egyébként, azt hiszem a házasélet nem akadálya a művészetnek. Viszont... Szóval, az a gyanúm, hogy az ilyen munka a házas­életre lehet rossz hatással. Azt hiszem, a férj men­ten kiadná az utamat, ha vacsora helyett színpadi fényhatások elemzésével fogadnám . .. Persze, ezen még gondolkozni kellene. így, egyedül is a szolgál­tatásokra vagyok utalva. Hát még ... Ajaj, ne is beszéljen róla ... Ismét valami keserű szájízt érzek, mint mindig, amikor valamiben kiváló, teljes erőbedobást, egész embert követelő munkát végző nőkről írok . . . Miért kell ezeknek a nőknek csak két lehetőség között választaniok: vagy, vagy? Vagy nyugodt családot, új emberéletet teremtesz, vagy új világot alkotsz, amely kulisszákból és zenéből, esetleg palotákból, új hidakból és vasútvonalakból áll, de amely ezért a családot követeli cserébe. Még akkor is, ha olyan nagy kék szeme, egyéni bája és erőteljes fiatalsága van az alkotónak, mint Drahomíra Bargárová rende­zőnőnek. Vilcsek Géza

Next

/
Thumbnails
Contents