Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-12-23 / 50-51. szám
S z e r e l e m ? szerelem Dalok sírják, emberek kesergtk múlandóságát. S ma, a technika, az ész korában, amikor divat az érzelmek tagadása, hajlamosak rá az emberek, hogy elhiggyék, valóban múlandó a szerelem, s talán nem ts létezik hűség, boldogság. Pedig dalok őrzik, versek bizonygatják azoknak az emlékét, akik még a halált ts legyőzték szerelmük erejével. Vetettem violát, Várom kikelését; Várom a rózsámnak Hazajövetelét. Várni, de meddig? Hűnek lenni, akkor ts, ha már ntncs remény, hogy akit várnak, visszatér? ... H. Rózsáról már suttogni kezdték, hogy szegényt biztosan megzavarhatta a várakozás, a háború, hogy még mtndtg bízik, mindig vár. Kilenc éve. Már régen megérkeztek, akiket hadifogságba sodort a világégés, s hírt hoztak, ki él, kit temettek el Idegen földben. A fekete özvegyi kendőkön klvtrultak a fehér vtrágok, s már mindenki úgy emlegette B. Pétert, hogy Isten nyugtassa békében. H. Rózsa mégsem ment férjhez. Pedig még eljegyzett menyasszonya sem volt H. Péternek, tizenhat éves, rakoncátlan hajú, szőke csttrl volt, amikor kikísérte Pétert a bevonuló férfiakkal tele kocsihoz. Azt senkt sem tudja, mit beszéltek a szeles, szürke hajnalban, de úgy mondják, még csak nem ts nagyon sírt. Mulatságba, bálba aztán hiába hívták. Kilenc évig várni... mert ml egyébért nem ment volna férjhez, htszen semmi hibáját nem tudta senkt. Eleinte még kérték, rábeszélték, ne tegye tönkre az életét. Aztán, amikor anyja halála után B. Péter magányos édesanyjához költözött, úgy tekintették, mtntha özvegy lenne. És 0 várt tovább. Neki lett Igaza. Mert kilenc év után, végre futó gyerekek nyitották rá az ajtót, hogy s'essen, mert ttt van, jön, megérkezett. Nem tudom, két kisfiúknak mesélték-e szerelmük történetét, s hogy a már kamaszodó gyerekek észreveszlk-e, milyen meleg tisztelettel néznek szép arcú, ősz anyjuk után, ha végigmegy a falun. Mit ér a hat ökör, Rangos Istállóban, Ha szerelem nincsen Tornyos nyoszolyábanl Harminc évi házasság után elvált a férjétől V. Jánosné, lánynevén J. Kataltn. Felboly dúlt a falu. Mert úgy tudták, nem volt rossz házasság. Hangos szó nélkül, dologban éltek. Felneveltek, férjhez adtak két lányt, megnősítettek egy fiút, akinek külön házat ts építettek, mert a legkisebb lány o4hon akart maradni. Es egy estébe hajló alkonyon a negyvennyolc éves asszony kocsira rakta a ruháit, a kamrába szorult — mert a lány új bútort kapott — ágyakat, szekrényt, egy dunnát, négy párnát, apróságokat. S átköltözött özvegy P. József házába. A férj fásult beletörődéssel nézte, a lánya szégyent emlegetve sírt, elfutott valaki a fiáért, hogy beszéljen az anyjával, térjen észre. De addigra már befordult a kocst az új vaskapun, P. József kapuján. Bent fények gyűltük, s hallgatott a csend. Kívülrekedtek a megrökönyödött, ítélkező, szánakozó és gúnyos tekintetek. Es emlékezni kezdett a falu. J. József szegény legény volt, s mindenki tudta, hogy a nagy szerelemből, amt öt J. Katalinhoz fűzi, nem lehet házasság. Nem Is lett. A lány módos apja „föld a földhöz" alapon, „hozzáillő“ fiúhoz adta a lányát. Sírt J. Katalin, s ellenkezett. Debát, olyan megszokott dolog volt ez akkor, harminc évvel ezelőtt, senkt sem talált benne kivetni valót. Hogy végtgslrta a lakodalmát? Hát Istenem, úgy szép a menyasszony, ha szomorú. S hogy a másik legényt szerette? Férje van, gyermekei lesznek, majd elfelejti. Dolgos asszony, jó anya, rendes feleség lett belőle. P. József ts megnősült később, elvett egy jóravaló, csendes szegény lányt, s jól ts éltek. Beteges volt az asszony, gyermekük nem született. Meghalt vagy tíz éve. Nem tudni, most mennyit beszéltek egymással, s mikor. Nem lehetett az sokszor, szálára vette volna őket a falu. De hiába sírtak a lányai, hiába szidta a fia, azt mondta, nem bánja sem a haragot, sem a szégyent. A kötelességét teljesítette, felnevelte őket, az