Nő, 1967 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1967-03-31 / 13. szám
A z m% Ы w H % « s z < Q О cc 5 —I < Esett. Úgy esett, mint tán soha eddig. Kegyetlenül, csökönyösen, vizes fekete ostorként. Mi pedig tölcsért csinálva tenyerünkből, az eget fürkésztük, kerestük a repülőt. — Látsz valamit? — Stemmít. — Hallasz valamit? Semmi sem látszott az esőn kívül. És nem hallatszott semmi. Egy cigarettát húztam elő a zsebemből és gyufa után kezdtem kotorászni. — Van nekem, — súgta Arsene, öngyújtót vett elő és reszketős ujjaival meggyújtotta. — Köszönöm — mondtam, miközben óvakodtam ránézni, habár ő kereste a tekintetemet... Reszketsz? — Köszönöm. Kihúzott egy cigarettát a csomagból, rágyújtott a még mindig égő lángocskánál, majd habozva megkérdezte. — Gondolod, hogy ... — Nem tudom... azt hiszem, hogy igen. Crisut történetesen ismerem, egyszer repültem vele, és ha a gép nem gyullad ki, vagy ha netalán tán nem ütközik neki egy hegyinek, esetleg nem törnek le a szárnyai, akkor eljön. Több mint biztos... gondolom, hogy jön. Arsene a M-i gép- és traktorállomás Kommunista Ifjú Szövetsége alapszervezetének titkára volt. Már régebben megismerkedtünk, amikor egy alkalommal az „Ifjú szikrák“ szerkesztőségében a titkárok tanácskozásán ő is részt vett. A vitát én vezettem, és úgy véltem, hogy az összes közül V ő a legleleményesebb. Voltak nézetei. Voltak tapasztalatai. Tanácskozás után félrehívtam és megkértem, hogy beszédének első oldalát dolgozza át. — Nem értek hozzá. — De értesz. Leültettem íróasztalomhoz, elláttam kávéval is, kívülről rázártam az ajtót. — Egy óra múlva visszajövök, — mondottam — addigra légy készen. Ökleivel dörömbölni kezdett az ajtón. — Nem bírom... nem tudom. Nem értek hozzá. És értett hozzá. ... Most pedig a M-i Gép- és Traktorállomáson voltam. Riportanyagot kerestem. Első utam Arsenehez vezetett, és így teljesítettem ígéretemet, hogy okvetlenül meglátogatom. Sajnos azonban, amikor estefelé M-bo érkeztem, Arsene elkeseredett és nyugtalan volt; fia — három és féléves — ágynak dőlt, ismeretlen betegség támadta meg, 40°-os láza volt. A titkár felesége nem volt otthon. Jasi-ba utazott valami vizsgák miatt. A beteghez sebtiben hívott üzemi orvost — egy fiatalember, aki három hónappal előbb fejezte be az egyetemet — kijelentette, hogy egy ritkán előforduló vírusról van szó és hogy gyermekszakorvosra van szükség. Mindenesetre különleges gyógyszer is kell, amely csak a „járáson“ kapható. Mikor? — Sürgősen, — mondotta Eusebiu doktor. — És helyben. A gyermek nem szállítható, sokat kockáztatnánk. „Sürgősen“, ez egészségügyi repülőt jelent. Egyedüli megoldás. Mindannyian a tanácsra siettünk. Azonnal kapcsolást kértünk Constantával, Eusebiu pedig az egészségügyi repülősök tisztjével beszélt, akinek elmagyarázta az esetet. Testőrök — Utoljára mondom öcsi, hagyd abba ezt a zűrt, mert ha felkelek, késő lesz! Vagy a rádiót zárd el, vagy a harmonikázással végezz. Kibírhatatlan! Nem érted, míg szépen mondom? — öt perc ... öt percecske az egész, Pistu . . . pszt, légy csöndben, a Sinatra kezdi. . . psztl Pistu szemeit az égre emelte és nagyot nyelt. A kezében levő könyvet lapjával felfordítva tette le a paplanra és egy sorozatot boxolt párnája sarkaiba, amitől az támlasszék-alakot öltött. Aztán maga is fütyülni kezdte az édesbús amerikai sanzont. — Pszt... ne, Pistu kérlek . . . pszt! Pistu elhallgatott és átfordult a hasára. öcsi viszont ott kuporgott pizsamában a rádió előtt a földön. Előrenyújtott nyakán kidagadtak az erek a nagy igyekezettől, hogy egy hangot el ne szalasszon a slágerből, amire az előzetes műsorismertetés alapján már órák óta várt. Tizenegy felé járt az idő, a fiúk már régen ágyban voltak, csak öcsi ugrott ki, hogy meghallgassa a bécsi rádió slágerparádéját. így ment ez már vagy két hete. — Du, du, du . . . — dúdolta a nagy Franky és hangja szinte beleveszett a messzeségbe, ami a lemez lejártát jelentette. Öcsi hirtelen lekattintotta a rádiót és meztelen talpait maga alá húzva, a megszállottak dühével dolgozott harmonikája billentyűin, közben mutáló, hol mezzoszoprán, hol bariton hangon nyekeregte a slágert, hogy emlékezetből a hangszerbe szugerálja a melódiát. Pistu, habár hozzá volt szokva az ilyen koncertezéshez, nem állhatta meg szó nélkül. — Látod öcsi, milyen hülye vagy — mondta szelíden — mint egy holdkóros felkelsz az ágyból, hogy ezt a buta slágert meghallgassad, ahelyett... — Tudom mit akarsz mondani, hogy