Nő, 1967 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1967-02-24 / 8. szám
A hamisítás művészete Párizs egyik műtermében két kiváló festő dolgozik immár hét hónap óta. Hatvan képet festettek eddig. Minden kép egy-egy zseniális hamisítvány. Picasso, Degas, Monet és van Gogh alkotásait hamisították egy ember megbízásából. A megbízó nem akarja a nemzetközi műkincs-piacot felrobbantani, nem akar hamisítványokkal mtlliókat szerezni, csupán egy filmet készít arról a témáról, hogy a „hamisítás nagyszerű művészet". Az ötletet egy állítólag megtörtént eset adta: Különös ügyfél kereste fel egyszer az ismert restaurátort és műgyűjtőt. Egy képet hozott magával, ami Garibaldit ábrázolta és ami nagyon rossz kép volt. Az ügyfél elmesélte, hogy Veronában egy eredeti Perugtno képet szerzett, miután azonban Olaszországból nem szabad ilyen műértéket kivinni, átfestette az eredeti képet. A restaurátor lemosta Garibaldit és rövidesen napvilágra került Perugtno gyönyörű Madonnája, ám ez is eltűnt és maradt — Mussolini lóháton. Perugtno nevét ma már nyugodtan lehet helyettesíteni Degas, Cézanne, Manet, vagy Picasso nevével, hiszen műveik ára csak csillagászati számokkal fejezhető ki, tehát a képhamisítók érdeklődésének középpontjában állnak. Ebből indult ki William Wyler filmrendező, ezért vitte filmre a gazdag sznobok által látogatott árveréseket, mutatta be, hogy milyen árakon kelnek el műalkotások, holott alkotóik csak filléreket kapnak műveikért. Filmszalagon örökítette meg — Audrey Hepburn valóban nagyszerű közreműködésével —, hogy az árverésekre kerülő képek közül sokszor még a szakemberek sem tudják megkülönböztetni az eredetit a hamisítványtól. A filmben szerepel egy zseniális hamisító, egy becsületes műkincs-kereskedő és természetesen a rablók, akik egy múzeumból elrabolják az egyetlen létező — hamisítványt. Ez a téma. Igen sok rendező megelégedett volna a témában rejlő lehetőségek felszínes kihasználásával, Wyler azonban a nehezebben járható uíat választotta: a hamisítót akarta meglesni — munka közben. Nem valami másoló iparost, hanem valakit, aki ismeri a festés titkát, eredeti műalkotójának életét, művészeti irányváltozásait és aki néhány nap alatt olyan „eredetit" fest, hogy a mű igazi alkotóját is zavarba hozná, de csak azt kérdezné, hogy vajon melyik évben festette, mert a mű Nicole — Bonnet párizsi műkereskedő lánya (Audrey Hepburn) rájön, hogy édesapja szabad idejét műalkotások hamisításával tölti. hitelességében kételkedőt sem merne. Picasso például többször kijelentette, hogy nem tud több ezer képére pontosan emlékezni és ha egy műről megkérdezik, hogy sajátja-e — ha a kép tetszik neki — gondolkodás nélkül magáénak vallja. Wyler hét festőt szerződtetett, akik hét hónap alatt hatvan képet „alkottak". Nemcsak van Gogh, Gauguin, Renoir, Degas, Miró müveit hamisították, hanem az antik mesterek szobrait is, köztük Cellini és Rodin plasztikáit. Amikor az egész anyag elkészült, egy szakember kijelentette, hogy ez a történelem legnagyobb szabású hamisítvány-kiállítása. —al— Festmények és banditák A lexikon szerint a festészet a képzőművészetnek az az ága, amely a sík felületen színfoltokból és vonalakból képzett formákból ábrázolja a különböző jelenségeket. Művészet, amelyekről Lyka Károly azt mondta, hogy „ősidők óta velejárója az embereknek és hű tolmácsa mindenkori vágyainak, világszemléletének, törekvéseinek, örömeinek és szenvedéseinek.