Nő, 1967 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1967-02-17 / 7. szám
JUTTA RAUCH Csak azért ment dolgozni, hogy felnevelhesse a gyermekét. De együtt nütt az üzemmel és új emberré alakult Amikor Jutta Rauch férje elutazott Alsó-Bajorországba, néhány hónap elteltével kérte a feleségét, jöjjön utána a fiukkal. Jutta akkor egy három szavas táviratban válaszolt: megindítottam a válópert. Azóta egyedül van a fiával és beteg édesanyjával. 1948-at mutatott a naptár. Jutta számára akkor kezdődött a harc. Levélhordó, majd elárusító egy élelmiszerüzletben, később egészségügyi felügyelő. Oda ment, ahol 20 márkával többet keresett, hogy biztosítsa az életet, nem is annyira a magáét, inkább az anyjáét és a fiáét. Azután jött az utolsó állomás: a Leuna-művek. „De a húsz márkát ezután is hajszolni fogom" — gondolta akkor, és ha valaki azt jósolta, hogy eljön az idő, amikor megfeledkezik erről az elhatározásáról, bizonyosan nem hitte volna el. 1962 nyara már az ősszel kacérkodott, amikor Jutta Rauch felszólítást kapott, hogy egyik napról a másikra készítse el életrajzát hat példányban. Akkor még nem árulták el neki, hogy miért, azt csak másnap reggel tudta meg: a kollektívát, amelyben dolgozott, felterjesztették államdíjra. „Álmodom" — gondolta akkor Jutta Rauch, mert megfeledkezett arról, hogy dolgozik az üzemben egy Dr. Röhr nevű férfi, aki felfedezte a fiatal segédmunkásnőben rejlő energiát, nyíltságot és egészséges észjárást. Ez a Dr. Röhr javasolta őt szakmunkás iskolába, ez tette lehetővé, hogy mester — és elvtársnő legyen. És nerrv egy ilyen Röhr dolgozott és dolgozik az üzemben, és aki köztük dolgozik, az már nincs egyedül, annak már elvtársai vannak. — Nem lesz könnyű dolog — mondta Röhr, amikor Juttát kinevezték a sótalanítási részleg mesterévé — nincs mögöttünk műszaki tapasztalat és előttünk példa. De a legnagyobb nehézséget az jelentette, hogy Jutta „átugrott" egy öreg brigádvezetőt, aki több mint 40 évi üzemi gyakorlattal rendelkezett. Már pedig tedd barátoddá azt, akit megelőztél! Nehéz, nagyon nehéz, de nem lehetetlen. Csak tudni kell a „hogyant", csak kérni kell akkor is, ha a beosztás révén — parancsolni is lehetne. Jutta győzött: a brigádvezetővel is összebarátkozott és közösen serkentették új és új tettekre Reinhard már néhány napja a saját lábára állt. Négyhúnapos volt, amikor az apja elhagyta a családot Ha lent dolgozik a földszinti munkahelyen, akkor is szívesen mászik fel a magasba, hogy egy pillantást vessen a távolba — H. Schorsch felvétele az asszonyokat a sótalanító részlegben, meggyőzvén mindenkit arról, hogy milyen fontos ez a munka, hiszen a nyersolaj sótartalma szétmarja a berendezést és mérhetetlen károkat okoz. Senki nem tagadta Jutta érdemeit... csak éppen... az államdíjat kissé soknak találták. Megindult a gúnyolódás, a pletyka ... elég lett volna valami kitüntetés, valami jelvény . . . biztosan csak azért kapta, mert egy nőt is ki kellett tüntetni. Életében először volt fogadáson, először volt hangversenyen, először fogtak vele kezet államférfiak. Azután jött az epeműtét és az orvos megtiltotta, hogy műszakokra járjon; márpedig az üzem minden részében három műszakban dolgoztak. És Jutta Rauch talpa alól kifutott a talaj . . . hirtelen nem akadt számára hely az egész hatalmas üzemben. „Nincs pillanatnyilag olyan hely, amely megfelelne az ön képességeinek" — mondták a személyzeti osztályon. Ilyesmi sokszor előfordult az életben: valahol van egy ember, akit Röhrnek hívnak, aki elvtárs, aki apró köveket dob a vízbe, amelynek nyomán jó és hasznos köröcskék növekednek, terjednek, de valaki áll a hídon és a körökre köpköd, talán csak úgy véletlenül, talán nem is rosszakaratból. Jutta Rauch azonban életében először elvesztette a türelmét: „Jól van, akkor írok az Államtanácsnak!" Nem fenyegetésnek szánta, inkább jajkiáltásnak, segélykérésnek, mégis fenyegetésként hangzott. És használt! „De Jutta ... de elvtársnő ... de kolléganő ... mindent elkövetünk . . . talán valamit!" És találtak! Jutta nemsokára már mint munkabiztonsági ellenőr dolgozott az egyik üzemben. Közben a fiú is megnőtt. Nemsokára elnyeri a szakbizonyítványát. Lakatos lesz, de csak úgy „mellékesen" kitanulja