apjukra a legkisebb lány gondot vtsel. Ha megvetik ts érte, 6 még élni akar. Megéltünk vóna mü Még a kősziklán ts, Elfeküttünk vóna Ketten egy párnán ts. Béres volt K. Mihály, talán már béresnek ts született, mert amióta csak eszét tudta, mtndtg mások parancsoltak neki. Árva volt, nagyanyja nevelte, s vele együtt három kenyérpusztító maradt az öregasszonyra, hogy apjuk a háborúban — még az elsőben — anyjuk meg a szegények betegségében, a tüdőbajban elpusztult. Szolgálni kellett hát, gyerekként, legényként. Kenyérért, ruháért, talán még azért ts, hogy egyáltalán a- világon van. Iskolába nem járt. Tanyán laktak, messze ts volt, meg hát — eleget mond az, hogy gyerekkorától béres volt. Többet hallgatott, mint beszélt, s még nótáznt sem szokott, mint a többiek. Mintha a vidámságot sosem tanulta volna. Tán maga Is csodálkozott, amikor az első mosoly az arcára szaladt. A. Juliska a tanító úrék szolgálója volt. Mindig nevető, csicsergő kislány. A lány szólította meg. Csak azt vette észre, hogy mosolyog. Szívesen mondott volna neki valami szépet, vagy huncut szót, de nem szokott 6 Ilyen beszédekhez, meg aztán érezte, hogy nem valami deli látvány lehet a piszkos bakancsban, kopott kabátban. Azért csak úgy Intézte, ha tehette, hogy arra járjon, amerre A. Juliska megy estére, dolga végeztével hazafelé. S olyan Jó volt hallgatni, bólogatni a lány vidám szavaira. Talán sosem mondta még kt azt a szót, hogy szerelem. Azt se, hogy „szeretlek". Amikor már úgy érezte, tovább nem hallgathat, így szólt „Tudok az Alvégen V,éknél egy szobát, amit kiadnának árandába ..." „Ezt mért mondod?" Kérdezte a lány. „El akarsz venni feleségül?" Csak bólintott, gyorsan, mosolyogva, hogy így kitalálták, ml ts a szándéka. Hát így volt valahogy. Sokáig maradt minden a régiben. Juliska szolgált, Mihály béreskedett, s lakták az árendás szobácskát, amelybe lassacskán került egy-egy bútordarab. Az ágyat ajándékba kapták, asztalt Mihály esi nált, aztán egy padot ts hozzá, polcot az edényeknek, amit a jószívű tanítóné adott ajándékba. Valahogy úgy alakult, hogy Juliska sokáia nem tudta meg, hogy Péter nem tud írni. Meri olvasni úgy, ahogy megtanult, csak az írást sosem gyakorolta. Egyszer valamilyen hivatalos papírt kellett volna aláírni, s ő éppen kenyeret dagasztott. „Írd alá," mondta a férjének. „Írd csak alá te, én nem érek rá." — „Tésztás a kezem“... Akkor veszekedtek először, s éppen a postás előtt, mert nem mondta. szégyellte ott, akkor megmondani, hogy nem tud írni. Esténként, a petróleumlámpa mellett, a szomszéd faluban titokban vett elsős, széles vonalú füzetbe Juliska betűket írt. S a nehéz kezű férfi vigyázva fogta a ceruzát, s másolta utána a finom vonalakat, „a, h, v, zs." Hányszor Izzadt meg, s dobta félre a papírt, „egye meg a fene, nem kell ez nekem, valahogy csak megleszek nélküle". Igaz. hogy ma még mindig a mama kezdi a katonaftúnak a levelet, ő írja a tanácsokat, a beszámolót. De — ha szűkszavúan is, K. Mihály ts megírja mondanivalóját a fiának. Tán nem is tudta, hogy őt Juliska törődése emelte fel öntudatlan béresmlvoltából az emberek közé, s így juthatott mindig előbbre, amikor már a társadalom ts segíthette. Ilinek esténként egymás mellett és mosolyognak. Könyvek, újságok között. Es várják haza a katonafiút. Talán még nem ts mondták egymásnak azt a szót: szerelem, boldogság. Nyisd ki ajtód, ktt bezártál, Most jön, akti régen vártál, Régen vártál, óhajtottál, Régen vártál, óhajtottál, Szívedbe Is befogadtál. Az emberek, akikről ezek a történetek szólnak, már túljutottak életük delén. Dehát... az Idő méri a szerelem tartósságát. Most lobbanó lángok, most nyíló szerelmek — lesz belőletek sokáig égő tűz, csodálatos meseként hangzó történet? — mer — Tíz évvel ezelőtt történt. Egy gimnazista lány elkerülte az Iskolát. Rótta a várost. Az egyik helyen vele egyidős lányok csoportjára lett figyelmes. Nagy volt körükben a zaj zslbongás. Megtudta, hogy