“ Halhatatlan mesterek műveit őrzi ma az emberiség szerte a világon múzeumokban és képtárakban, meghatott tisztelettel csodáljuk kivételes egyéniségek alkotó erejét, nem a mű számokban kifejezhető (vagy kifejezhetetlen) értéke, hanem szépsége, tökéletessége miatt. Az évezredek végtelen során nemcsak tűz, víz és földrengés pusztította a festményeket, hanem igen sokszor barbár emberi kéz, részeg zsoldos szuronya, vagy gyújtóbombák tüze, .képromboló fanatikusok őrülete is. Természetesen a kis és nagy tolvajok érdeklődését is felébresztették a képek, — TfénTTnűvészeti — hanem kereskedelmi értéke. A legnagyobb szabású képrablást a hitleri Németország vezetői szervezték, kiérdemelvén a „történelem legelvetemültebb műkincs-tolvajai“ címet és csak az a sajnálatos, hogy akadtak igazi műértők, akik vállalták a szennyes munka lényegét, akik a letiport országokban a szakember biztonságával választották ki az ellopandó műkincset a műveletlen fő tolvajok, Hitler és Goring számára. Aztán elmúlt a második világháború, az ellopott műkincsek ismét eredeti helyükre kerültek (kivéve azokat, amelyek a mai napig is a volt náci-prominensek villáit díszítik). Azt hittük, hogy most már a műkincsek, a festmények nyugalmát semmi nem zavarja, profán kezek nem nyúlnak feléjük, de 1959 szeptember 8-án Hannoverben egy takarítónő ijedten rohant a városi múzeum igazgatói irodájába. Amikor a megszokott mozdulattal félrehúzta a terem függönyeit, egy üres foltot látott a falon. Azon a helyen függött még az előző napon Adriaen Brouwer (1606—38) németalföldi festő egyik zsánerképe. Az igazgatóság először hihetetlennek tartja a lopást. Ugyan ki lopna egy „Brouwer-t"? Mit akar vele a tolvaj? Otthon a szalon falára akasztani? Nem sokáig gyönyörködhetne benne, hiszen a kép közismert. Éppen ezért nem találhat rá vevőt sem. A rendőrség gondoskodik róla, hogy a lopás híre elterjedjen. A kép nagyon értékes, biztosítva nem volt. A tolvaj könnyen jutott zsákmányához, egy óvatlan pillanatban leemelte a falról és a kabátja alá dugta. A hír nemcsak a közvéleményt mozgósította, hanem új ötletet adott azoknak is, akik azt hitték, hogy egy múzeumban csak a páncélszekrényben található pénz jelent értéket. Két hónappal később, december 8-án a Majna-Frankfurt-i Városi Művészeti Intézet képtárából ellopták Lucas Cranach (1472 — 1533) Vénuszát. A nyomozás megindult, azonban eredménytelen maradt. Bizonyos idő múlva egy titokzatos telefonáló értesítette a rendőrséget, hogy a Cranach-képet megtalálhatják a müncheni főpályaudvar 987-es számú postafiókjában. Közben — négy nappal a Majna- Frankfurt-i lopás után a Dahlemi Képtárból eltűnt Rembrandt (1606—69) Krisztus-feje. A képtár vezetője, dr. Cornelius Müller-Hofstede asszony az újságírók előtt kijelentette, hogy a képtárban kevés az őr — egyetlen ember vigyáz a hat teremben elhelyezett 70 rendkívül értékes műkincsre. „Az eltűnt kép értéke 250 000 márka“ — közölte a világsajtó és ismét figyelmeztette az ismeretlen tettest, hogy kár a fáradságért, a képet nem lehet értékesíteni. A tolvaj ebben az esetben is közölte a nyomozókkal, hogy a kép megtalálható braunschweigi pályaudvar 22-es postafiókjában. I960, január 11-én egy fiatal olasz munkanélküli hatolt be Drouant festőművész és műgyűjtő Villefranche-sur- Mer-i villájába, leakasztott a falról hét olajfestményt, majd elhagyván Franciaországot, Milánóba távozott. A képeket egy újságírónak mutatta meg, aki — különös véletlen — a megkárosított festő barátja volt. A tettes börtönbe került, a tulajdonos pedig azóta gondosabban őrzi a több mint egy millió korona értékű gyűjteményt. Három hónap múlva, március 30-án a Riviera egyik városában Saint Paulde-Vence-ban három ismeretlen 2Ű festményt lopott el egy magánygyűjteményből. Köztük Chagall, Picasso, Dufy, Miró és Léger képeit. A tulajdonostól — Francis Rouxtól — először 80 000 majd 150 000 frank váltságdíjat követeltek — persze a szokásnak megfelelően: telefonon Roux nem