a búvárkodást is. Jutta ma százötven márkával kevesebbet keres, mint előző beosztásában . .. hívták őt a szakszervezetbe dolgozni, ott megkapná azt a hiányzó 150 márkát — de Jutta Rauch — ugyanaz a Jutta Rauch, aki valamikor a húsz márkásokat hajszolta — nem megy el az üzemből. Együtt nőtt a gyárral, ismeri minden részét, tudja, hol milyen biztonsági intézkedésekre van szükség, hol hogyan növelhető a termelékenység, ezért tanult, ezért fejlődött, alakult, formálódott új arcú, új szemléletű emberré! Segíteni akar, ahogy rajta segítettek, kis köveket dobni a vízbe, hogy újabb és újabb körök gyűrűzzenek, jó és hasznos körök az emberi szellem tiszta tavában! Ursula Hafranke ^az idős hölgy elbűvölő. Már fél órája figyelem egy kockás ruhájú texasi férfi vállán keresztül, hogy a baltímore-i dáma milyen nyakas, állandóan az ötösre tesz. A sárga, piros, fekete és lila zsetonok hullnak, és a „Desert Inn“ kaszinó szemfüles krupiéja mindet maga elé söpri. Még a rulettgolyócska is a bankot pártfogolja. Itt, ahol 100 napból 99 a napsütött és ahol 1855-ben azért létesítettek a mormonok erdőt, hogy az indiánokkal kereskedjenek, Wilbur Clark, a Desert Inn alapítója itt valósította meg jól jövedelmező álmát: a hazárdjáték és a látványos luxushotel összekapcsolását. Wilbur Clark gondolata, — aki három éve kivált a szakmából és tavalyelőtt rejtélyes körülmények között búcsút mondott az életnek, — anyagilag már erősebb utánzóra talált; a pusztaság életre kelt. A turisták csábítóan szerény árért szállhatnak meg, de ez természetesen nem emberszere'.etből fakad. Az olcsó étkezést, a félig ingyenes szórakozási lehetőségeket beszámítják abba a kereskedelmi mérlegbe, amelyet a Las Vegas-i kaszinó-tulajdonosok a turisták tömegeiről készítenek. Aki a nevadai puszta szélén kiállítja a bejelentőjét, egy pontosan tervezett gazdasági rendszer egyik egységévé válik. A vendégek számától függ a nyereségrészesedés összege. A szerencsejátékokon személyenként átlagosan elveszített tizenkét dollár .biztosítja a vállalkozók hasznát. Még mielőtt a vendég élvezhetné a pazarló fényűzést, tapintatos figyelmeztetést kap látogatása valódi céljáról. A szállodai szoba éjjeliszekrényén néhány zsetont talál. Az igazgatóság ajándéka ez, amely segítséget nyújt a kezdőnek, hogy a játékasztal iránt érzett gátlásait leküzdje. Aki nem játszik, az Cecil Simmons és a többi igazgató szemében — élősködő. A vendégek elszállásolása, étkeztetése, felvidítása nagyon sokba kerül a Strip-úton. Állítólag csak a Desert Inn heti 10 000 dollárt fizet ezekért a sa-P/& ját zsebéből. De Simmons csak mosolyog ezen: figyelembe veszi az emberi gyengeséget, öszszegyfljt minél több embert és napról napra, megállás nélkül a játékasztalok felé irányítja őket. Repülőgépeken és autókon évente 12 millió látogató érkezik, hogy szerencsét próbáljon Las Vegasban. Amikor a nap felkel a nevadai hegyek mögül, a fanatikusok, a megszállottak tömege még mindig konokul vár az annyira áhított szerencsére. Pénzdarabkákat szorongatva, gyakorta félnapokon keresztül, helyükről el se mozdulva reménykednek és csaknem minden esetben — hiába. A szerencse bálványát még a kaszinón kívül sem kerülheti el senki. A pénznyelő gépek mindenütt, az éttermekben, falatozókban, a fogorvosnál, a borbélynál, az autóbusz-megállóknál, sőt még a nyilvános illemhelyeken is leselkednek az emberekre. Ezek az „egykezű banditák“ jelentik a szerencsejátékok második csoportját és gondoskodnak arról, hogy Las Vegasban a pénz körforgása gyorsabb legyen, mint bármelyik más amerikai iparágban. A szerencsejátékok hatalmas nyereséget jelentenek, amely állandóan arra ösztönzi a Szövetségi Pénzügyi Hivatalt, hogy felügyelőit a városba küldje. Hogy hová lesznek a milliók, amelyeket a pénzfaló sivatagi szörnyeteg egymás után lenyel, csak igen kevesen tudják. A Las Vegast irányító és annak szépségéért felelős „Száz jó polgár“ hízik belőle. „Házasságot akarnak kötni?“ — kérdezte tőlünk bátorító hangon egy sötét hajú, negyven év körüli, gondosan ápolt hölgy, amikor éjjel tizenegy órakor beléptem a feleségemmel az ünnepélyesen kivilágított „szentélyébe. „Sajnálom, mi már házasok vagyunk. De szívesen megnéznénk az eskető kápolnát..
