Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-02-04 / 5. szám

kényszerítenie kell a férfit, hogy tovább beszéljen . ., „Valóban nem hiszem, hogy rá tud­nék lőni egy emberre" — mondta. „El sem tudom képzelni, hogy bárkit is bántani tudnék." Otitársa halkan válaszolt: „Nem tudom, lehet-e embernek nevezni azt, aki Taborné asszonyt és azt a lányt megölte. Lehet, hogy olyasmi kénysze­rítette a gyilkosságra, ami erősebb, mint 6. Ezzel kapcsolatban egyszer a vámpírokat emlegették." „Hát ez abszurdum! Az ember nem változhat vámpírrá!" — nevetett hisz­térikusan Madge. „Vámpírrá nem, de teljesen kivet­kőzhet emberi mivoltából" — mondta a mellette ülő alak. „Egyszer egy évben, vagy minden fél esztendőben nyomást érez az agyá­ban .. . Szemében ijesztő, nyugtalan fény jelenik meg . . . elviselhetetlen fe­szültséget érez. . . Olyan, mint a meg­szállott és ölnie kell." Madge úgy érezte, kiáltani fog, de hangja hihetetlenül nyugodt volt: „A pszichiátereknek tehát felügyelet alatt kéne tartaniuk a fényes szemű embereket." „Csakhogy ezek nagyon óvatosak" vetette ellen az útitársa, „ügyelnek arra, hogy senki se nézhessen a sze­mükbe." Az idomtalan kalap Madge felé fordult. A visszapillantó tükörben embertelenül villogott a sötét szem­üveg. „Látja, én tanulmányoztam őket" — folytatta bizalmasan a férfi. „Igyekez­tem megérteni, azt hiszem, ilyenek mindig voltak. Régen úgy gyilkoltak, mint a farkasok, ezért fogták azokra, így keletkezett a vámpírok meséje, amelyek emberi alakot öltve besurran­tak a házakba, aztán állattá változtak, hogy az áldozatukat megfojtsák és szét­tépjék. Nem is volt rossz ötlet, hogy a farkasokra fogták." Ügy tűnt, hogy a Madge mellett ülő alak egészen jól szórakozik. „Ezt nem hiszem el..." — kezdte Madge. Aztán összeszorult a torka és többet nem bírt mondani. Ütitársa mozdulatlanul, ölbe tett kéz­zel ült. Ez a nyugalom a maga módján rémítőbb volt, mint bármilyen fenye­gető mozdulat. Madge keze csak azért nem reszketett, mert erőtlenül feküdt a kormányon. „Nem akkor félnek, amikor gyilkol­nak, hanem utáná" — beszélt tovább útitársa, „ezért óvatosak és nem tar­tózkodnak sokáig egy helyen. Egyszer, kétszer, talán háromszor ölnek, aztán elköltöznek máshová. Látszólag nagyon rendes emberek. Olyan szeretetre­­méltóak, hogy rosszul esik megválni tőlük, ha elmennek." Az út veszélyes kanyarok szakaszához érkezett és Madge fülében visszhangzott a saját hangja, amikor gyorsan kérte: „Be­széljünk valami másról! Miért kell állandóan erről a szörnyű dologról beszélnünk Eunice?“ „Azért, mert Taborné asszonyt ezen a helyen gyilkolták meg" — válaszolt útitársa érzéketlen hangon. És Madge keze ekkor reszketni kez­dett. Nem közönséges reszketés volt ez, hanem valamilyen ellenőrizhetetlen rángás. Borzalmát hirtelen felváltotta a remény. Egész sor kanyart hagytak már maguk mögött, amikor messze előttük fény tűnt fel: Apró, piros fény az út közepén. Még erősebben a gáz­pedálra taposott és görcsösen kívánta, hogy a férfi, aki nőnek öltözve mellet­te ül, vegye észre a parázsló pontot, ha a közelébe érnek. A férfi nyugodtan folytatta: „Ma ellenőriztette a kocsiját, ugye, Haleyné asszony? És az autószervizben meg­mondta, hogy ma este Colchesterbe megy a férjéért. így tudta meg a bátyám." „Igen. Azt hiszem, igen" — szűrte Madge a szót összezárt ajkain keresz­tül. „Nem volt elővigyázatos, mert épp­úgy, ahogy Tabor úr tudomást szer­zett az útról, más is felfigyelhetett rá," Magde már hagyta, beszéljen, amiről akar, még erről is, amíg nem érnek a fényhez, ami ott volt előttük, bármi legyen is az. „Valaki más is?" — kérdezte. „Igen, természetesen. De . . .