fizetett, átadta az ügyet a rendőrségnek és — 19 képet megtaláltak a marseillei pályaudvaron. Utólag azonban olyan hírek terjedtek el, hogy a tulajdonos mégis fizetett. Az alvilág vérszemet kapott! Hiszen ez a legkönnyebb „szakma“! Nem olyan veszélyes, mint a zsebtolvajlás, nem olyan nehéz és körülményes, mint a kasszafúrás, nem olyan kockázatos, mint a bankrablás. Három fiatalember behatolt Aimé Maeght párizsi műgyűjtő villájába és 24 képpel távozott, de'a csendőrök elfogták őket. Mosolyogva mentek a cellába, csak akkor fakadtak sírva, amikor megtudták, hogy a képek értéke kb. 12 milliód) korona. Április 13-án zárult be a pórul járt tettesek mögött a cella ajtaja (13-án képet lopni: kellemetlenség — mondja a modern álmoskönyv) és július 15-én két férfi 57 festményt lopott el a St. Tropez-i Múzeumból — olyan mesterek képeit, mint Signac, Derain, Bonnard, van Dongen, Matisse, Dufy, Utrillo és Ségonzac. A zsákmány értéke 32 millió korona volt. És a rablók másfél év múlva levelet írtak André Malraux francia kultuszminiszternek, amelyben közölték, hogy egy képet megtartanak emlékül, 56 festményt pedig — miután a kének nem voltak biztosítva. tehát váltságdíjat amúgy sem kaphatnak, — Párizs közelében egy szalmakazalban rejtettek el, legyen szíves a miniszter elvitetni a műkincsekeet. Folytatás: A Scotland Yard közbelép SZAUD-ARÁBIA 4 Ogy kezdődött, akár az Ezeregyéj valamelyik meséje. Amikor Allah magához szólította a sivatag urát, Ibn Szaúdot, földi maradványainál összegyűlt népes családja. Az elhunyt harmadszülött fia, Fejszál herceg elővette koronáját és megesküdött rá, hogy nem fog bátyja koronájára törni. 1953 novemberében — akkor játszódott le a színpadias aktus, így került atyja aranytrónusára a másodszülött fiú, Szaúd — protokoll szerinti teljes elnevezésén: II. Szaúd ibn Abdái Aziz al Fejszál asz Szaúd el-Aual. Hatvannégy fiú Az eskü nem volt véletlen. Aki csak egy kicsit ismerte Szaúd- Arábia ügyeit, számított a két fivér között kirobbanó konfliktusra. Igaz, Ibn Szaüdnak négy törvényes feleségétől és háremének számtalan ágyasától hatvannégy nyilvántartott fiúgyermeke született. (A lányokról nem közöltek adatot , i A trónutódlásért azonban mindvégig csak ketten álltak versenyben, a ma hatvannégy esztendős Szaúd és hatvanegy éves öccse: Fejszál. Szaudra akkor esett a választás, amikor tizenhét éves korában, határozott fellépésével megmentette apja életét. Az 1920-as évek kezdetén Ibn Szaúd ugyanis nagyarányú hadjáratba kezdett, hogy meghódítsa Hedzsaszt. Egy alkalommal Ibn Szaúd az ellenséges törzsek gyűrűjébe került és csak fia merész akciója vágta ki szorongatott helyzetéből. A hálás apa már ekkor odaígérte a koronát, majd 1933-ban Szaúdot hivatalosan is trónörökössé nyilvánította. A két testvér — igaz, elég szűk keretek között — mégis két stílust képviselt. Szaúdnak nagyobb volt a tekintélye, viszont Fejszál személyes képességeit jobban elismerték. Szaúd mindenekelőtt a hagyományra és a vallásra támaszkodott, azzal a nagy előnnyel, hogy ebben a vahhabita szekta feje lett. Külön Cadillac Az első viták a két testvér között már nem sokkal az ünnepélyes eskütétel után fellángoltak. Fejszál pazarlással vádolta bátyját. Fejére olvasta udvartartásának fényűző túlméretezettségét, valamint milliós különcködéseit. Szaúd ugyanis több mint húszmillió dolláros költséggel felépítette sivatagi palotáját, a Naszriját, amelynek homlokzatán neonok hirdették az éjszakában a Korán legfontosabb idézeteit. A palotát mesterséges tavakkal vétette körül, mert úgy szebben tükröződtek a fényiratok. Utasítást adott, hogy minden fia tizenkét éves korától külön Cadillac gépkocsira, villára és szolgaszemélyzetre legyen jogosult, va-
