Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-02-04 / 5. szám

kényszerítenie kell a férfit, hogy tovább beszéljen . .,

„Valóban nem hiszem, hogy rá tudnék lőni egy emberre" — mondta. „El sem tudom képzelni, hogy bárkit is bántani tudnék."

Otitársa halkan válaszolt: „Nem tudom, lehet-e embernek nevezni azt, aki Taborné asszonyt és azt a lányt megölte. Lehet, hogy olyasmi kényszerítette a gyilkosságra, ami erősebb, mint 6. Ezzel kapcsolatban egyszer a vámpírokat emlegették."

„Hát ez abszurdum! Az ember nem változhat vámpírrá!" — nevetett hisztérikusan Madge.

„Vámpírrá nem, de teljesen kivetkőzhet emberi mivoltából" — mondta a mellette ülő alak.

„Egyszer egy évben, vagy minden fél esztendőben nyomást érez az agyában .. . Szemében ijesztő, nyugtalan fény jelenik meg . . . elviselhetetlen feszültséget érez. . . Olyan, mint a megszállott és ölnie kell."

Madge úgy érezte, kiáltani fog, de hangja hihetetlenül nyugodt volt:

„A pszichiátereknek tehát felügyelet alatt kéne tartaniuk a fényes szemű embereket."

„Csakhogy ezek nagyon óvatosak" vetette ellen az útitársa, „ügyelnek arra, hogy senki se nézhessen a szemükbe." Az idomtalan kalap Madge felé fordult. A visszapillantó tükörben embertelenül villogott a sötét szemüveg.

„Látja, én tanulmányoztam őket" — folytatta bizalmasan a férfi. „Igyekeztem megérteni, azt hiszem, ilyenek mindig voltak. Régen úgy gyilkoltak, mint a farkasok, ezért fogták azokra, így keletkezett a vámpírok meséje, amelyek emberi alakot öltve besurrantak a házakba, aztán állattá változtak, hogy az áldozatukat megfojtsák és széttépjék. Nem is volt rossz ötlet, hogy a farkasokra fogták."

Ügy tűnt, hogy a Madge mellett ülő alak egészen jól szórakozik.

„Ezt nem hiszem el..." — kezdte Madge. Aztán összeszorult a torka és többet nem bírt mondani.

Ütitársa mozdulatlanul, ölbe tett kézzel ült. Ez a nyugalom a maga módján rémítőbb volt, mint bármilyen fenyegető mozdulat. Madge keze csak azért nem reszketett, mert erőtlenül feküdt a kormányon.

„Nem akkor félnek, amikor gyilkolnak, hanem utáná" — beszélt tovább útitársa, „ezért óvatosak és nem tartózkodnak sokáig egy helyen. Egyszer, kétszer, talán háromszor ölnek, aztán elköltöznek máshová. Látszólag nagyon rendes emberek. Olyan szeretetreméltóak, hogy rosszul esik megválni tőlük, ha elmennek." Az út veszélyes kanyarok szakaszához érkezett és Madge fülében visszhangzott a saját hangja, amikor gyorsan kérte: „Beszéljünk valami másról! Miért kell állandóan erről a szörnyű dologról beszélnünk Eunice?“

„Azért, mert Taborné asszonyt ezen a helyen gyilkolták meg" — válaszolt útitársa érzéketlen hangon.

És Madge keze ekkor reszketni kezdett. Nem közönséges reszketés volt ez, hanem valamilyen ellenőrizhetetlen rángás. Borzalmát hirtelen felváltotta a remény. Egész sor kanyart hagytak már maguk mögött, amikor messze előttük fény tűnt fel: Apró, piros fény az út közepén. Még erősebben a gázpedálra taposott és görcsösen kívánta, hogy a férfi, aki nőnek öltözve mellette ül, vegye észre a parázsló pontot, ha a közelébe érnek.

A férfi nyugodtan folytatta: „Ma ellenőriztette a kocsiját, ugye, Haleyné asszony? És az autószervizben megmondta, hogy ma este Colchesterbe megy a férjéért. így tudta meg a bátyám."