“ „Valaki, akin rajta volt a megszál­lottság" — folytatta a színtelen hang, „és aki elviselhetetlen belső nyomást érzett, valaki, akinek elérkezett az ideje, amikor ölnie kell. Valaki, aki..." Nem fejezte be. Hangja megváltozott: „Itt baleset történhetett. Valami van az úton." Madge nem nézett rá, kezével szo­rította a kormányt, teljes sebességre kapcsolt és minden erejéből azért imád­kozott, hogy az úton ne csak valami, hanem valaki is legyen ... És hirtelen megkönnyebbülésében majdnem fel­kiáltott, mert a fényszórók csóvájában meglátta, hogy az országút közepén egy felborult kerékpár hever, piros hátsó lámpácskája még mindig világit és felismerte a férfit is, aki kezével integetve sántikált a kocsi felé. Madge rosszul számította ki a tá­volságot, úgy, hogy amikor hirtelen le­fékezett, váratlan megmentője még vagy ötven méternyi távolságra volt tőle. „Bob!" kiáltotta, gyorsan felrántotta az ajtót és kiugrott, mielőtt még vállá­nál fogva visszatarthatta volna úti­társa keze. „Bob!" Futott az autószervizből ismerős Bob felé, aki kötszert tekergetett a lábára és mivel kiáltását rosszul értelmezte, már messziről felelt, hogy megnyug­tassa: „Semmi baj, Haleyné asszony. Csak defektet kaptam és leestem a kerékpárról, de azt hiszem, nem tört el semmim ..." Csak akkor mert hátranézni, amikor egészen a közelébe ért, vajon útitársa követi-e. A fényszórók azonban lehetet­lenné tették, hogy az autó körül bármit is lásson. Bob felegyenesedett és feléje indult. „Nem tört el semmim. De arra kérném, Haleyné asszony, hogy vigyen el a kocsijával." A hangjában volt valami, ami meg­állította. Lehet, hogy csupán a saját szavaira való emlékezés, amikor ironi­kusan kijelentette: „Senki sem tudna ezen az úton rávenni, hogy megállják és felvegyem a kocsimba..." Ami mozdulatlanná dermesztette, az a ref­lektor villanásnyi fénye ennek az embernek a szemében, aki előtte állt. Ismerős volt, Bob, az autószervizből. Szeme természetellenes fényben csillo­gott és a vállát furcsán meggörbítette, amikor felemelte rá a vasrudat. Nem hallotta a lövést, mert amikor Tabor úr lőtt, már ájultan feküdt a földön. És csak később, amikor a férje már mellette volt és Colchesterben a rendőrség kérte, hogy tegye meg úti­társa mellett a vallomást, akkor kez­dett magához térni a rettenetes élmény­ből. „Igen" — mondta. „Igaz, hogy az közeledett felém, hogy leüssön, s az is igaz, hogy amikor kiugrottam a kocsi­ból, Tabor úr vissza akart tartani. De természetesen azt hittem ..." „Bizonyítékra volt szükségem a fe­leségem gyilkosa ellen" — ismételte többször is Tabor úr most már meg­változott, de ^.nagyon fáradt hangja. „Azért nem figyelmeztettem. És mire is figyelmeztethettem volna? Arra, hogy ott voltam délelőtt, amikor mond­ta Bobnak, hogy Colchesterbe megy és láttam annak a