az egész mulatság nem ér meg ennyi fáradságot és csak nekem lehet ilyen mániám, hogy a zenekarunkat pont Sinatra slágerére akarom betanítani. De mondok neked valamit, te hiába leszel az idén már érett és hiába tartozol a technikailag fejlett kaszthoz, azért engedd meg, a füled kimondottan botfül, és valid be Pistukám, hogy titokban irigyled az én abszolút hallásomat. Pedig aki muzsikálni tud, azt szeretik a nők! Ezt nem én találtam ki — tette hozzá kipirulton — ez is egy sláger. Gondosan, mint lovász a selyemszőrű paripát, dörgölte fényesre a harmonikáját, mielőtt visszahelyezte tartójába. Aztán kamaszhoz illő sértődöttséggel feküdt vissza az ágyába. — No, végeztél te szerencsétlen? mondta a bátyja. — Ide hallgas, holnap hozok egy magnetofont, Darvas Zolinak van egy, ha elromlik én szoktam kijavítani, nekem kölcsönadja. Szalagot is hozok hozzá, arra felveszem ezt a világszenzációt és annyiszor lejátszhatod magadnak, ahányszor rád jön az ihlet, de nem éjjel, hanem nappal. Hát csak ezt akartam mondani, te mafla. öcsi leugrott az ágyáról és odaállt Pistu elé. Pistukám, mindent visszavonok! Te nagy ember vagy és az is lész, botfüleid ellenére. De hogy lásd, ki vagyok én, mi vagyok én, mindjárt kimutatom irántad való hódolatomat. Odarohant a szekrényéhez. Az ingek alól egy jókora darab csokoládét húzott elő és rátette Pistu paplanjára, pontosan a könyv mellé. — Nem kívánom, hogy hálás légy öcskös és hogy megérts, nem is anynyira érted teszem, amit teszek, hanem magamért, én éjjel aludni akarok. Ez egy. A másik az, lássuk csak, honnan az ördögből van neked ekkora darab csokoládéd? He? — Kaptam — mondta öcsi bizonytalanul. — Nézd öcsi, most még meséld el, hogy találtál száz koronát egy elhagyott utcában, és hajlandó vagyok felkelni és úgy összeverni téged, hogy ha anyánk hazajön a színházból, rá sem ismer kisebbik fiára. Miből vettél te ilyen drága dolgot? — Forgatta kezében Pistu a csokoládét. — Svájci gyártmány a Tuzexből. No felelj! — Mondtam, hogy kaptam — szólt öcsi vérvörös arccal. — Kitől? — Hát attól a jövendőbeli apámtól. Pistu hirtelen felült az ágyában. — Ne mert ezt még egyszer mondani — kiáltott és akkorát csapott a paplanjára, hogy könyve messze elrepült. öcsi lehorgasztotta a fejét. — Hát hogy mondjam? — szólt reszkető hangon — hát akarom én így mondani? Hát mit mondjak? Mondjam, hogy anyu udvarlójától, attól a püffedt trógertől kaptam? Hát akartam ezt én elfogadni? De anyu ott volt, mikor hozta és úgy meg volt hatódva, hogy milyen jó ember és mondta, hogy csak fogadjam el. És mikor egyedül maradtunk, anyu azt is mondta, hogy már most úgy bánik velem, mintha az apám lenne, és hogy kell az ilyen fiatal fiúnak az apahelyettes. Meg azt is mondta, hogy milyen jó lesz egy igazi boldog családi otthonban élni. Ha láttad volna anyut, csak úgy ragyogott. Hát mit csinálhattam? — Szegény mama — mondta Pistu elgondolkozva — érdekes, hogy velem így sosem beszél. — Persze hogy nem beszél, mert ez feszélyezi őt. Kati mondta, hogy az olyan nagy fiúval, mint Pistu, ez zsenáns. ról? Te Katival beszélsz a mi dolgaink-Kell is arról beszélni! Kati látja, hogy az a püffedt alak itt lityeg anyu körül és Kati az okos lány, azelőtt nem lehet semmit ködösíteni. Elhallgattak. Pistu érezte, hogy erről a dologról beszélni kell öcsivel. Valamit meg kell magyarázni a kisebbiknek, amit ő maga is inkább csak sejt, mint ért. Tudod öcsi, anyu a legjobb anya a világon, de már tíz éve egyedül él . . . — Egyedül? Hát te meg én? — Az más, mirólunk gondoskodik, de apát nem pótoljuk neki, mióta összezúzta az a, teherautó a gyárban, azóta . . . emlékszel te apára? — Kicsit. Olyan magas volt és szőke. Igaz, hogy talán nem is emlékszem 'rá, csak a fényképek:öl ismerem, aztán úgy rémlik. — Persze, nem is emlékezhetsz rá. Te csak négyéves voltál, de én már nyolc. Külsőleg te hasonlítasz rá, nem én, én inkább az erejét örököltem. Mindig úgy látom magam előtt, ahogy hazajött és felkapott a levegőbe, csak aztán csókolt meg. Anyut is, mint egy gyereket. Anyunak rettenetesen hiányozhat. . . — Igen, Kati is mondta, hogy a mi anyánk az egy hős és hogy mi azt nem is tudjuk, mert azt csak a nők tudják megítélni. — Marhaság, én tudom hogy ki anyu és éppen azért. . . — Mit éppen azért?- Éppen azért félek. — Mitől félsz? — kérdezte öcsi izgatottan és odakuporodott a bátyja ágya szélére. — Ettől, az embertől féltem. Nem hozzá való. — Te honnan gondolod? Mióta úgy láttam, hogy anyu ko-25