„Igen. Azt hiszem, igen" — szűrte Madge a szót összezárt ajkain keresztül.

„Nem volt elővigyázatos, mert éppúgy, ahogy Tabor úr tudomást szerzett az útról, más is felfigyelhetett rá,"

Magde már hagyta, beszéljen, amiről akar, még erről is, amíg nem érnek a fényhez, ami ott volt előttük, bármi legyen is az.

„Valaki más is?" — kérdezte. „Igen, természetesen. De . . .“

„Valaki, akin rajta volt a megszállottság" — folytatta a színtelen hang, „és aki elviselhetetlen belső nyomást érzett, valaki, akinek elérkezett az ideje, amikor ölnie kell. Valaki, aki..." Nem fejezte be. Hangja megváltozott: „Itt baleset történhetett. Valami van az úton."

Madge nem nézett rá, kezével szorította a kormányt, teljes sebességre kapcsolt és minden erejéből azért imádkozott, hogy az úton ne csak valami, hanem valaki is legyen ... És hirtelen megkönnyebbülésében majdnem felkiáltott, mert a fényszórók csóvájában meglátta, hogy az országút közepén egy felborult kerékpár hever, piros hátsó lámpácskája még mindig világit és felismerte a férfit is, aki kezével integetve sántikált a kocsi felé.

Madge rosszul számította ki a távolságot, úgy, hogy amikor hirtelen lefékezett, váratlan megmentője még vagy ötven méternyi távolságra volt tőle.

„Bob!" kiáltotta, gyorsan felrántotta az ajtót és kiugrott, mielőtt még vállánál fogva visszatarthatta volna útitársa keze. „Bob!"

Futott az autószervizből ismerős Bob felé, aki kötszert tekergetett a lábára és mivel kiáltását rosszul értelmezte, már messziről felelt, hogy megnyugtassa: „Semmi baj, Haleyné asszony. Csak defektet kaptam és leestem a kerékpárról, de azt hiszem, nem tört el semmim ..."

Csak akkor mert hátranézni, amikor egészen a közelébe ért, vajon útitársa követi-e. A fényszórók azonban lehetetlenné tették, hogy az autó körül bármit is lásson. Bob felegyenesedett és feléje indult. „Nem tört el semmim. De arra kérném, Haleyné asszony, hogy vigyen el a kocsijával."

A hangjában volt valami, ami megállította. Lehet, hogy csupán a saját szavaira való emlékezés, amikor ironikusan kijelentette: „Senki sem tudna ezen az úton rávenni, hogy megállják és felvegyem a kocsimba..." Ami mozdulatlanná dermesztette, az a reflektor villanásnyi fénye ennek az embernek a szemében, aki előtte állt. Ismerős volt, Bob, az autószervizből. Szeme természetellenes fényben csillogott és a vállát furcsán meggörbítette, amikor felemelte rá a vasrudat.

Nem hallotta a lövést, mert amikor Tabor úr lőtt, már ájultan feküdt a földön. És csak később, amikor a férje már mellette volt és Colchesterben a rendőrség kérte, hogy tegye meg útitársa mellett a vallomást, akkor kezdett magához térni a rettenetes élményből.

„Igen" — mondta. „Igaz, hogy az közeledett felém, hogy leüssön, s az is igaz, hogy amikor kiugrottam a kocsiból, Tabor úr vissza akart tartani. De természetesen azt hittem ..."

„Bizonyítékra volt szükségem a feleségem gyilkosa ellen" — ismételte többször is Tabor úr most már megváltozott, de ^.nagyon fáradt hangja. „Azért nem figyelmeztettem. És mire is figyelmeztethettem volna? Arra, hogy ott voltam délelőtt, amikor mondta Bobnak, hogy Colchesterbe megy és láttam annak a fiatalembernek a szemét, amikor ön elment onnan? Kinevetett volna éppen úgy, ahogyan a rendőrség. Ezért határoztam el, hogy nőnek öltözöm. Higgye el, nem akartam az Ön életét kockáztatni, hogy bosszút álljak."