fiatalembernek a sze­mét, amikor ön elment onnan? Ki­nevetett volna éppen úgy, ahogyan a rendőrség. Ezért határoztam el, hogy nőnek öltözöm. Higgye el, nem akar­tam az Ön életét kockáztatni, hogy bosszút álljak." Rövid hallgatás után még hozzá­tette: „Csak most értettem meg, hogy nem is akartam bosszút állni, csupán megakadályozni, hogy más asszony is úgy járjon az országúton, mint ..." Nem fejezte be. A kijárat felé indult, még alacsonyabbnak tetszett, mint máskor. Fordította: H. E. (17.folytatás) — Isten veled, Vanda — akarta mondani, de nem jött ki a szó a tor­kán. Villamos csilingelt, Andrej neki­iramodott és felugrott a villamos peronjára. Vanda üdvözölte a képviselőt, de ezt Andrej már nem látta. A villamos átdübörgőit a hídon, lent zavarosan hömpölygött az öreg folyó. És mindenütt érezni lehetett a bükklevelek illatát. Andrej a klubba ment, és két nagy vodkát rendelt egyszerre. A szom­széd asztal mellől Peter vigyorgott rá. Te vén Harpagon. Te fösvény Gobseck. Szóval te itt titokban piálsz? A barátaidat nem jut az eszedbe meghívni, mi? Andrej elmosolyodott. Ma, barátocskám, magántermé­szetű kis bánataimra iszom. Ennek már így kell lennie. Az egyensúly megőrzése miatt. Egy mínusz és egy plusz. Egyszer simogatás, máskor meg jókora pofon. Hogy el ne bízzuk magunkat. Peter kikanalazta a cukor marad­ványát, és Így szólt: — Nem szégyellsz egyáltalán ilyet mondani? Egyéni kis bánatok? Hát az micsoda? Az űrrepülők a világ­űrbe készülnek, a leszerelésen dol­goznak, kollégáink a Szahara víz­ellátásának a tervein dolgoznak, ránk az épületek, az építkezések várnak, és te? Andrej szó nélkül vállon veregette és fizetett. Peter kedves, baráti mo­sollyal nézett rá: — Én tudtam — tette hozzá hogy az a vöröske kitol veled. Andrej betért a Kis ferencesekhez, de ahelyett, hogy a szesz eltompítot­ta volna, inkább felizgatta, és mivel attól tartott, hogy az éjfél majd valamelyik részegnek a keblén sírva talália, becsöngetett Mókucihoz. Mókucl viseltes pongyolában nyi­tott ajtót, és amikor megismerte, tátva maradt a szája, és kilátszott a két hegyes foga. — Építész űr! Ez aztán a ritka vendég. Gyere beljebb. — Éppen hajat akartam mosni — mentegetőzött a lány és ujjaival végigszántott gyér, színtelen haján. — Moss csak nyugodtan. Andrej maga előtt látta Vanda sűrű. szikrázó vörös haját. És arany­fényű, lágy árnyékú mellét. — Főzzek kávét? Andrej nem felelt. Mókuci eltűnt a konyhában, ő meg letelepedett, örült, hogy a lány nem kérdezett semmit. Andrej nem szokott álmodni. Most azonban álmodott valamit, és föl­ébredt. Kellemetlen álma volt. Az egész intézet mintha a temetőben állt volna, és az emberek csak árnyak voltak. Senkit se ismert meg, de tudta, hogy mindnyájan ott vannak: Peter, PaStinsky, a retek­­képű Dusík és a savanyú kisasszony. A társaság közepén a megboldogult Vdovjak állt és szónokolt. Egy sza­vát se lehetett érteni, Andrej meg közben azt gondolta: bizonyára azért, mert halott. Azt mégis tudta, hogy Vdoviak őt szidla, őt bírália, és mlndnyálan elítélik őt. A fehér krétakör úgy villogott, mint a meg­alázás és magány. Fölábredt, Vdoviak morgása még a fülében csengett, és csodálkozva állapította meg, hogy a megalázás és a magány érzése még