próbafelvételre várnak Egy készülő film főszerepére Roblnzon-lányt keresnek. Beállt közéjük. Csak úgy unalomból. Délután megtudta, hogy megnyerte a pályázatot Hazament és bevallotta a szüleinek, hogy elkerülte az Iskolát. Meg azt Is, hogy szerződése van egy film főszerepére. Aztán még sokáig járt Iskolába. Szorgalmasan, huszonhárom éves koráig Ekkor végezte el a Színművészeti Főiskolát. Neve azóta megjelent a Nemzeti Színház műsorfüzeté ben: ... játssza Jaroslava TVRZNlKOVA. Minden fiatal színművész vágya, hogy egyszer fellépjen a Nemzeti Színház nagy kitüntetést jelentő színpadára, ön ebben a színészt évadban már a második évet tölti ttt. Mire vágyik még? — Vágyam a színházzal kapcsolatban csak egy! Minél többet és minél Jobban játszani Van egy megálmodott alak, melyet szeretne eljátszani a színházban vagy filmben? — Egyáltalán nincs! Becsület szavamra, nincs. Nagyon Is reálisan nézem a lehetőségeket és nincsenek fölösleges Illúzióim. Mert ügye, az Illúzió az élet megrontója Emlékszik valami kellemetlenségre, amely a színházzal kapcsolatban történt? — Egyszer teljesen elfelejtettem a dal szövegét. A zenekar játszott és én sóbálványként álltam ... A másik, és erre nem szívesen emlékszem: teljesen megfeledkeztem arról, hogy előadásom van. Leutaztam vidéki rokonaimhoz. A helyzetet egy kolléganőm mentette meg, beugrott helyettem. Attól kezdve mindennap estefelé betelefonálok a színházba, hogy nlncs-e véletlenül fellépésem ... Hogyan emlékszik vtssza a „hős diákévekre"? — Kicsit szentimentálisán. 1982-ben fejeztem be tanulmányaimat. Az egész Idő alatt utáltam az Iskolát — úgy mint minden „rendes“ diák — de Jelenleg már csak a szépre tudok emlékezni... Mtt jelent egy színésznő számára, hogy már elmúlt 26 éves? — Semmit. Minden ugyanaz, mint amikor az ember 24, vagy 25 éves. Már tizenhét éves koromtól kezdve mindig egyforma érzéssel BIZALMAS Ki ne ismerné a „Baby, oh baby..." dallamát, a rokonszenves énekeseket a TV képernyőjéről, ahogy meghatottan átveszik a bratislavai táncdalverseny egyik díját, az Ezüst Kulcsot. Ketten voltak. Egy szőke és egy fekete lány. A fekete, csillogó szemű, karcsú lány Marta Kubi- Aová. Hogyan indult? — Érettségi után Podebradyban üveggyári munkás voltam. Mellékesen: Matuäka is itt dolgozott, mint üvegfújó ... Véletlenül lettem énekesnő. Zongoráztam és egy amatőr-együttes vezetője meghívott fellépésre. Akkor tizenhat éves voltam. Pardubicén, harminc koronáért az egyik kávéházban „kultúrnapszámos lettem ...“ Hogyan emlékszik vissza erre a kezdetre? — Mosolyogva. Jó buli lehetett. Sosem igyekeztem valamelyik éneklő ideálhoz hasonlítani. Feltehető, hogy a kultúrálatlan hangom kellemetlen"volt az emberek számára, de amint megfigyeltem, már egymáshoz szokunk. Mit szólnak mindehhez a szülőkt — Drukkolnak, minden módon segítenek. Főleg az édesanyám. De a saját kárára. Mindent egyedül kell elvégeznie. Néha csak levelezünk, mert napközben nem is látjuk egymást. Milyen receptet ajánl a kezdő énekeseknek? — Mindent hagyjanak a véletlenre. Ilyen esetben semmi sem befolyásolható. Mihez kezdene, ha abba kellene hagyni az énekelésti — Indológiát tanulnék. Már három évig jártam az előadásokra a Filozófiai Főiskolára. Az orvostudomány is érdekel... Átélte a diákszerelmet? — Természetesen ... nem is egyet... Ez talán azt jelenti, hogy még állandóan diák...? — Még ma is járok énekórákra a színházi elfoglaltságom mellett. Árulja el, hogyan végződtek ezek a szerelmek? — Választhattam: pihenni vagy randevúzni fogok. Én a pihenést választottam ... Milyen az „álomlovagja"? — Semmilyen álomlovagom nincs, de jellemes típust keresek. Kevés az ilyen ember és hogy éppen én találjak...? az kizárt dolog. Ez azt jelenti, hogy ön magányra van Ítélve? Nagy elfoglaltságom miatt igenl ön szerint mi a szerelem? — Nehéz meghatározni ... Nem tudom. A meghatározásból csak a fogalom állandó. Nem gondolja, hogy túlzottan pesszimista?