Rövid hallgatás után még hozzátette: „Csak most értettem meg, hogy nem is akartam bosszút állni, csupán megakadályozni, hogy más asszony is úgy járjon az országúton, mint ..."

Nem fejezte be. A kijárat felé indult, még alacsonyabbnak tetszett, mint máskor.

Fordította: H. E.

(17.folytatás)

— Isten veled, Vanda — akarta mondani, de nem jött ki a szó a torkán. Villamos csilingelt, Andrej nekiiramodott és felugrott a villamos

peronjára.

Vanda üdvözölte a képviselőt, de ezt Andrej már nem látta.

A villamos átdübörgőit a hídon, lent zavarosan hömpölygött az öreg folyó. És mindenütt érezni lehetett a bükklevelek illatát.

Andrej a klubba ment, és két nagy vodkát rendelt egyszerre. A szomszéd asztal mellől Peter vigyorgott rá.

Te vén Harpagon. Te fösvény Gobseck. Szóval te itt titokban piálsz? A barátaidat nem jut az eszedbe meghívni, mi?

Andrej elmosolyodott.

Ma, barátocskám, magántermészetű kis bánataimra iszom. Ennek már így kell lennie. Az egyensúly megőrzése miatt. Egy mínusz és egy plusz. Egyszer simogatás, máskor meg jókora pofon. Hogy el ne bízzuk magunkat.

Peter kikanalazta a cukor maradványát, és Így szólt:

— Nem szégyellsz egyáltalán ilyet mondani? Egyéni kis bánatok? Hát az micsoda? Az űrrepülők a világűrbe készülnek, a leszerelésen dolgoznak, kollégáink a Szahara vízellátásának a tervein dolgoznak, ránk az épületek, az építkezések várnak, és te?

Andrej szó nélkül vállon veregette és fizetett. Peter kedves, baráti mosollyal nézett rá:

— Én tudtam — tette hozzá hogy az a vöröske kitol veled.

Andrej betért a Kis ferencesekhez, de ahelyett, hogy a szesz eltompította volna, inkább felizgatta, és mivel attól tartott, hogy az éjfél majd valamelyik részegnek a keblén sírva talália, becsöngetett Mókucihoz.

Mókucl viseltes pongyolában nyitott ajtót, és amikor megismerte, tátva maradt a szája, és kilátszott a két hegyes foga.

— Építész űr! Ez aztán a ritka vendég. Gyere beljebb.

— Éppen hajat akartam mosni — mentegetőzött a lány és ujjaival végigszántott gyér, színtelen haján.

— Moss csak nyugodtan.

Andrej maga előtt látta Vanda sűrű. szikrázó vörös haját. És aranyfényű, lágy árnyékú mellét.

— Főzzek kávét?

Andrej nem felelt.

Mókuci eltűnt a konyhában, ő meg letelepedett, örült, hogy a lány nem kérdezett semmit.

Andrej nem szokott álmodni. Most azonban álmodott valamit, és fölébredt. Kellemetlen álma volt. Az egész intézet mintha a temetőben állt volna, és az emberek csak árnyak voltak. Senkit se ismert meg, de tudta, hogy mindnyájan ott vannak: Peter, PaStinsky, a retekképű Dusík és a savanyú kisasszony. A társaság közepén a megboldogult Vdovjak állt és szónokolt. Egy szavát se lehetett érteni, Andrej meg közben azt gondolta: bizonyára azért, mert halott. Azt mégis tudta, hogy Vdoviak őt szidla, őt bírália, és mlndnyálan elítélik őt. A fehér krétakör úgy villogott, mint a megalázás és magány.

Fölábredt, Vdoviak morgása még a fülében csengett, és csodálkozva állapította meg, hogy a megalázás és a magány érzése még tovább tart benne.