tovább tart benne. Hülyeség — mondta, és be­hunyta szemét. A párna nvomta. hát kisimította, kényelmetlenül feküdt, és nem 1ött álom a szemére. Maga mellé nyúlt, és egy sovány csípőt tapintott meg. Soványát és hideget. Minden nő hideg, csak egy volt for­ró. akit elveszített. Cigarettára vá­gyott. Fölkelt, Mókuci megmozdult. »»'---o mi azr Semmi. Csal? rágyújtok. JAROSLAVA В L A 2 KO VÁ шВою ( Hány óra van? Nem tudom. Nincs gyufám. A konyhában találsz. — A lány­nak álmos volt a hangja. Megfordult és azonnal mélyen aludt tovább. Andrej csendben kiment, a gyufát megtalálta. Az ablakban a város sárgás éjszakája ült, melybe a szét­szórt lámpák fényei villogtak. Az égre nézett, és újból elfogta az álom­béli rossz érzés. Megint azt mondta, hogy: hülyeség, de ez nem segített sokat. Az áprilisi város fölött imbolygott a hold. A nylonhold. Égető vágy fogta el. Úgy érezte, mintha tüzes drót égetné az agyát, a torkát, a tüdejét. Többnyire mindenben' szerencséje volt, és a sikerek elkényeztették. A munkában és a nőknél egyaránt. Kudarc, amiről Peternek is beszélt, már régen nem érte. Csak azért gondolhatta, hogy sebezhetetlen. Erőltette az emlékezetét, hogy megállapíthassa, hol rontotta el a dolgát. A fenébe is, kellett lenni egy percnek, egy pillanatnak, amikor mindent elrontott, tönkretett és hü­lyén viselkedett. Visszagondolt első találkozásukra az eszpresszóban, a lépcsők fölött lógó Vandára, Vandára Ligetfalun, Vandára, Vandára, Vandára — és minden egyes visszaemlékezés saj­góit, mint a szemben a homok. Kinyitotta a csapot és nagyokat nyelve ivott, kint az utcán a mentő­autó szirénája bőgött. Jó lenne, ha őt is elvinnék. Fölboncolnák, kiven­nék a beleit, bevarrnák és nyugta lenne. Szabadulni akart ettől a fáj­dalomtól. Eszébe jutott, amit Draha mondogatott a férfiakról: hogy lehe­tetlenek. Semmit se bírnak elviselni. Kényesek, mint a kisgyerekek. Nyafogó kisdiáknak érezte magát, aki fél kihúzatni a fogát. Azaz nem is. 0 ki akarta húzatni. Méghozzá azonnal. Azt akarta, hogy múljék el a fájdalom. Legyen mindennek vége. Eszébe jutott, mit akart elhitetni Drahával: hogy nincs szüksége sen­kire. Nem kellett neki más, de Vanda annál inkább. A zöld kosztümös Van­da, a sítalpakon száguldó Vanda. Valahányszor kellemetlenség érte, nem törődött vele sokat. Ebben nagy gyakorlata volt és büszkeséggel töl­tötte el ez a tulajdonsága. Most azonban többről volt sző, mint kelle­metlenségről. Kihajolt az ablakon. Vörös sebhely volt a hold, egy darab hús, amit az ő testéből téptek ki. Az utca túlsó oldalán egy besza­kadt tetejű házikó állt, egy föltúrt telek és mögötte egy új ötemeletes építkezés. A daru karja súrolta a holdat. A gép ágaskodó szárnya belefúródva a sárgás égboltba, egy lebontásra ítélt öreg kis házacska felé irányult. — A nylonhold — ismételte, de most ez csupán a tervet Jelentette. Lehet, hogy a terv végső változatá­nak elkészítéséhez meghívják őt. És ha nem is... Ujjaival végigdobolt az ablakrámán, és hirtelen vágyat érzett az áttetsző másolópapír és a meghitt, megszokott, jó rajzkészlete után... Még egyszer rágyújtott, aztán csak­nem minden gondolat nélkül nézett föl a sárga gömbre, a formák formá­jára.- Vége 11

Next

/
Thumbnails
Contents