Hülyeség — mondta, és behunyta szemét. A párna nvomta. hát kisimította, kényelmetlenül feküdt, és nem 1ött álom a szemére. Maga mellé nyúlt, és egy sovány csípőt tapintott meg. Soványát és hideget. Minden nő hideg, csak egy volt forró. akit elveszített. Cigarettára vágyott. Fölkelt, Mókuci megmozdult.

»»'---o

mi azr

Semmi. Csal? rágyújtok.

JAROSLAVA

В L A 2 KO VÁ

шВою (

Hány óra van?

Nem tudom. Nincs gyufám.

A konyhában találsz. — A lánynak álmos volt a hangja. Megfordult és azonnal mélyen aludt tovább.

Andrej csendben kiment, a gyufát megtalálta. Az ablakban a város sárgás éjszakája ült, melybe a szétszórt lámpák fényei villogtak. Az égre nézett, és újból elfogta az álombéli rossz érzés.

Megint azt mondta, hogy: hülyeség, de ez nem segített sokat.

Az áprilisi város fölött imbolygott a hold. A nylonhold.

Égető vágy fogta el.

Úgy érezte, mintha tüzes drót égetné az agyát, a torkát, a tüdejét. Többnyire mindenben' szerencséje volt, és a sikerek elkényeztették. A munkában és a nőknél egyaránt. Kudarc, amiről Peternek is beszélt, már régen nem érte. Csak azért gondolhatta, hogy sebezhetetlen.

Erőltette az emlékezetét, hogy megállapíthassa, hol rontotta el a dolgát. A fenébe is, kellett lenni egy percnek, egy pillanatnak, amikor mindent elrontott, tönkretett és hülyén viselkedett.

Visszagondolt első találkozásukra az eszpresszóban, a lépcsők fölött lógó Vandára, Vandára Ligetfalun, Vandára, Vandára, Vandára — és minden egyes visszaemlékezés sajgóit, mint a szemben a homok.

Kinyitotta a csapot és nagyokat nyelve ivott, kint az utcán a mentőautó szirénája bőgött. Jó lenne, ha őt is elvinnék. Fölboncolnák, kivennék a beleit, bevarrnák és nyugta lenne. Szabadulni akart ettől a fájdalomtól. Eszébe jutott, amit Draha mondogatott a férfiakról: hogy lehetetlenek. Semmit se bírnak elviselni. Kényesek, mint a kisgyerekek.

Nyafogó kisdiáknak érezte magát, aki fél kihúzatni a fogát. Azaz nem is. 0 ki akarta húzatni. Méghozzá azonnal. Azt akarta, hogy múljék el a fájdalom. Legyen mindennek vége.

Eszébe jutott, mit akart elhitetni Drahával: hogy nincs szüksége senkire. Nem kellett neki más, de Vanda annál inkább. A zöld kosztümös Vanda, a sítalpakon száguldó Vanda.

Valahányszor kellemetlenség érte, nem törődött vele sokat. Ebben nagy gyakorlata volt és büszkeséggel töltötte el ez a tulajdonsága. Most azonban többről volt sző, mint kellemetlenségről. Kihajolt az ablakon.

Vörös sebhely volt a hold, egy darab hús, amit az ő testéből téptek ki.

Az utca túlsó oldalán egy beszakadt tetejű házikó állt, egy föltúrt telek és mögötte egy új ötemeletes építkezés. A daru karja súrolta a holdat. A gép ágaskodó szárnya belefúródva a sárgás égboltba, egy lebontásra ítélt öreg kis házacska felé irányult.

— A nylonhold — ismételte, de most ez csupán a tervet Jelentette. Lehet, hogy a terv végső változatának elkészítéséhez meghívják őt. És ha nem is... Ujjaival végigdobolt az ablakrámán, és hirtelen vágyat érzett az áttetsző másolópapír és a meghitt, megszokott, jó rajzkészlete után...

Még egyszer rágyújtott, aztán csaknem minden gondolat nélkül nézett föl a sárga gömbre, a formák formájára.- Vége

11